Janka, a tízéves kislány, akinek a szeme mindig tele volt kérdésekkel, de a szája sokszor néma maradt, épp új iskolájának küszöbén állt. Ez az iskola nem akármilyen volt. Ódon épülete régmúlt idők meséit suttogta, a falak között mintha még mindig ott lebegtek volna az évszázados tudás illatai. Janka, aki eddig egy kis falusi iskolába járt, ahol mindenki ismert mindenkit, most egy hatalmas, labirintusszerű intézményben találta magát, ahol a folyosók végtelennek tűntek, és a könyvtár… nos, a könyvtár valami egészen különleges volt.
Az iskola szívében, egy magas, boltíves teremben rejtőzött a könyvtár. A polcok a plafonig értek, zsúfolásig tele régi, bőrkötéses könyvekkel, fényes atlaszokkal és titokzatos kéziratokkal. Janka már az első napjaiban beleszeretett ebbe a csendes zugba. Itt nem kellett hangosan beszélni, nem kellett azonnal válaszolni, csak olvasni és gondolkodni lehetett. De valami furcsaságra is felfigyelt. Néha, amikor egy könyvet keresett, úgy érezte, mintha az a polc, ahol tegnap látta, ma máshol lenne. Vagy egy teljesen más témájú könyvek közé keveredett volna. Először azt hitte, csak a fáradtság, vagy a megszokás hiánya tréfálja meg, de aztán biztos lett benne: a könyvtár polcai mozognak.
Egy délután, amikor a nap már lebukott a gesztenyefák mögött, és az iskola kiürült, Janka elrejtőzött egy hatalmas földgömb mögött. Elhatározta, hogy megfejti a könyvtár titkát. A csend oly mély volt, hogy hallani lehetett a porcicák szuszogását a polcok alatt. Ekkor egy halk nyávogás törte meg a nyugalmat. Egy fekete macska sétált elő a katalógusszekrény mögül. Nem akármilyen macska volt ez. Apró, kerek szemüveg pihent a bajsza tövében, és olyan méltóságteljesen lépkedett, mintha ő lenne a könyvtár ura. Szörcsi volt az, a könyvtári cica, akiről azt beszélték, régebben van itt, mint maga az iskola.
Szörcsi Janka felé fordult, és egy hosszú, mély pillantást vetett rá. A szemüvege megcsillant a halványodó fényben. Janka érezte, hogy a macska tudja, miért van itt. Aztán Szörcsi egy határozott mozdulattal felugrott az egyik polcra, és onnan figyelte Jankát. Ahogy az éjfél közeledett, a teremben egyre sűrűbbé vált a levegő. Aztán, pontosan éjfélkor, egy halk, mély zúgás hallatszott. Nem ijesztő volt, inkább olyan, mint egy ősi gépezet zsongása. A polcok, mintha láthatatlan kezek mozdítanák őket, elkezdték helyüket cserélni. Egyik ide, másik oda. A történelmi regények a mesék közé kerültek, a természettudományi kötetek a költészet mellé. Janka tátott szájjal figyelte a csodát. Amikor a mozgás abbamaradt, a könyvtár teljesen átalakult. Egy kusza labirintussá vált, ahol szinte lehetetlen volt megtalálni, amit az ember keresett.
Szörcsi leugrott a polcról, és Janka lábához dörgölőzött. Aztán felnézett rá, és egy apró, szinte emberi sóhajt hallatott. Janka értette: ez a macska nem csak egy egyszerű háziállat. Másnap reggel Janka zavarodottan vánszorgott haza. A titok súlya nehezedett a vállára. Miért történik ez? És hogyan lehetne rendet tenni ebben a káoszban?
