Volt egyszer egy kecske, akit Bödének hívtak. Böde nem akármilyen kecske volt ám, hanem a legkíváncsibb az egész faluban. Amíg a többi kecske békésen legelészett, vagy a napon szunyókált, addig Böde minden bokorba benézett, minden kő alá bekukkantott, és minden kapun átpróbált kukucskálni. Azt mondogatta, hogy a világ tele van titkokkal, és ő mindet fel akarja fedezni. A legfinomabb falat sem az, amit az orra elé tesznek, hanem az, amit saját maga talál meg valahol, ahol még senki sem kereste.
Egy napsütéses délelőtt, amikor a falu szélén, a régi tölgyfa tövében kutatott valami izgalmas után, Böde egy fura, csillogó tárgyra bukkant a sűrű fűben. Egy zsebóra volt, aranyos lánccal, gyönyörűen kidolgozott számlappal. Soha életében nem látott még ilyet. Kíváncsian megbökte az orrával, mire a kis fedél kattanva felpattant. Böde meglepetten hápogott egyet, majd még egyszer megbökte a nyitott órát. Ekkor valami egészen különös dolog történt.
Egy pillanat alatt megváltozott a világ körülötte. A tölgyfa eltűnt, a friss fű helyett poros utca került a lába alá, és a megszokott birkák bégetése helyett zajos emberi hangok, nevetés és kiáltások töltötték meg a levegőt. Böde egy hatalmas, nyüzsgő vásár közepén találta magát! Szekerek sorakoztak, asszonyok kiabáltak, árusok kínálták portékájukat. A levegőben friss kenyér, sült hús és szappan illata keveredett. Böde szeme elkerekedett a csodálkozástól. Ez aztán a falat! Nem is egy, hanem ezerféle!
– Jaj, te drága, édes kecske! – szólalt meg egy mély, barátságos hang. – Hogy kerültél ide? Kovács mester volt az, a falu legügyesebb kovácsa, aki éppen egy frissen sült perecet majszolt. – Gyere csak ide, ne félj! Látom, megéheztél! – nyújtotta felé a perec felét. Böde habozás nélkül elfogadta az ízletes falatot. Kovács mester kedvesen megsimogatta a fejét, és elmesélte, hogy ez a vásár évente egyszer van, és az egész környék idejár szórakozni és kereskedni. Böde boldogan legelészett a földre hullott morzsákból, és élvezte a nyüzsgő forgatagot. Milyen csodálatos hely is ez! De ahogy a nap kezdett lemenni, Böde valami furcsa nyugtalanságot érzett. Hiányzott neki a tölgyfa árnyéka, a saját kis patakja. Megint megbökte az orrával a zsebórát, ami még mindig a földön hevert. Kattant egyet, és a világ megint megváltozott.
Ezúttal a vásár eltűnt, és Böde egy furcsa, fényes, sima felületű faluban találta magát. A házak üvegből és fémből épültek, a fák helyett pedig furcsa, világító oszlopok álltak. Emberek helyett apró, guruló robotok sürögtek-forogtak, és a levegőben édes-savanykás, mesterséges illat terjengett. Egy furcsa szerkezet közeledett felé, kerekeken gurult, és két villogó szeme volt. Ez volt a Robotjuhász, aki éppen a falu „bio-szintetikus legelőjét” ellenőrizte.
– Üdvözlöm, ismeretlen kecske-egyed! – zúgta a Robotjuhász. – Azonnal azonosítsa magát, és adja meg származási helyét! Ez a terület védett, és csak engedéllyel lehet rajta tartózkodni. Tápláléka a 3-as számú táplálékadagolóban található. – Böde odament a jelzett adagolóhoz, ami egy kis, zselészerű kockát dobott ki. Megszagolta, megnyalta, de nem ízlett neki. Ez nem az a finom falat volt, amire vágyott. A Robotjuhász elmagyarázta neki, hogy a jövőben már mindent mesterségesen állítanak elő, sokkal hatékonyabban és tisztábban. De Böde szívében hiányzott a friss fű íze, a sár illata, a nap melege a szőrén. Ettől a jövőtől valahogy kényelmetlenül érezte magát.
