Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisváros, ahol a nap mindig vidáman sütött, és a fák között vidám madarak csicsergése hallatszott. A városka szélén állt egy színes ház, amelynek ablakában egy csodás csengő lógott. Ez a csengő nem akármilyen csengő volt, hanem egy csintalan csengő, akit Csöpi-nek hívtak.
Csöpi minden reggel, amikor a nap felkelt, elkezdett csengeni. De nem úgy, ahogy azt a város lakói várták! Csöpi mindig mókás dallamokat játszott, és adta elő a legfurcsább hangokat. ‘Cseng csung, csöng busz, jöjjön a toboz!’ – énekelte egy reggel, amikor mindenki a dolgára indult.
A gyerekek a szomszédos udvarban játszottak, amikor meghallották Csöpi csengését. ‘Hű, ez de vicces!’ – kiáltotta Tomi, a legnagyobb bátor gyerek. ‘Menjünk utána!’
Így hát a gyerekek követték a furcsa hangot, és hamarosan Csöpi ablakához értek. Ott megpillantották a csengőt, amely éppen egy piruettet csinált a levegőben, mint egy balerina. ‘Csöpi, mit csinálsz?’ – kérdezte Anna, a kislány, akinek a haja olyan vörös volt, mint a láng.
‘Csengeni akarok, de úgy, hogy mindenki nevetni tudjon!’ – válaszolt Csöpi, majd egy nagyot csengett, és egy hatalmas színes buborék pattant ki belőle! A buborék a levegőbe emelkedett, tele kacagással és boldogsággal.
A gyerekek lenyűgözve nézték a buborékot, ami lassan elérte a fák ágainak csúcsát. ‘Nézzétek, már repül!’ – kiáltotta Péter, aki mindig a legnagyobb kalandra vágyott.
De a buborék nem állt meg: lebegett, lebegett, míg végül elkapta egy szélfújta fuvallat, és a városka másik végébe sodródott. Csöpi látta, hogy a gyerekek sírnak a buborék után, és elhatározta, hogy valahogy visszaviszi őket.
‘Ne féljetek! Én segítek!’ – mondta Csöpi, és egy varázslatos csengettyűzést adott elő. Hirtelen megjelentek körülötte a város állatai: a nyulak, a mókusok, és még a renegát galambok is. ‘Csatatérre!’ – kiáltotta Csöpi, és az állatok gyorsan a buborék után vetették magukat.
A gyerekek nevetve bámulták, ahogy a mókusok ügyesen ugrálnak a fák között, miközben a nyulak a földön futnak, szemben a széllel. És ekkor jött a legviccesebb része a kalandnak! A galambok, akik nem voltak a legtalpraesettebbek, kicsit eltértek a tervtől és elkezdtek irányt változtatni. ‘Bebumm, babumm!’ – csengett egy galamb, amikor egy faágra ütközött, és lepottyant egy kicsit.
A város lakói, akik éppen a piacon vásároltak, meghallották a nevetést és a csengő hangokat. Ami eredetileg egy csengő zűrzavarnak indult, gyorsan egy hatalmas mulatsággá alakult. A gyerekek és az állatok együtt cselekedtek a buborékért, miközben Csöpi vezette a zenekart, és mindenki együtt énekelt.
Végül a buborék, ami már teljesen tele volt gyereknevetéssel, és a csengő mókás dallamaival, visszatért a kisváros fölé. ‘Csak az élvezetért érdemes csengeni!’ – mondta Csöpi, amikor a buborék lassan elérte az ablakát, és hirtelen egy kis csillag formájában kipukkant.
A gyerekek, az állatok és a város lakói óriásímód örömmel ünnepelték Csöpit és a csodás kalandot, ami így véget ért. ‘Legyen minden nap csengő, csengő, vidám!’ – kiáltották együtt, és Csöpi boldogan csengetett még egyet, most már tudva, hogy a csintalansága valójában a legjobb módszer a barátkozásra.
Így élt a csintalan Csöpi és a gyerekek sokáig, tele nevetéssel és csengő hangokkal. Vége!
