Valahol, a Nagymama kertjének legtávolabbi, legsűrűbb orgonabokra mögött, ahol a napfény foltokban táncolt a leveleken, élt két testvér, Beni és Sára. Beni, a bátor felfedező, akinek zsebében mindig lapult egy kavics, egy falevél és egy félbevágott gesztenye, éppen egy különös, kakaóillatú pillangót próbált követni. Sára, aki a világot inkább a mesék és a rajzok nyelvén értette, egy pitypangot tartott a kezében, és figyelte, ahogy a szél apró ejtőernyősökként röpteti a magjait.
A pillangó, melynek szárnya olyan volt, mint a legfinomabb étcsokoládé, egyre beljebb csalogatta őket a sűrűbe, mígnem egy olyan helyre értek, ahol a bokrok ágai boltívvé fonódtak össze. Ahogy átbújtak alatta, a világ hirtelen megváltozott. A fű puha, zöld cukormázból volt, a fák törzsét ropogós piskótatekercsek alkották, lombkoronájuk pedig vattacukorból fodrozódott. Az orrukat megcsapta a vanília, a fahéj és a forró karamell édes, bódító illata. Csokivárosba érkeztek.
A házak falai ropogós mézeskalácsból épültek, az ablakok olvasztott cukorból csillogtak, a tetőket pedig csokizsindelyek borították. Az utcai lámpák görbe nyalókák voltak, amik szivárványszínben ragyogtak, noha napfény volt. A város közepén pedig nem egy folyó, hanem egy sűrű, selymesen csillogó csokifolyó kanyargott lustán.
– Hűha! – suttogta Sára tátott szájjal, és óvatosan megérintett egy pázsitfüvet, ami tényleg édes volt.
– Ez… ez hihetetlen! – lelkendezett Beni, és legszívesebben letört volna egy darabot a legközelebbi kerítésből, ami grillázsból készült. De mielőtt megtehette volna, egy fontoskodó, mégis kétségbeesett hangot hallottak.
– Álljunk csak meg! Ne dézsmáljuk a közvagyont, ifjú hölgyem és uram! Bár mostanság lehet, mindegy is… Ó, jaj, mi lesz velünk?
Egy alacsony, pocakos figura sietett feléjük. Fején marcipánból gyúrt cilinder billegett, kabátja a legfinomabb trüffelből készült, gombjai pedig aranyozott cukorgyöngyök voltak. Ő volt Kakaó polgármester, Csokiváros gondterhelt vezetője.
– Üdvözlöm önöket Csokivárosban! – mondta, és megemelte a kalapját. – Bár a mai nap nem a legalkalmasabb a városnézésre. Hatalmas a baj! Katasztrófa fenyeget!
Beni és Sára körbenéztek. A város valóban gyönyörű volt, de valami nem stimmelt. A levegő forró volt és sűrű, a nap pedig mintha erősebben sütött volna, mint otthon. Aztán észrevették. A csokifolyó felett átívelő hidak, melyek aranyló karamellből készültek, lassan, de biztosan olvadtak. Sűrű, ragacsos cseppek hullottak a folyóba, és a hidak veszélyesen meggörbültek.
– A nap! – sóhajtott a polgármester. – Évek óta nem volt ilyen meleg. A karamellhidaink nem bírják a hőséget! Hamarosan az egész város közlekedése megbénul, a drazsékocsik nem tudnak átkelni, a gumicukor polgárok pedig beleragadnak a folyékony karamellbe! Próbáltuk hűteni őket, de hiába.
Fölöttük egy apró, bánatos felhő lebegett. Olyan volt, mint egy gomolyag mályvacukor, és ahogy közelebb ereszkedett, látták, hogy apró cukorkönnyeket hullat.
– Ő Pille – magyarázta a polgármester szomorúan. – A mi kis mályvacukor felhőnk. Általában ő szokott egy kis enyhet adó árnyékot vetni a városra, de ebben a nagy hőségben ő is összement, és ereje elhagyta.
Pille szomorúan bólogatott, ami leginkább egy finom remegéshez hasonlított.
Beni a homlokát ráncolta. Otthon, a forró nyári napokon mindig az árnyékban játszottak a kertben. Az árnyék hűvös volt és biztonságos. Felnézett a magas, ostyából készült toronyházakra és a piskótapalotákra. A nap egy bizonyos szögből sütött, és az épületek hosszú, sötét árnyékot vetettek a cukormáz pázsitra.
– Sára! – bökte oldalba a húgát. – Látod? Az árnyék! Mi lenne, ha… ha a folyót vinnénk az árnyékba?
Sára szeme felcsillant. Előkapta a zsebéből a mindig magánál hordott kis jegyzetfüzetét és egy ceruzát. Elkezdett rajzolni. Lerajzolta a folyót, a hidakat és a napot. Aztán behúzott egy új vonalat: egy új folyómedret, ami a magas mézeskalács házak és a ropogós nápolyi-sziklák árnyékában kanyargott.
– El kellene terelni a csokifolyót! – mutatta a rajzot Kakaó polgármesternek. – Ha egy új medret ásunk neki ott, ahol az épületek árnyékot adnak, akkor a víz… vagyis a csoki… hűvös marad, és a hidak sem olvadnak tovább!
