Eszti, a kíváncsi utazó, egy esős délutánon a szobája ablakán bámult kifelé. Az esőcseppek táncot jártak az üvegen, és Eszti képzelete messzi tájakra repítette. Becsukta a szemét, és elengedte gondolatait. Hirtelen éles, friss szél fuvallatát érezte az arcán, és a nedves, szürke táj helyét ragyogó, vakító fehérség vette át. Egy jégszigeten találta magát, melynek felszíne milliónyi apró gyémántként csillogott a furcsa, kékes fényben. A levegő kristálytiszta volt és harapósan hideg, de Eszti szívét nem félelem, hanem izgalmas kíváncsiság járta át.
A szél itt nem csak fújt, hanem suttogott. Mintha régi meséket, elfeledett titkokat súgna a jégtömbök és a hóbuckák között. Eszti fülelt, és úgy érezte, mintha egy ősi nyelven beszélne hozzá a táj. Körbenézett, és a hatalmas, kék jéghegyek között egy mozgó fehér foltot pillantott meg. Egyre közelebb jött, és Eszti rájött, hogy az nem más, mint egy hatalmas jegesmedve. De nem egy ijesztő, hanem egy barátságos tekintetű óriás, aki lassan, megfontoltan közeledett.
– Szervusz, kicsi utazó! – dörmögte mély, de kedves hangon a jegesmedve. – Borisz vagyok, a sziget őrzője. Ritkán téved erre ember, pláne ilyen messziről. Hogy kerülsz ide, a Fagyos Szigetre?
Eszti szája tátva maradt a meglepetéstől. Egy beszélő jegesmedve! Ez még a képzeletében is különlegesnek számított. – Én… én Eszti vagyok – válaszolta remegő hangon. – Azt hiszem, a képzeletem hozott ide. De olyan hideg van!
Borisz meleg, barna szemei elmosolyodtak. – A hideg a barátunk itt, Eszti. Megtanuljuk szeretni, és megtanuljuk, hogyan védekezzünk ellene. Gyere, mutatok neked egy-két dolgot. De előbb hadd mutassak be neked valaki mást is. Hópihe! Gyere elő, van egy vendégünk!
Ahogy Borisz kimondta a nevet, egy hófehér tollú, hatalmas szemű hóbagoly suhant le egy közeli jégtömbről. Szárnyai alig adtak hangot, szinte egybeolvadt a fehér tájjal. Csak a sárga szemei villantak élénken.
– Hópihe, a beszédes hóbagoly vagyok! – csicseregte a bagoly, és máris úgy tűnt, mintha percenként több szót tudna elmondani, mint Eszti egy egész nap alatt. – Üdv a Fagyos Szigeten! Ne félj a hidegtől, a hideg csak egy érzés, de a barátság, az, az igazi meleg! Tudtad, hogy a pingvineknek három réteg tolluk van? És hogy a jegesmedvék bőre fekete, hogy jobban megkössék a nap melegét? Sok-sok érdekességet tudok ám a hidegről! Te tudod, hogy a jég nem is olyan hideg, ha a szíved meleg?
Eszti elmosolyodott. Borisz hatalmas, megnyugtató jelenléte és Hópihe lelkes csicsergése máris enyhítette a hidegérzetét. – De hogyan lehet a szívem meleg, ha körbevesz a jég? – kérdezte.
– Úgy, hogy megosztod a melegedet! – felelte Borisz. – A barátság, a nevetés, a közös történetek, a segítőkészség. Ezek mind melegítenek. A szív melege nem fagy meg sosem.
Hópihe rávágta: – Pontosan! Gyere, mutatok nektek egy rejtett jégbarlangot! A szél suttogása ott a legtisztább, és a Sarki Fény is gyakran meglátogatja! Azt mondják, ott hallani a sziget legősibb meséit!
Borisz bólintott, és lassú, megfontolt léptekkel elindult, Eszti és Hópihe követték. A táj csodálatos volt. Hatalmas jégformációk emelkedtek az ég felé, mintha óriás kristályszobrok lennének. A suttogó szél valóban mintha meséket hordozott volna, Eszti képzeletében egyre élénkebbé váltak a jégtömbök mögött megbúvó, ősi történetek.
Ahogy az este közeledett, az égbolt különleges színekben kezdett pompázni. A nap lemegy, de nem a megszokott módon. Zöldes, kékes, lilás és rózsaszínes fények kezdtek táncolni az égen. – Nézd, Eszti! – súgta Hópihe. – Sarki Fény! A táncoló vezető! Ő mutatja az utat, és ő meséli a legszebb történeteket a színek nyelvén!
