Ahol a nap utolsó, aranyló ujjai megérintik a falu szélét, ott kezdődik a nagy, sűrű, smaragdzöld dzsungel. Olyan rengeteg, melynek titkait csak a legbátrabbak ismerhették. Tomi és Nara, a két elválaszthatatlan barát, éppen a dzsungel peremén ültek egy kidőlt fatörzsön, és a nagypapájuk régi, megsárgult térképét böngészték. Nem akármilyen térkép volt az! Rejtélyes jelek, kacskaringós ösvények és egy nagy, piros X jelezte a Vízesések Szívének nevezett helyet. Azt beszélték, aki odatalál, megérti az erdő nyelvét.
– Nézd, Nara! – mutatott Tomi izgatottan. – Azt hiszem, a Kígyózó-patakon kell átkelnünk, és utána…
De a mondatot már nem tudta befejezni. Egy villanásnyi suhanás, egy pimasz, csivitelő hang, és a térkép hirtelen eltűnt a kezükből. Egy apró, fürge majmocska kapta fel, és már iszkolt is vele a fák között, egyenesen egy öreg, imbolygó függőhíd felé, amely a mély szakadék felett ívelt át a dzsungel sötétlő szívébe.
– A térkép! – kiáltott fel Nara kétségbeesetten. – Utána kell mennünk!
Tomi bólintott. Bár a híd úgy nézett ki, mint egy fogak nélküli óriás szunnyadó mosolya, kopott deszkákkal és foszladozó kötelekkel, a kalandvágy erősebb volt a félelmüknél. Először Tomi lépett a hídra. A deszkák nyikorogva panaszkodtak a súlya alatt, a mélyben pedig a patak vize morajlott. Nara szorosan követte, a korlátba kapaszkodva. Lassan, lépésről lépésre haladtak, miközben a híd lágyan himbálózott velük, mintha csak egy bölcsőben ringatná őket a dzsungel.
Amikor végre átértek, a világ megváltozott körülöttük. A napfény már csak foltokban szűrődött át a gigantikus levelek alkotta sátortetőn. A levegő párás volt és nehéz, tele a föld, a virágok és az ismeretlen növények illatával. Mindenfelől hangok özöne fogadta őket: madarak trillázása, rovarok zümmögése és a fák leveleinek titokzatos susogása.
– Merre mehetett a majom? – suttogta Nara, és szorosan Tomi mellett maradt. A dzsungel egyszerre volt gyönyörű és egy kicsit ijesztő.
Ekkor egy rikácsoló, vidám hang szólt a fejük fölül:
– Elveszett kincskeresők! Vagy csak szimplán eltévedtetek, csipegetnivalók? Hah! Én Pipacs vagyok, a dzsungel legszínesebb és legokosabb madara!
Felnéztek, és egy pompás papagájt láttak ülni egy liánon. Tollai a piros, a kék és a sárga minden árnyalatában ragyogtak, okos, fekete szemei kíváncsian méregették őket.
– Egy beszélő papagáj! – ámult el Tomi.
– Nem csak beszélek, bölcsességeket is mondok! – vágta rá Pipacs, és megrázta a bóbitáját. – Láttam a kis tolvajt. Csettintőnek hívják, a dzsungel legpimaszabb majma. Mindent elvesz, ami fénylik vagy érdekes. De a térképetekkel rossz fára tett tüzet, mert a dzsungel nem szereti a rendbontókat.
Mielőtt tovább faggathatták volna új barátjukat, egy halk, panaszos nyüszítést hallottak a közeli bokrok közül. Óvatosan elhúzták a hatalmas páfrányleveleket, és a látványtól elállt a lélegzetük. Egy gyönyörű, pettyes jaguárkölyök feküdt a földön, a hátsó lába belegabalyodott egy sűrű indahálóba. Minél jobban próbált szabadulni, annál szorosabbra húzta a csapdát. A bundája fényesen csillogott, de a szemében félelem ült.
– Ó, szegénykém! – suttogta Nara. – Segítenünk kell neki!
– Vigyázzatok! – rikkantott Pipacs. – Az anyja a közelben lehet! A jaguár a dzsungel királynője, és nem szereti, ha a kölyke közelébe merészkednek!
Tomi azonban látta a kis állat szenvedését.
– Nem hagyhatjuk itt. Csak óvatosan. Nara, te nyugtasd, én megpróbálom kibogozni az indát.
