„`html
Valamikor réges-régen, egy magas hegy tetején, ahol a felhők súrolták a sziklás ormokat, és a szél süvítve játszott a fenyvesekkel, élt egy sárkány. Nem ám olyan ijesztő, tűzokádó szörnyeteg, amilyenekről a mesék szólnak! Füstifecskének hívták, és a neve is elárulta, hogy ő inkább a lágy füstfelhőket kedvelte, mint a perzselő lángokat. Hatalmas volt, pikkelyei a reggeli napfényben bronzszínben pompáztak, és szárnyai olyan szélesek voltak, mint egy vitorláshajóé. De Füstifecske szíve meleg volt és jóságos, tele titkokkal és egy különleges szenvedéllyel, amit senki sem sejtett a völgyben elterülő kis faluban.
A falusiak persze tartottak tőle. Látták, ahogy hatalmas árnyéka átsuhan a völgy felett, hallották mély zúgását, amint a hegyen visszhangzott, és úgy gondolták, jobb messze elkerülni a sárkány birodalmát. Pedig Füstifecske sosem bántott senkit. Egyetlen vágya az volt, hogy békében élhessen, és gondozhassa azt a csodát, amit ő maga teremtett a hegytetőn: egy virágoskertet.
Igen, egy virágoskertet! Képzeljék csak el! A zord, sziklás hegytetőn, ahol csak a legkeményebb mohák és zuzmók éltek meg, Füstifecske aprólékos gonddal, szájában tartva a legfinomabb magvakat, hordta fel a völgyből a tápláló földet. Óvatosan, még a legkisebb karmaival is vigyázva, ültette el a virágokat. Reggelente lágy füstfelhővel melengette őket, este pedig szárnyával védte a hideg szellőktől. Virágai tündököltek minden színben: piros pipacsok, kék búzavirágok, sárga napraforgók, és számtalan illatos, ismeretlen fajta, amiket a hegyvidék rejtett zugaiból gyűjtött össze. Ez volt Füstifecske boldogsága, a titka, amit senkinek sem akart elárulni.
Lent a faluban, a hegy lábánál élt két gyerek, Panka és Botond. Ők nem voltak olyan félősek, mint a többi felnőtt. Panka, a göndörhajú, tűzrőlpattant kislány, mindig új kalandokra vágyott, Botond pedig, a csendesebb, de annál megfigyelőbb fiú, minden apró részletre felfigyelt. Gyakran játszottak a hegy lábánál, és képzeletükben Füstifecske nem egy félelmetes lény volt, hanem egy hatalmas, magányos őrzője a hegynek. Velük tartott Rigó, a kis madár is, aki Panka barátja volt. Rigó mindent látott, mindent hallott, és csicsergéseivel gyakran adott jeleket a gyerekeknek.
Egy nap Rigó különösen izgatottan csicsergett. Körözött Panka feje felett, aztán a hegy irányába repült, majd vissza, mintha hívná őket. Panka és Botond tudták, Rigó sosem tesz ilyet ok nélkül. Elindultak hát a hegy felé, egyre feljebb és feljebb, amerre Rigó mutatta az utat. A levegő frissebb lett, a fák ritkultak, és a sziklás ösvény egyre meredekebbé vált.
Ahogy közelebb értek a hegytetőhöz, egy furcsa, édes illat ütötte meg az orrukat. Nem a fenyők gyantás illata volt, sem a hegyi virágok megszokott, enyhe illata. Ez valami sokkal gazdagabb, sokkal édesebb volt, mintha a világ összes virága egyszerre nyílt volna ki. Rigó egyre hangosabban csicsergett, és egy sziklafal mögé repült. A gyerekek utána eredtek.
Amit ott találtak, attól elállt a lélegzetük. A zord sziklák ölelésében, egy védett katlanban terült el a leggyönyörűbb virágoskert, amit valaha láttak. Szivárványszínben pompázott, a méhek zümmögve szálltak virágról virágra, és a levegő tele volt édes illattal. A kert közepén pedig… ott feküdt Füstifecske. Hatalmas teste óvatosan feküdt a földön, egyik szárnyával árnyékot vetett egy frissen ültetett rózsabokorra, másik mancsában pedig egy apró locsolókannát tartott, amiből lágyan permetezte a vizet a palántákra. Szemei lehunyva, arcán békés mosoly játszott. Ő, a hatalmas sárkány, a gyengédség megtestesítője volt ebben a pillanatban.
Panka és Botond némán álltak, szavuk is elállt a csodálkozástól. Rigó leszállt Panka vállára, és egy aprót csipogott. Füstifecske felriadt. Hatalmas szemei kinyíltak, és meglátta a két gyereket. Először megijedt. Félt, hogy a titka lelepleződött, hogy a virágai veszélyben vannak. Megpróbálta elrejteni a locsolókannát, és szárnyával maga elé terelte a virágokat, mintha védelmezné őket.
– Ne félj, Füstifecske! – kiáltotta Panka, és egy lépést tett előre. – Nem bántunk semmit! Csak… ez olyan gyönyörű! – Botond bólintott, és Rigó is egyetértően csicsergett.
