Volt egyszer egy falu, ahol a nap sugarai táncoltak a házak piros tetején, és a patak vize vidáman csörgedezett a kövek között. De ahogy leszállt az est, valami megváltozott. A falu lámpásai, melyek esténként aranyfénybe vonták az utcákat, egyre halványabban pislákoltak, míg végül alig adtak fényt. A gyerekek, Mira és Niko, minden este a konyhaablakból nézték a csillagokat, és sóhajtoztak a falu elveszett fényei után.
Mira, a gondoskodó, álmodozó kislány, és Niko, a bátor, tele ötletekkel teli fiú, elhatározták, hogy tesznek valamit. „A csillagok olyan fényesek, Niko! Vajon nem hozhatnánk el egy kicsit a fényükből a faluba?” – kérdezte Mira egy este.
„Dehogynem!” – vágta rá Niko, akinek máris beindult a fantáziája. „Építünk egy űrhajót, és elrepülünk a csillagokhoz!”
Másnap reggel nekiláttak a munkának. Egy nagy kartondoboz lett az űrhajó teste, régi párnákból készültek az ülések, és alufóliából a csillogó gombok meg a kezelőpanel. Pötty, a kis foltos macska, aki mindig a gyerekek nyomában járt, szorosan figyelemmel kísérte a munkát, időnként megpróbálva elkapni egy-egy fénylő alufóliadarabot.
Amikor az űrhajó elkészült, pont úgy nézett ki, mint egy igazi, fényes űrjármű. Mira és Niko beültek, Pötty pedig, aki nem akart kimaradni a kalandból, egy ügyes ugrással bevetette magát közéjük, és elhelyezkedett Mira ölében.
„Készen állunk a felszállásra!” – kiáltotta Niko, és képzeletbeli gombokat nyomkodott. Mira becsukta a szemét, és elmondta a titkos varázsszót, amit a nagymamájától tanult, mikor igazán szeretett volna valamit: „Csillagok, csillagok, ragyogjatok, a mi utunkat vezessétek!”
És ekkor valami egészen különleges történt. A kartonűrhajó finoman megremegett, majd egy halk zümmögő hangot hallatt. A falak, melyek eddig csak kartonból voltak, áttetszővé váltak, és a gyerekek hirtelen a szobájuk mennyezetét látták, majd a tetőket, a falu házait, és végül az egész világot egyre kisebbnek, egyre távolibbnak. Az űrhajó, melyet a képzeletük szült, valóságossá vált!
„Repülünk!” – suttogta Mira, tágra nyílt szemmel. Niko elképedve nézte, ahogy a csillagok közelebb és közelebb jönnek, fényesebben ragyognak, mint valaha. Pötty, ahelyett, hogy megijedt volna, izgatottan nyávogott, és a mancsával próbálta elkapni az ablak mellett elsuhanó, apró fénypontokat.
Ahogy egyre mélyebbre hatoltak a csillagos égbe, egy különös, fénylő tekercs úszott el mellettük. A tekercs lassan kigöngyölődött, és egy ősi, bölcs hang szólalt meg belőle:
„Üdvözlöm a csillagvándorokat! Én vagyok Kalauz, a csillagtérkép. Látom, nagy utat tettek meg, és még nagyobb cél vezérli önöket. A falu lámpásaiért jöttek, ugye?”
Mira és Niko egymásra néztek, és bólintottak. „Igen, Kalauz úr! A falunkban sötét van, és mi szeretnénk visszahozni a fényt.” – mondta Mira.
„Akkor jó helyen járnak” – folytatta Kalauz. „A falu lámpásaihoz különleges csillagporra van szükség, ami csak a Csillagpor-köd mélyén található. De az út oda nem könnyű. Át kell kelniük a Tejút Tejfoltjain, és el kell kerülniük a Komorbolygók árnyékát.”
Kalauz, a csillagtérkép, a fedélzetre vetítette az útvonalat. A gyerekek figyelték, ahogy a fénypontok és a színes felhők között kanyarog az út. Niko magabiztosan ragadta meg a képzeletbeli kormányt, és Kalauz utasításai szerint irányította az űrhajót.
