Valamikor réges-régen, egy aprócska, völgybe bújtatott házikóban élt egy kislány, akit Linának hívtak. Lina nem volt ám akármilyen kislány! Szőke fürtjei között mindig ott bujkált egy-egy kóbor gondolat, szeme pedig, mely tiszta volt, mint a nyári égbolt, folyton a távoli csodákat kereste. Nem a sárban dagonyázott a többi gyerekkel, és nem a legmagasabb fára mászott fel. Az ő játszótere az éjszakai égbolt volt.
Minden este, amikor a Nap mélyvörös paplanja alá bújt, és az ég bársonyos sötétkékbe öltözött, Lina kipárnázta az ablakpárkányt, és várt. Várta a csodát. És a csoda sosem maradt el. A falu fölé magasodó, szelíd lankájú domb csúcsán, pontban este kilenckor, egyenként gyúltak ki a fények, kirajzolva egy lélegzetelállító építményt: a Csillagfényes Palotát. Tornyai ezüstfonalból szőtt holdfényből voltak, falai gyémántporral hintett éjszakából, ablakai pedig mind-mind ragyogó csillagokból álltak. Lina órákig el tudta nézni. Elképzelte, ahogy a csillagtermekben nevetgélő holdtündérek táncolnak, és ahogy a Tejút folyosóin halk muzsika száll.
Ám az utóbbi hetekben valami megváltozott. A palota fénye halványabb lett, a ragyogása megkopott. Lina aggódva figyelte, hogy a legmagasabb torony egyik csillagablaka pislákol, mintha egy gyertya lángja küzdene a széllel. Aztán egy este az az ablak végleg kialudt. A palota olyan szomorúnak és magányosnak tűnt a sötét folttal, mint egy mosolygós arc, amelyről letöröltek egy nevetőráncot. Az éjszaka is sötétebb lett, a fák árnyékában mintha több félelem lapult volna, és a tücskök is halkabban ciripeltek.
– Ezt nem hagyhatom! – suttogta Lina egy este, és a szíve nagyot dobbant az elhatározástól. – Valakinek meg kell javítania azt az ablakot!
Nem szólt senkinek. Óvatosan kiosont a házból, lábára csak egy vékony vászoncipőt kapott. A hűvös éjszakai levegő megborzongatta a karját, de ő bátran indult el a domb felé. A fű harmattól volt nedves, és ahogy lépkedett, apró ezüstcseppek milliói csillantak meg a lába nyomán. Mintha csak egy titkos csillagösvényen járna.
Ahogy felért a dombtetőre, lihegve állt meg. Itt, a világ tetején, a palota sokkal közelebbinek és hatalmasabbnak tűnt. De hogyan juthatna fel odáig? Csalódottan rogyott le a fűbe. Ekkor valami apró, szipogó hangot hallott a bokrok felől. Óvatosan közelebb hajolt, és a holdviola levelei alatt egy apró, szomorúan pislákoló fénygömböcskét talált. Olyan volt, mint egy lepottyant szentjánosbogár, de a fénye hideg és ezüstös volt.
– Szia! Te ki vagy? – kérdezte Lina suttogva.
– Pötty – csippantotta a kis fény. – Egy csillag vagyok. Vagyis… csak voltam. Kiesetem a helyemről.
Lina szeme elkerekedett. – Te vagy az, aki a palota ablakából hiányzik?
Pötty szomorúan bólintott, ami apró fényvillanással járt. – Túl kíváncsi voltam. Mindig tudni akartam, milyen az a lenti, sötét világ. Kihajoltam, és… és lepottyantam. Most pedig nem tudok visszamenni, és nélkülem sötét van a palotában, és sötét van idelent is.
Lina óvatosan a tenyerébe vette a kis csillagot. Pötty meleg volt és bizsergető. – Ne félj, Pötty! Visszaviszlek a helyedre! Megígérem!
Abban a pillanatban, ahogy a kislány kimondta az ígéretét, a lába előtt a harmatcseppek összefonódtak, és egy ragyogó, áttetsző lépcső kezdett formálódni, ami egészen a palota kapujáig vezetett. Lina szíve a torkában dobogott, de Pöttyel a tenyerében bátran lépett rá a csillagfényből szőtt fokokra.
A palota kapuja gigantikus volt, ködgomolyagból faragva, csillagködökkel díszítve. Előtte egy magas, méltóságteljes alak állt, akinek köpenye az éjfekete égboltból készült, süvege pedig a Göncölszekér volt. Kezében fénylő kulcscsomót tartott, ami halkan kilingelt, mint a távoli harangszó. Ő volt az Égi Portás, a palota szigorú őrzője.