Pár ugrás után, hol egy középkori vár udvarán, hol egy űrállomás étkezőjében találta magát, Böde már kissé tanácstalanul pislogott. A zsebóra kattogott, ő pedig ugrált a múlt és a jövő között, de valahogy egyik helyen sem érezte igazán otthon magát. Már nem is a falatok érdekelték annyira, hanem inkább az, hogy visszakerüljön a saját idejébe. Ekkor bukkant fel Panna, a falu legtalpraesettebb kislánya. Panna éppen a kecskéknek vitt friss vizet, amikor meglátta Böde tanácstalanul toporgó alakját.
– Mi a baj, Böde? – kérdezte Panna, aki ismerte Böde minden huncutságát. – Olyan furán nézel ki, mintha most estél volna le a Holdról. – Böde elégedetlenül meebegte, és bökdöste az orrával a zsebórát, mintha azt mondaná: „Ez a baj! Ez a fura szerkezet!” Panna azonnal észrevette az aranyórát. Felvette, és alaposan szemügyre vette. – Nahát! Micsoda gyönyörű óra! De miért kattog ennyire? – Miközben a kezében forgatta, véletlenül megnyomta a kis gombot az oldalán. Kattant, és Panna Bödével együtt egy pillanatra eltűnt. Egy régi, poros padláson találták magukat, tele régiségekkel. Panna meglepetten felkiáltott, de gyorsan észbe kapott. – Nahát! Ez az óra utazik az időben! – mondta izgatottan. – Böde, te egy időutazó kecske vagy!
Panna okos fejével hamar rájött, hogy az óra minden kattintásra máshová repíti őket. Elkezdtek kísérletezni. Először visszamentek Kovács mester vásárába, ahol Panna is megkóstolta a finom perecet, és csodálattal nézte a régi mesterségeket. Aztán elugrottak a jövőbe, ahol a Robotjuhász éppen a szintetikus legelőt ellenőrizte. Panna is megkóstolta a zselés kockát, de ő sem lelkesedett érte. – Értem már, Böde! – mondta Panna, miközben visszaugrottak a saját idejükbe, a tölgyfa alá. – Ez az óra csodálatos, és rengeteg kalandot rejt. De látod, hiába a sok izgalom, a múltban és a jövőben is van valami, ami hiányzik. Nincs ott a saját puha füved, a patak hűs vize, a napfény, ami pont úgy simogat, ahogy szereted.
Böde bólintott. Panna szavai mintha megvilágították volna a lelkét. Hiába a sok új falat, a sok új látvány, a szíve a megszokott rétre, a saját helyére húzta. Ahol a fű a legzöldebb, ahol a víz a leghidegebb, és ahol Panna mindig ott van, ha baj van. Rájött, hogy a legfinomabb falat nem egy távoli időben, vagy egy idegen helyen vár rá, hanem itt és most, a saját legelőjén.
– Azt hiszem, Böde – folytatta Panna –, a legfinomabb falat az, ami a jelen pillanatban van. A friss fű, amit most lelegelsz, a nap melege a hátadon, a szél susogása a füledben. Ez az igazi kincs. Az óra csak egy izgalmas játék, de az otthon, az otthon az igazi boldogság.
Böde elhatározta, hogy nem utazik többé. A zsebórát óvatosan elásta a tölgyfa alá, egy olyan helyre, ahol senki sem találja meg. Nem akarta, hogy elcsábítsa a múlt vagy a jövő. Onnantól kezdve Böde még kíváncsi maradt, de már nem kereste a boldogságot távoli időkben. Élvezte a napsütést, a friss fű ízét, Panna kedves szavait, és tudta, hogy a legfinomabb falat az, amit éppen akkor és ott, a jelenben él meg. A saját rétje, a saját élete volt számára a legnagyobb kaland, és a legédesebb íz.
És Panna? Ő büszke volt Böde bölcsességére, és tudta, hogy a barátságuk, mely együtt utazta át az időt, örökké tart. Böde pedig boldogan élt tovább, és minden egyes fűszálat úgy élvezett, mintha az lenne a világ legkülönlegesebb falatja.