A következő napokban Janka többször is meglátogatta Szörcsit. A cica a megszokott helyén ült, a pult sarkán, és a szemüvegén keresztül figyelte a diákokat, akik tanácstalanul bolyongtak a „rendezetlen” polcok között. Janka megpróbált beszélni a macskával, suttogva kérdéseket tett fel, de Szörcsi csak nyávogott, vagy a farkával legyintett. Egyik alkalommal azonban, amikor Janka hangosan felkiáltott: „De Szörcsi, hogy lehet megtalálni bármit is, ha minden folyton mozog és változik?”, a cica felkapta a fejét. Lassan leugrott a pultról, és egy poros, régi könyvhöz vezette Jankát. A könyv címe: „A Kérdések Ereje” volt.
Janka kinyitotta a könyvet. Az első lapon, Szörcsi apró mancslenyomata mellett, egy kézírásos mondat állt: „A tudás akkor nyílik meg, ha meg merjük kérdezni.” Janka elgondolkodott. Hát ez lenne a titok? Nem a rendben lévő polcok a fontosak, hanem a kérdés, ami elvezet a tudáshoz? A polcok kaotikus tánca talán éppen arra szolgál, hogy felébressze az emberben a kíváncsiságot, a keresés vágyát?
Ez a felismerés megváltoztatta Jankát. Most már nem félt. A következő történelemórán, ahol Bodó tanár úr, a bölcs, ősz hajú férfi, aki maga is mintha egy régi könyvből lépett volna elő, épp a középkori várakról mesélt, Janka felemelte a kezét. A szíve a torkában dobogott. „Tanár úr,” – kezdte, hangja kissé remegett – „ha a várak falai olyan erősek voltak, miért tudták mégis bevenni őket?”
Bodó tanár úr, aki ritkán hallott ilyen konkrét kérdést az új diákoktól, meglepődve, de örömmel nézett Jankára. Egy pillanatra mintha a szeme sarkából felébredt volna Szörcsi bölcs tekintete. „Janka, ez egy kiváló kérdés!” – mondta. – „A várak falai valóban erősek voltak, de a tudás, a stratégia, a találékonyság még erősebbnek bizonyult. A falakat nem csak fizikai erővel, hanem okos kérdésekkel és válaszokkal lehetett áttörni. Gondolj csak a trójai falóra!”
Janka kérdése élénk beszélgetést indított el az osztályban. A diákok, Janka példáján felbuzdulva, elkezdtek kérdezni, és Bodó tanár úr olyan lelkesen válaszolt, ahogy még soha. Janka pedig érezte, ahogy a tudás kapui megnyílnak előtte. A könyvtárban is másképp kezdte látni a dolgokat. Amikor egy kérdés foglalkoztatta, például hogy kik voltak a honfoglalók, nem esett kétségbe a rendezetlen polcok láttán. Sőt, mintha a polcok maguk is segíteni akartak volna. Néha egy könyv leesett, máskor egy sor mintha megmozdult volna, hogy utat mutasson egy rejtett zugba, ahol épp az a könyv várakozott, amire szüksége volt.
Szörcsi mosolyogva nézte Jankát a szemüvege mögül. A macska tudta, hogy a kislány megfejtette a titkot. A polcok éjféli tánca nem a káoszról szólt, hanem a keresésről. Arról, hogy a tudás nem egy tálcán kínált, előre rendezett dolog, hanem egy kaland, egy felfedezés, amihez bátorság kell. Bátorság, hogy kérdezzünk, hogy kételkedjünk, hogy keressünk. Janka pedig megtanulta, hogy a legjobb válaszok gyakran akkor érkeznek, ha merünk feltenni egy jó kérdést.
Az iskola titka nem az volt, hogy a polcok mozognak, hanem az, hogy a tudás nem jön magától. A tudás akkor nyílik meg, ha van bennünk elég kíváncsiság és bátorság ahhoz, hogy megkérdezzük. És Janka, a kérdező kislány, a könyvtári cica, Szörcsi, és a bölcs Bodó tanár úr segítségével, megtalálta a kulcsot ehhez a kapuhoz. Onnantól kezdve az iskola már nem egy ijesztő, hanem egy izgalmas hely volt, tele felfedezésre váró titkokkal és kérdésekkel, amikre mindig akadt válasz, ha valaki elég bátran mert keresni.