Nara lassan leguggolt, és halk, megnyugtató hangon kezdett beszélni a jaguárkölyökhöz.
– Szia, kicsi Csíkos… mármint, pettyes. Ne félj, nem bántunk. Csak segíteni akarunk.
A kölyök abbahagyta a vonaglást, és nagy, borostyánsárga szemekkel nézett a lányra. Tomi ezalatt óvatosan, de határozott mozdulatokkal elkezdte szétszedni a szorosra húzódott indákat. A növény szívós volt és erős, megvágta az ujját, de nem adta fel. Végül, egy utolsó, erőteljes mozdulattal sikerült kiszabadítania a kölyök lábát.
A kis jaguár felállt, megrázta magát, és hálásan odadörgölődzött Nara lábához, halkan dorombolt.
– Látod? – mosolygott Tomi. – Tudta, hogy segíteni akarunk.
Ebben a pillanatban az aljnövényzet megreccsent, és a sűrűből előbukkant egy fenséges, felnőtt jaguár. Izmos teste nesztelenül mozgott, szemei úgy parázslottak, mint a zöld drágakövek. A gyerekek megdermedtek a félelemtől. Pipacs ijedten a legmagasabb ágra reppent.
Az anyajaguár azonban nem vicsorgott, nem is morgott. Lassan odalépett a kölykéhez, megszaglászta, majd felemelte a fejét, és egyenesen a gyerekek szemébe nézett. A tekintetében nem harag volt, hanem valami mély, ősi értelem. Mintha azt mondaná: „Láttam. Jót tettetek.” Bólintott egyet, majd a kölykével együtt csendben eltűnt a fák között, mint egy árnyék.
– Hűha! – lehelt Pipacs. – Ez nem semmi! Megmentettétek Csíkost – mert igen, mi is így hívjuk –, és az anyja megkegyelmezett nektek. Betartottátok az erdő első és legfontosabb törvényét: segíts annak, aki bajban van, és tiszteld az életet. A dzsungel ezt nem felejti el.
Pipacs vezetésével tovább indultak Csettintő, a majom keresésére. Nem kellett sokáig menniük. Egy tisztáson, egy hatalmas fügefa tetején ott ült a majom, és éppen a térképet próbálta „elolvasni”, hol a fejére tette, hol a hátát vakargatta vele.
– Ne bántsátok! – intett Pipacs. – Csettintő csak kíváncsi. Az erdő második törvénye: ne erővel vedd el, ami a tiéd, inkább ésszel és kedvességgel szerezd vissza.
Tominek eszébe jutott valami. Belenyúlt a zsebébe, és elővett egy gyönyörű, piros, fényes almát, amit még otthonról hozott magával. Fölemelte, hogy a majom jól lássa. Csettintő szemei felcsillantak. A gyűrött papír hirtelen sokkal unalmasabbnak tűnt, mint a lédús, illatos gyümölcs.
A majom leejtette a térképet, ami egy nagy levélen landolt, majd lecsúszott a fáról, elkapta az almát, és boldog csiviteléssel már el is tűnt a lombok között.
Tomi felszedte a térképet. Kicsit gyűrött volt, de sértetlen.
– Sikerült! – ujjongott Nara, és megölelte a barátját.
Visszafelé indultak a függőhídhoz. Pipacs a vállukon ülve csacsogott nekik a dzsungel titkairól, a gyógyító növényekről és a csillagokról, amik éjjel utat mutatnak. Amikor a hídhoz értek, Csíkos és az anyja ott vártak rájuk a szakadék szélén. Az anyajaguár méltóságteljesen feküdt, a kölyök pedig játékosan odaszaladt hozzájuk egy utolsó búcsúdörgölőzésre.
Ahogy Tomi és Nara átkeltek a hídon, és visszanéztek, a dzsungel már nem tűnt ijesztőnek. Egy élő, lélegző világnak látták, tele csodákkal, barátokkal és törvényekkel, amiket érdemes tiszteletben tartani.
A térképet a zsebükbe tették. Tudták, hogy a Vízesések Szíve még vár rájuk egy másik napon. De a mai kaland során valami sokkal fontosabbat találtak meg: a bátorság, a kedvesség és a tisztelet kincsét. Megtanulták, hogy a dzsungel, akárcsak az élet, nem csupán ösvények és célok összessége. Sokkal inkább a barátokról szól, akiket útközben szerzünk, és a leckékről, amelyeket a szívünkbe zárunk.
