Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy igazi nagy csodabogár, akit Lacinak hívtak. Laci minden reggel vidáman indult iskolába, a táskájában könyvek, színes ceruzák, és egy kis titok – a szülinapi ajándéka, egy szép, piros léggömb, ami most már egy hónapja vele volt.
A léggömb nem csak úgy nézett ki, mint egy átlagos léggömb, hanem igazi, lázadó léggömb volt! Laci szinte mindenhova elvitte, és a léggömb mindig vidáman lógott a gyerek lábán, mintha csak ő lenne a legjobb barátja.
Egy reggel, amikor Laci az iskolába készült, a léggömb váratlan dolgot csinált. Amint kiment az ajtón, a léggömb hirtelen felemelkedett! „Hé, Laci! Szabadulni szeretnék a táskádból, indulok kalandokra!” – kiáltotta a léggömb, miközben eltávolodott Laci mellett.
„De hová mész?” kérdezte Laci rémülten, miközben utána futott. De a léggömb csak mosolygott és az eget célozta meg. „Fel a fára, a felhők közé, még a napfelkeltét is meglátom!”
A kisfiú nem tudta elengedni a léggömböt, ezért hát, legyőzve a félelmét, elengedte a táskáját, és utánahajolt. Itt még a lázadó léggömb más és más tréfát űzött. A fák ágait lődörgött, majd a szél fújására kanyarogva csupa pajkosságot csinált.
„Laci, gyere, nézd meg a mókát!” – kiabált a léggömb, miközben átszállt a szomszéd udvarára, ahol egy cica napozott. Hirtelen a bokrok közül kiszaladt egy kutyus, aki a léggömb után futott.
„Hóóó, segítség! Ez a kutyus el akar kapni!” – kiabálta a léggömb izgatottan, miközben estébéka módjára ugrálva próbálta elkerülni a kis fajtárst.
Laci, miután megérkezett a szomszéd udvarába, rájött, hogy a léggömb nem bántani akarta, csak szórakozni. „Csak tartsd magad közel hozzám, barátom! – mondta Laci. A léggömb összeesküvést terveztetett a kutyussal, aki közben izgatottan ugatott.
A léggömb jött, szállt, repült, míg végül egy szép nagy kéményen pihent meg. Laci gyorsan utána szaladt – egy kémény álmát! – gondolta halkan.
“Most már lassan ideje lenne hazamenni” – mondta Laci. A léggömb, aki addig igazán bolondozott, egyetértett: “Rendben, de előbb nézd meg ezt a csodás naplementét!”
Így ült Laci a párkányon egy kémény tetején, a léggömb felette lebegve, és figyelték a napot, amely szép sárgás-narancssárga fényében hunyorgott.
Az este közeledtével a léggömb egy kicsit csendesebbé vált. “Nos, Laci, talán nem is akarlak most már egyedül hagyni.”
“Semmi baj, a következő alkalommal együtt repülhetünk!” – válaszolta Laci, miközben már a ház felé indultak.
Amikor hazaértek, a léggömb elhatározta, hogy egy kicsit kihúzza magát, mint a hős! “Ki gondolta volna, hogy most már nemcsak a táskádban fogok ülni, hanem a hatalmas ég alatt is!”
Ezután igazi barátok lettek, és minden nap újabb izgalmas kalandok vártak rájuk. Kalandjaik során röpi iskolába mentek, siklottak a szélben, és megtanulták, hogy a legjobb barátságok még a leglehetetlenebb helyzetekből is születhetnek.
Így alakult a nagy kéményre repülős léggömb meséje, ami soha ki nem fáradt, csak vidáman szállt tovább az ég felé.
A mese vége, de a kalandoknak sose!
