Messze, ahol a nap sugarai táncot járnak a víztükrön, és a szél suttogva mesél a nádasoknak, élt egy kis tó. Ennek a tónak a partján, a sűrű, zöld levelek között, két barát lakott: Frici és Fülöp, a két legvidámabb, bár néha egy kicsit félénkebb béka a környéken. Frici, a lelkes, mókás béka, mindig ugrásra készen állt egy új kalandért, de ha a kaland túl nagynak vagy ijesztőnek tűnt, gyorsan megkérte Fülöpöt, a hűséges, óvatos barátot, hogy tartson vele. Fülöp pedig, bár maga is óvatos volt, sosem hagyta cserben Fricit. Ő volt az, aki előre gondolkodott, aki kétszer is megfontolta, mielőtt ugrana, és aki mindig tartotta a hátát a barátjának.
Egyik nap, amikor a nap éppen lebukott a horizonton, aranyfénybe vonva a tájat, Frici és Fülöp a tavirózsák levelein ültek. Frici izgatottan paskolta a vizet. „Fülöp, öregem! Nem unod ezt a sok békalétet? Csak ülünk, brekegünk, és nézzük, ahogy a szitakötők repkednek. Én valami nagyot szeretnék! Valami olyat, amihez bátorság kell!”
Fülöp, mint mindig, higgadtan válaszolt: „De Frici, a mi életünk is szép! Van friss rovar, van hűs víz, és van egymás. Mi kell még?”
„Bátorság!” – brekegte Frici. „Képzeld el, milyen lenne, ha nem ijednénk meg a nagy kócsagtól, vagy ha nem rejtőznénk el minden árnyéktól. Bátrabbak lennénk, és akkor talán valami igazán fontosat is tehetnénk!”
Ahogy Frici ezt kimondta, egy különös fény villant fel a part menti, mohás kövek között. Frici, akit a kíváncsiság hajtott, azonnal odaúszott. „Nézd, Fülöp! Ez valami új! Még sosem láttam ezt a követ!”
Fülöp óvatosan követte. A kő valóban különleges volt. Sima felületén csillogó kristályok sorakoztak, és enyhe, zöldes fénnyel világított. Ahogy Frici hozzáért, a kő melegebb lett, és egy lágy, éteri dallam csendült fel a levegőben.
Ekkor a vízből, egy vízililiom szirmán ülve, felbukkant egy tündér. Hosszú, zöldes haja a víz felszínén úszott, szemei pedig úgy ragyogtak, mint a harmatcseppek a hajnali napfényben. Ő volt Tó Tündére, a tó őrzője és a kívánságkő védelmezője.
„Üdvözlégy, kis békák!” – szólt a tündér hangja, mely olyan volt, mint a szélcsengő. „Tudom, mire vágytok. A bátorságra. Ez a kő teljesíti a kívánságokat, de csak azokat, amelyek tiszta szívből fakadnak. Ti pedig igazán bátrak akartok lenni, nemes célból. Azt kéritek, hogy bátrabbak legyetek. De tudnotok kell, a bátorság nem csupán az ijesztő dolgok legyőzéséről szól. A valódi bátorság a jóságban, az udvariasságban és a segítőkészségben rejlik. Ha ezt a kívánságot kéritek, hercegekké változtok. Hercegekké, akik képesek lesznek segíteni másokon. De csak addig maradtok hercegek, amíg a szívetek tiszta marad, és amíg másokért éltek. Amint elfelejtitek a segítőkészséget, amint az önzés eluralkodik rajtatok, visszaváltoztok békákká. Készen álltok a kihívásra?”
Frici szemei elkerekedtek. Herceg! Segíteni másokon! Ez pontosan az volt, amire vágyott. „Igen! Igen, Tó Tündére! Készen állunk!”
Fülöp, bár egy pillanatra habozott – hiszen a herceglét nagy felelősség –, de látta Frici arcán az őszinte vágyat, és tudta, hogy a barátja jó szíve sosem vezetné tévútra. „Én is! Mi is készen állunk!”
A tündér mosolygott. „Akkor kívánjatok!”
A két béka a kőre tette a mancsát, és egyszerre mondták: „Azt kívánjuk, hogy bátrabbak legyünk, és segíthessünk másokon!”
A kő erős fénnyel izzott, a tündér pedig egy lágy mozdulattal vizet hintett rájuk. Egy pillanat alatt a békák eltűntek, és a helyükön két ifjú, daliás herceg állt. Frici, akinek szeme még mindig huncutul csillogott, most elegáns, smaragdzöld bársonyruhát viselt, arany paszományokkal. Fülöp, aki mindig is megfontoltabb volt, sötétkék öltözéket kapott, ezüst hímzéssel. Korona is volt a fejükön, ami nem aranyból, hanem a tavirózsák harmatcseppjeiből szőtt fényből készült, és a legkisebb jótett is fényesebbé tette.
„Lám, hercegek lettetek!” – mondta Tó Tündére. „Most menjetek, és tegyetek jót! Emlékezzetek, a szívetek a ti igazi koronátok.”
Frici és Fülöp, akik most már herceg Frici és herceg Fülöp voltak, elindultak. A lábuk szinte magától vitte őket a tóparti ösvényen, mely a közeli faluba vezetett. Először még kissé bizonytalanul lépkedtek, de ahogy egyre távolodtak a tótól, egyre magabiztosabbá váltak. A szívükben érzett bátorság nem félelem hiánya volt, hanem egyfajta melegség, a vágy, hogy segítsenek.
Nem sokáig kellett várniuk az első alkalomra. Egy idős asszony botorkált az út mentén, hatalmas kosárral a kezében, mely tele volt frissen szedett gombákkal. Látszott rajta, hogy nehezen viszi a terhet. Frici, a lelkes, azonnal odasietett. „Engedje meg, édesanyám, hogy segítsek! Herceg Frici vagyok, és örömmel viszem a kosarát!”