A polgármester hitetlenkedve nézte a rajzot. A csokivárosiak sosem gondoltak még ilyenre. Nekik a folyó mindig is ott folyt, ahol. De a gyerekek ötlete logikusnak és egyszerűnek tűnt. A remény csillogott fel a csokibarna szemében.
– Zseniális! Egyszerűen zseniális! De hogyan? Nincs elég időnk és eszközünk egy új medret ásni!
– Dehogynem! – vágta rá Beni. – Használjuk azt, amitek van! Azokból a nagy, lapos ostyalapokból tökéletes falakat lehetne építeni az új medernek! A zselécukor munkások pedig biztosan erősek!
A polgármester azonnal parancsot adott. A városban sürgés-forgás támadt. A marcipán pékek hatalmas ostyalapokat hoztak, a zselécukrok pedig, akik tényleg meglepően erősek és rugalmasak voltak, elkezdték azokat a Sára rajza által kijelölt vonal mentén a helyükre illeszteni. A gumicukrok a réseket tömték be, a drazsék pedig a lapokat támasztották meg. Igazi csapatmunka volt.
Beni irányította az építkezést, Sára pedig a tervek alapján navigálta a munkásokat. Még Pille, a mályvacukor felhő is erőt vett magán. Ahogy látta a közös munkát és a reményt, egy kicsit nagyobbra fújta magát, és a legforróbb pontok fölé lebegett, hogy egy kis árnyékkal segítse az olvadó hidakat, amíg az új meder el nem készül.
Órák múlva, amikor a nap a legmagasabban járt, az új, árnyékos csatorna elkészült. Most jött a legnehezebb rész: elterelni a forró csokifolyót. Kakaó polgármester a régi meder partján állt, és egy hatalmas pörkölt mandulából készült gáttal készült elzárni a folyó útját. A zselék és a drazsék egyszerre nyomták a helyére a gátat.
A csokifolyó egy pillanatra megtorpant, megduzzadt, majd ahogy az új utat megtalálta, méltóságteljesen bekanyarodott az ostyafalak közé. A hűvös árnyékban azonnal sűrűbbé és sötétebbé vált. A karamellhidak megmenekültek! Az olvadás megállt.
Csokivárosban kitört az ünneplés. A polgármester a levegőbe dobta marcipáncilinderét, a gumicukrok ugráltak örömükben, Pille pedig akkorára nőtt a boldogságtól, mint egy igazi bárányfelhő, és hűsítő cukorpermetet szórt a városra.
– Megmentettétek a városunkat! – ölelte át a gyerekeket Kakaó polgármester. – Hálánk örökké üldözni fog! Kérjetek, amit csak akartok! Egyétek, amit csak megkívántok! Az egész város a tiétek!
Beni és Sára boldogan fogadták a felajánlást. Megkóstolták a csokifolyót, ettek a vattacukorfákról, törtek egy darabot a grillázskerítésből, és még a mézeskalács házak kéményéből is csentek egy-egy darabka csokis kekszet. Minden finomabb volt, mint amit valaha is el tudtak képzelni. De egy idő után Beni hasa furcsán kezdett korgolódni, Sára pedig egyre csak ásítozott a sok cukortól.
Amikor a polgármester egy újabb, tejszínhabbal és csokireszelékkel borított tortaheggyel kínálta őket, Sára udvariasan megrázta a fejét.
– Nagyon köszönjük, Kakaó polgármester úr, de azt hiszem, én már nem kérek többet. Esetleg… egy pohár vizet kaphatnék?
A polgármester megdöbbent. Vizet? Csokivárosban senki sem iszik vizet. De Beni is bólogatott.
– Én is csak egy pohár vizet szeretnék. Valahogy… túl sok volt az édességből.
Ekkor értették meg. Itt, ebben a csodálatos, édes világban, ahol minden a kedvenc finomságaikból volt, rájöttek valamire, amit a Nagymamájuk mindig is mondott: jóból is megárt a sok. Még a legfinomabb csokoládéból és a legédesebb karamellből is elég az elég.
Ahogy a nap lemenőben volt, és a cukormáz pázsitot lilás-rózsaszín fénybe vonta, Pille, a most már boldog és duci mályvacukor felhő, puhán leereszkedett hozzájuk.
– Ideje hazamenni – suttogta egy hang, ami olyan volt, mint a szél zúgása a vattacukor fák között.
Beni és Sára felültek a puha, meleg felhőre. Integettek Kakaó polgármesternek és a hálás cukorpolgároknak, majd Pille lassan felemelkedett velük, át a csokiváros felett, és visszavitte őket az orgonabokor boltíve alá. Amikor a lábuk újra a kert ismerős füvét érintette, a kakaóillatú pillangó még tett egy kört fölöttük, majd eltűnt.
Mintha csak egy álom lett volna. De ahogy Beni a zsebébe nyúlt, a kavics és a gesztenye mellett talált egy apró, tökéletes formájú csokoládélevelet. Egymásra néztek Sárával, és elmosolyodtak. Nemcsak egy várost mentettek meg, de egy fontos leckét is megtanultak. És aznap este, vacsoránál, mindketten repetát kértek a spenótból.