A Sarki Fény, ez a csodálatos, éteri jelenség valóban táncolt. Hol lágyan ringatózott, hol sebesen száguldott az égen, mint egy hatalmas, selymes fátyol. Fényei mintha egy rejtett jégbarlang bejáratához vezették volna őket, amit Hópihe említett. A bejárat egy magas jégfal mögött rejtőzött, alig láthatóan. Borisz óvatosan betolta az egyik jégtömböt, és egy tágas, csillogó barlang tárult fel előttük.
A barlang belseje még a külsőnél is lenyűgözőbb volt. A falak áttetsző kéken és zölden csillogtak, a mennyezetről jégcsapok lógtak, mint kristálycsillárok. A Sarki Fény behatolt a barlangba, és a színes sugarak festékként játszottak a jégfelületeken. Itt a szél suttogása is halkabbá vált, és Eszti tisztán hallotta a meséket, amiket a jég magába zárt: régi fagyos éjszakákról, bátor felfedezőkről, és a barátság erejéről.
– Itt van az otthonunk – mondta Borisz, és leült egy hatalmas jégtömbre, ami kényelmesen puha volt a hátán lévő vastag bundának köszönhetően. – Nem kell melegnek lennie ahhoz, hogy otthon érezd magad. Elég, ha a szíved meleg, és vannak körülötted, akikkel megoszthatod ezt a meleget.
Hópihe egy apró jégtömbön landolt Eszti mellett. – Tudtad, hogy a jég is lehet otthonos? Ha együtt vagyunk, ha nevetünk, ha mesélünk egymásnak, akkor a jég is puhává válik! Gyere, Eszti, mesélj nekünk a te világodról! Milyen ott az otthon? Meleg falai vannak, puha ágya, sok színes játéka?
Eszti elmesélte nekik a szobáját, a puha takaróját, a plüssállatait. Elmesélte, milyen érzés a kandalló előtt ülni télen, vagy forró teát inni. Ahogy beszélt, a szavai mintha felmelegítették volna a barlang levegőjét. Borisz figyelmesen hallgatta, Hópihe pedig közbevágott néha egy-egy kérdéssel vagy érdekességgel a fagyos világról.
– Látod, Eszti – mondta Borisz, amikor Eszti befejezte a mesélést. – A te otthonodban a falak tartják a meleget. Itt nálunk mi tartjuk a meleget. A szívünk melegével. A barátságunkkal. A közös pillanatokkal. Ezért nem fagyunk meg sosem. Ezért szeretjük a Fagyos Szigetet.
Eszti mélyen a szívében érezte a szavak igazságát. A hideg barlangban, a jégtömbök között, a Sarki Fény táncoló fényei alatt, Borisz és Hópihe társaságában, ő is otthonra talált. Nem a falak melegítették, hanem a barátságuk, a megértés, a közös élmény. Elővette a zsebéből egy apró, színes zsinóron lógó üveggyöngyöt, amit a szobájában talált, és amiről azt hitte, szerencsét hoz. – Ezt nektek adom – mondta. – Ez a barátságunk jelképe. Hogy sose felejtsétek el, hogy a szív melege messzire elér.
Borisz óvatosan elvette az apró gyöngyöt az orrával, és a jegesmedve meleg lehelete egy pillanatra párát vont rá. Hópihe izgatottan repkedett körülötte. – Ó, de gyönyörű! Ez olyan, mint egy apró, táncoló Sarki Fény! Köszönjük, Eszti! Most már a mi otthonunk része is leszel, nem csak képzeletben!
Eszti érezte, hogy a képzelete lassan visszahúzza. A barlang fényei halványodni kezdtek, a szél suttogása távolodott. Elbúcsúzott Boriszról és Hópihétől, megígérte, hogy visszatér. A jegesmedve utolsó szavai még tisztán csengették a fülében: – Ne feledd, Eszti! Az igazi otthon nem a falak között van, hanem ott, ahol a szíved meleg, és ahol barátok várnak!
Amikor Eszti kinyitotta a szemét, ismét a szobájában ült, az ablakon kopogó esőcseppekkel. De a szíve tele volt a Fagyos Sziget melegével, a barátság érzésével, és a tudással, hogy a képzelet ereje és a szív melege a leghidegebb helyen is otthonra lelhet. Tudta, hogy ez az élmény örökre vele marad, és bármikor, ha újra kinyitja a szívét és elengedi a képzeletét, visszatérhet Boriszhoz és Hópihéhez, a Sarki Fény táncoló fényei alá, a meséket suttogó szél otthonába.