Fülöp, a megfontolt, hozzátette: „Igen, asszonyom, ne habozzon! Örömmel segítünk!”
Az asszony meglepődött, de hálásan bólintott. Ahogy Frici felemelte a kosarat, érezte, hogy a korona a fején még fényesebben ragyog. A segítés öröme betöltötte a szívét.
A faluban aztán sorra jöttek a lehetőségek. Egy kislány elvesztette a babáját, Fülöp pedig, a türelmével és éles tekintetével, hamar megtalálta a bokrok között. Egy kút vödrének kötele elszakadt, Frici pedig, a gyorsaságával és erejével, pillanatok alatt megjavította. Minden jótettel, minden kedves szóval a korona fényesebben ragyogott, és ők egyre inkább érezték, hogy ez a herceglét nem valami külső dísz, hanem a belső jóságuk megnyilvánulása.
Egy napon azonban nagy baj történt. A falu patakja, mely normális esetben békésen csörgedezett, heves esőzések miatt megáradt. A víz egyre csak emelkedett, és az emberek féltek, hogy elönti a házakat. A híd, mely a falu két részét kötötte össze, megrogyott, és senki sem mert rámenni.
A falusiak tanácstalanul álltak, és félelem ült a szemükben. Frici és Fülöp is látták a kétségbeesést. „Muszáj segítenünk!” – mondta Frici, hangjában a régi, béka Frici lelkesedése, de most már igazi bátorsággal átitatva.
„De hogyan?” – kérdezte Fülöp. „A híd bármelyik pillanatban leszakadhat!”
Ekkor eszükbe jutott Tó Tündére szava: „A bátorság a jóságban, az udvariasságban és a segítőkészségben rejlik.” Nemcsak fizikailag kellett bátornak lenniük, hanem okosan is cselekedniük.
Frici, a gyors eszű, felkiáltott: „A fűrész! A falu ácsmesterénél van a nagy fűrész! Azzal kivághatnánk a kidőlt fákat a partról, és megerősíthetnénk a hidat!”
Fülöp, a megfontolt, azonnal hozzátette: „De ahhoz át kellene mennünk a hídon, hogy odaérjünk az ács házához!”
Ez volt az igazi próba. A híd veszélyes volt, de az embereknek szükségük volt a segítségre. Frici mélyet lélegzett. „Én megyek! Az emberekért! Nem hagyhatjuk őket cserben!”
Fülöp megragadta a karját. „Nem, Frici, együtt megyünk! Azt mondta a tündér, hogy hű barátok vagyunk. Én is segítek!”
Kézen fogva indultak el a recsegő, ropogó hídon. A falusiak lélegzetvisszafojtva figyelték őket. Lépésről lépésre haladtak, a szívük hevesen dobogott, de a gondolat, hogy segíteniük kell, erőt adott nekik. Éreztek egy pillanatnyi remegést, mintha a hercegi alakjuk is inogni kezdene, de a tiszta szándék, a másokért való aggódás erősebb volt. A korona a fejükön vakítóan ragyogott, jelezve, hogy a szívük tiszta és nemes.
Sikerült átérniük, elhozták a fűrészt, és a falu férfiaival együtt, Frici lelkes irányításával és Fülöp óvatos szervezésével, megerősítették a hidat. A vízszint lassan apadni kezdett, és a falu megmenekült a pusztulástól. Az emberek ujjongtak, és hálásan vették körül a két herceget.
A nap végén, amikor a falu már biztonságban volt, és a csillagok pislákoltak az égen, Frici és Fülöp visszasétáltak a tóhoz. A kívánságkő ott csillogott a parton, és Tó Tündére újra megjelent.
„Jól cselekedtetek, hercegek!” – mondta a tündér. „Bizonyítottátok, hogy a bátorság nem a félelem hiánya, hanem a jóság és a segítőkészség ereje. A hercegi külső csak egy eszköz volt, hogy megmutassátok a világnak, mi lakozik a szívetekben.”
Frici elgondolkodott. „Tündér, mi van most? Meddig maradhatunk hercegek?”
A tündér mosolygott. „Amíg a szívetek nemes marad, és amíg másokon segítetek. De most már tudjátok, hogy a külső nem számít. A hercegi korona nem az aranyból van, hanem a jótettekből, a kedves szavakból és a segítő kezekből. A nemes szív a legszebb koronátok, akkor is, ha békák vagytok, és akkor is, ha hercegek.”
Frici és Fülöp egymásra néztek. Megértették. Nem a hercegi ruha vagy a korona tette őket naggyá, hanem a tettek, amelyeket hercegekként vittek véghez. Megtanulták, hogy a valódi bátorság a szívben lakozik, és a legnagyobb jutalom a másoknak nyújtott segítség öröme.
Döntöttek. Nem akartak hamis dicsőségben élni. Azt kérték Tó Tündérétől, hogy ha eljön az ideje, visszaváltozhassanak békákká, de megtarthassák a tanultakat. A tündér teljesítette kívánságukat. Így aztán a két béka, Frici és Fülöp, élt tovább a tóparton. Néha, ha nagy baj volt a faluban, vagy ha valakinek nagyon nagy segítségre volt szüksége, és a szívük mélyén ezt kívánták, újra hercegekké változtak, hogy segítsenek. De a mindennapokban egyszerű, de immár sokkal bátrabb és kedvesebb békák voltak. És mindenki tudta, hogy a tó két legkisebb lakója valójában két nemes szívű herceg, akiknek a legszebb koronájuk a jóságuk volt.