A sárkány lassan, óvatosan elengedte a virágokat. Látott a gyerekek szemében őszinte csodálatot, nem félelmet. Szemei elidőztek Rigón, aki már sokszor vitt neki apró, színes bogyókat ajándékba. Füstifecske érezte, hogy bízhat bennük.
– Ez… az én kertem – mondta mély, de meglepően lágy hangon. – Titokban gondozom. A falu sosem értené meg.
– De mi megértjük! – mondta Botond. – Ez a legszebb dolog, amit valaha láttunk!
Attól a naptól kezdve Panka és Botond gyakori vendégek lettek Füstifecske kertjében. Segítettek neki gyomlálni, vizet hordani, és apró magvakat ültetni. Füstifecske mesélt nekik a virágokról, honnan hozta őket, hogyan kell gondozni mindegyiket. A gyerekek pedig elfeledték, hogy egy hatalmas sárkány barátjuk van, csak a kedves, virágszerető lényt látták benne.
Azonban a hegyen az időjárás szeszélyes volt. Egyre hidegebbek lettek az éjszakák, és a szél süvítve ostromolta a hegytetőt. A virágok, amelyek annyi gondoskodást kaptak, veszélybe kerültek. A zord szelek letörték a legfinomabb szirmokat, és a hideg éjszakákon a fagy megcsípte a zsenge hajtásokat.
Füstifecske szomorúan nézte a pusztítást. Hatalmas teste nem tudta az egész kertet befedni. – Mit tehetünk? – kérdezte Pankát és Botondot, hangjában kétségbeesés. – Nem akarom elveszíteni a virágaimat.
Panka elgondolkodott. – Szélfogók kellenek! – mondta. – Mint amilyeneket a nagypapám épít a veteményes köré, hogy védje a palántákat.
Botond is csatlakozott. – Igen! És talán nagyobb köveket is hordhatnánk ide, amik megtartják a meleget éjszaka. Aztán befedhetnénk őket ágakkal és levelekkel, hogy a fagy se ártson.
Füstifecske felcsillant. – De honnan szerezzük a köveket és az ágakat? És hogyan építjük meg?
– Mi segíthetünk! – mondta Panka. – Mi ketten, meg Rigó, meg te! – Rigó egyetértően csicsergett, és körbe-körbe repült Füstifecske feje felett, mintha buzdítaná.
És elkezdődött a munka. A két gyerek, a kis madár és a hatalmas sárkány együtt dolgoztak. Füstifecske óvatosan, pikkelyes mancsai között hordta a nagy köveket a hegyoldalról. Nem használta hatalmas erejét arra, hogy mindent egyszerre tegyen, hanem aprólékosan, a virágokat megkímélve helyezte el a szélfogó fal alapjait. Panka és Botond a kisebb köveket, ágakat és lehullott faleveleket gyűjtötték. Rigó a legmagasabb pontra repült, és onnan figyelte az időjárást, csicsergésével jelezve, ha közeledett egy szélvihar, vagy ha a nap már lemenőben volt, és ideje volt befedni a legérzékenyebb virágokat.
Füstifecske megtanulta, hogyan kell úgy fújni a levegőt, hogy ne perzselje, hanem lágyan melegítse a földet. A gyerekekkel együtt agyaltak, hogyan lehetne a legpraktikusabban elrendezni a szélfogókat, hogy minden virág megkapja a szükséges védelmet, de a napfény is elérje. Órákat töltöttek a kertben, és minden egyes elültetett virág, minden egyes elhelyezett kő, minden egyes befedett palánta a közös munkájuk és a gyengédségük bizonyítéka volt.
Ahogy telt az idő, a hegytetői virágoskert egyre erősebb lett. A szélfogók megvédték a növényeket a zord szelektől, a kövek éjszaka meleget sugároztak, és Füstifecske lágy füstje és a gyerekek gondoskodása révén a virágok virágoztak, mint még soha. A kert igazi menedékké vált, a béke és a szépség szigetévé a zord hegytetőn.
Panka és Botond rájöttek, hogy Füstifecske igazi ereje nem a méretében vagy a pikkelyeiben rejlik, hanem a szívében lévő gyengédségben. Megtanulták, hogy a legnagyobb feladatokat is meg lehet oldani kitartással és szeretettel, és hogy a közös munka csodákra képes. Füstifecske pedig rájött, hogy a titkokat meg lehet osztani, és hogy a barátság melege még a legerősebb szelet is képes elűzni.
A falusiak lent a völgyben továbbra is féltek a sárkánytól, de Panka és Botond, Rigóval együtt, tudták az igazságot. Tudták, hogy a hegytetőn nem egy félelmetes szörnyeteg él, hanem egy kedves, virágszerető óriás, akinek a legnagyobb ereje a gyengédségében lakozik. És ez a tudás melegséggel töltötte el a szívüket, miközben a hegytetőről lefelé jövet magukkal hozták a virágok édes illatát és a barátság erejének felejthetetlen tanulságát.
„`