A Tejút Tejfoltjai valóban gyönyörűek voltak, puha, fénylő felhők, melyeken át könnyedén suhantak. Pötty nyújtózkodott, és a mancsaival játszott a fénylő ködbe. A Komorbolygók azonban sötétek és ijesztőek voltak, árnyékuk hidegen kúszott az űrhajó falán. Mira szorosan megfogta Niko kezét, de a fiú bátran navigált, emlékezve Kalauz szavaira, hogy a félelem csak elhomályosítja az ítélőképességet.
Végül, hosszú utazás után, elérték a Csillagpor-ködöt. Színpompás, gomolygó fátyol volt, melyben milliónyi apró csillagpor-szemcse táncolt. A levegő édes illatú volt, és a gyerekek szeme elgyönyörködött a látványban.
„Itt vagyunk, gyerekek!” – mondta Kalauz. „De a csillagpor nem hever csak úgy a földön. Meg kell érdemelni, meg kell találni a szívével.”
Mira és Niko körülnéztek. Mindenhol csillagpor volt, de melyik az, ami a falujuk lámpásainak fényt adhat? Hirtelen Pötty felugrott Mira öléből, és a mancsával egy apró, különösen fényesen ragyogó folt felé mutatott a ködben. A folt egyre nagyobbra nőtt, és láthatóvá vált egy apró, kristályos csillagpor-tócsányi, mely szinte lüktetett a fénytől.
„Pötty! Ügyes vagy!” – kiáltott Niko. Mira elővett egy kis üvegcsét, amit a zsebében hozott, és óvatosan kinyitotta az űrhajó ajtaját. A csillagpor könnyedén beszállingózott az üvegbe, és megtöltötte azt egy lüktető, aranyló fénnyel. A gyerekek érezték, ahogy az üveg melege átsugárzik a bőrükön.
Miután az üveg megtelt, Kalauz ismét megszólalt: „Küldetés teljesítve, ifjú csillagvándorok! Ideje visszatérni. Ne feledjék, a fény, amit hoztak, nemcsak a lámpásokat gyújtja meg, hanem a szíveket is.”
Az űrhajó gyorsan fordult, és megkezdődött a hazaút. A gyerekek fáradtan, de boldogan nézték, ahogy a csillagok elsuhannak mellettük. Pötty békésen szuszogott Mira ölében, az üvegcsében lévő csillagpor pedig melegen fénylő pulzált.
Amikor az űrhajó finoman landolt a kertjükben, a kartonfalak ismét kartonná váltak. Mira és Niko kibújtak belőle, az üvegcsét szorosan a kezükben tartva. Pötty is előbújt, és elégedetten dörgölőzött a lábukhoz.
Azonnal a falu főterére siettek, ahol a lámpások már csak alig-alig pislákoltak. A falu lakói szomorúan üldögéltek a halvány fényben. Mira és Niko a legnagyobb lámpáshoz léptek, kinyitották az üveget, és óvatosan rászórták a csillagport a kanócra.
Egy pillanat alatt a lámpás lángja felcsapott, olyan fényesen, amilyen sosem volt még. A fény szétáradt a téren, és ahogy a gyerekek tovább haladtak, minden lámpás, amelyhez hozzáértek a csillagporral, felragyogott. A falu ismét fénybe borult, és a lakók örömteli kiáltásokkal üdvözölték a visszatért világosságot.
„Micsoda csoda!” – suttogta egy idős asszony. „Hogyan csináltátok, gyerekek?”
Mira és Niko mosolyogtak. „Elrepültünk a csillagokhoz!” – mondta Niko. Mira pedig hozzátette: „És elhoztuk a csillagport, hogy újra fény legyen a faluban.”
A falu lámpásai soha többé nem halványultak el teljesen. Esténként a gyerekek gyakran ültek a kertben, és nézték a csillagokat, emlékezve kalandjukra. Megtanulták, hogy a legnagyobb kincsek nem mindig a földön hevernek, és hogy a képzelet ereje, a szív jósága és egy kis csillagpor csodákra képes. Pötty pedig, a csillagcicus, békésen dorombolt mellettük, őrizve a titkot, amit csak ők hárman tudtak a csillagvándorok utazásáról.