– Állj! – dörögte a hangja, ami egyszerre volt komoly és zengő. – Földi halandó nem léphet a Csillagfényes Palota küszöbére! A rend az rend. Térj vissza, ahonnan jöttél!
Lina megijedt, de aztán eszébe jutott Pötty szomorú pislákolása és a sötétbe borult völgy. Kihúzta magát, és bátran az őr szemébe nézett.
– Kérem, bárcsak egy percre engedjen be! – mondta tiszta, csengő hangon. – Nem magamért jöttem. Hoztam valamit, ami ide tartozik.
Felmutatta a tenyerét, amelyben Pötty szorongva kuporgott. Az Égi Portás szeme, mely két fénylő üstökös volt, elkerekedett. Lehajolt, és komoran nézte az apró csillagot.
– Pötty! Hát te hová tűntél? Az egész palota téged keres. A Nagy Medve már a harmadik mézes csuprot eszi meg bánatában, a Hold pedig nem akarja kifényesíteni az ezüstarcát, amíg nem kerülsz elő.
– Én találtam meg! – mondta büszkén Lina. – De egyedül nem tud visszamenni a helyére. Kérem, segítsen, hogy megjavíthassuk az ablakot! Odalent minden olyan sötét és félelmetes lett, mióta ő hiányzik.
Az Égi Portás sokáig nézte a kislányt. Látott már királyokat, akik a csillagokat akarták, és tudósokat, akik a titkaikat kutatták. De még sosem látott senkit, aki csak azért jött volna, hogy segítsen. A szigorú arcvonásai megenyhültek.
– A szabályok azt mondják, nem tehetném… – morogta, de a hangjában már nem volt harag. – De a szabályok nem szólnak a bátor és önzetlen szívekről. Gyere!
Kitárta a hatalmas kaput. Lina lélegzete elakadt. A palota belülről még csodálatosabb volt. A folyosók falát pulzáló nebulák festették színesre, a padló csiszolt holdkőből volt, a mennyezetről pedig apró, zenélő üstökösök lógtak alá. Az Égi Portás egy csigalépcsőn vezette fel Linát, ami egyre feljebb és feljebb kanyargott, egészen a legmagasabb toronyig.
Ott volt a sötét ablak. Egy gyönyörű, pókháló finomságú ezüstkeret, közepén egy Pötty méretű, üres foglalattal.
– Ide tartozik – mutatott rá az őr.
Lina óvatosan a foglalathoz emelte Pöttyöt. A kis csillag egy pillanatra habozott, majd hálásan odabújt a kislány ujjához, és egy finom, csilingelő kattanással a helyére ugrott. Abban a pillanatban vakító fény áradt szét! Az ablak ismét teljes pompájában ragyogott, sőt, a fénye erősebb és melegebb volt, mint valaha. A fény végigfutott a palota falain, felébresztve a többi csillagot is, és az egész építmény újra életre kelt.
Lina kinézett a ragyogó ablakon. A lenti völgyet most lágy, barátságos derengés vonta be. Az árnyékok visszahúzódtak, a fák körvonalai kisimultak. Mintha az egész világ megkönnyebbülten sóhajtott volna fel.
– A te jóságod is benne van ebben a fényben, kislány – mondta csendesen az Égi Portás. – Egy csillag fénye a tűzből van, de a legszebben akkor ragyog, ha egy tiszta szív teszi a helyére.
Visszakísérte Linát a kapuhoz. Mielőtt elindult volna lefelé a fénylépcsőn, az őr a kezébe nyomott egy apró, sima kavicsot, ami úgy ragyogott, mint egy parányi csillagszilánk.
– Ezt vidd magaddal, hogy sose feledd: a legnagyobb csodákhoz néha csak egy apró, bátor lépés kell. És hogy még a legkisebbek is képesek fényt vinni a legnagyobb sötétségbe.
Lina megköszönte, és visszasietett a dombon. Mire hazaért, és bebújt az ágyába, a Csillagfényes Palota úgy ragyogott az égen, ahogy még soha. A legfelső ablakban mintha egy apró pont, Pötty, vidáman kacsintott volna le rá.
Lina a kezében szorongatta a csillogó kavicsot, és mosolyogva aludt el. Attól a naptól fogva tudta, hogy az álmok nemcsak arra valók, hogy nézzük őket, hanem néha arra is, hogy felmásszunk értük a dombra, és segítsünk nekik ragyogni.
