Valahol, messze-messze, ahol a fák levelei akkorák, mint egy óriás tenyere, és a virágok olyan színekben pompáznak, amilyet még a legügyesebb festő sem tudna kikeverni, kanyargott egy folyó. Nem volt az akármilyen folyó! Vize olyan tiszta volt, hogy látni lehetett a fenekén úszkáló tarka halacskákat, és a napfény ezernyi apró gyémántként szikrázott a felszínén. Ezt a folyót Csillám-pataknak hívták, és partját sűrű, titokzatos dzsungel szegélyezte.
Ebben a dzsungelben élt egy kisfiú, Bence. Bence bátor és kíváncsi fiú volt, de a szíve mélyén lakozott egy aprócska félelem is, ami néha, a legváratlanabb pillanatokban bújt elő. Szerette a dzsungelt, de a hatalmas fák és a messzeségbe nyúló indák között néha egészen picinek és egyedül érezte magát. Elhatározta hát, hogy épít egy tutajt, és leereszkedik a Csillám-patakon, hogy megnézze, hová viszi a víz, és milyen csodákat rejt a dzsungel mélye.
Napokig dolgozott. Erős bambusznádakat vágott, és liánokkal gondosan összekötözte őket. Készített egy kis evezőt is, amivel majd kormányozni tudja a könnyű csónakot. Amikor elkészült, büszkén tolta a vízre a kis tutajt. Egy mély lélegzetet vett, búcsút intett a kunyhójának, és elindult a nagy kalandra.
A víz lágyan ringatta a bambuszcsónakot. Bence körül zsongott az élet. Majmok hada cserregett a fák ágain, kolibrik zümmögtek a virágok kelyhe körül, és egy távoli vízesés morajlása hallatszott. Bence egy darabig csak ámult-bámult, de ahogy a kunyhója egyre messzebbre került, újra előbújt a szívéből az a kis félelem. „Milyen nagy ez a dzsungel… és milyen egyedül vagyok” – suttogta maga elé.
Éppen ezen gondolkodott, amikor valami színes suhant el a feje fölött, és egy hangos, rikácsoló hang vágott a csendbe: „Szia, kalandor! Hová, hová, ilyen magányosan?”
Bence felkapta a fejét. A tutaj elején egy papagáj ült, és kíváncsian billegette a fejét. De micsoda papagáj! Tollazata a szivárvány minden színében játszott: a feje búbja skarlátvörös volt, a szárnya smaragdzöld és zafírkék, a farktollai pedig aranyló sárgában végződtek. Okos, csillogó szemeivel Bencét méregette.
„É-én Bence vagyok” – hebegte a fiú. „Csak… felfedezem a folyót.”
„Felfedezni? Azt egyedül unalmas!” – rikácsolta a madár. „Én Tika vagyok, a dzsungel legszebb és legbátrabb papagája! Ha nem bánod, veled tartok. Fentről mindent jobban látok, és elkergetem a mogorva majmokat!” Azzal büszkén kihúzta magát, és Bence nem tudott mást tenni, elnevette magát. Az aprócska félelem mintha egy kicsit összébb ment volna.
Ahogy tovább eveztek, Tika a vállán ült, és csacsogott. Mesélt a legédesebb mangókat termő fákról, a legviccesebb lajhárokról, és arról, hogyan kell utánozni a jaguár morgását. Bence már nem érezte magát egyedül. Éppen egy kanyarulathoz értek, amikor a partról halk, szomorú trombitálás hallatszott.
„Hallod ezt?” – kérdezte Bence. Tika a fejét forgatta. „Hallom bizony! Olyan, mintha valaki szomorkodna.”
Óvatosan a parthoz kormányozták a tutajt. A sűrű páfrányok között egy kis elefánt állt. Ormányát lógatta, és hatalmas, barna szemeiből mintha könnyek csordultak volna. Egészen kicsi volt még, a fülei puhán konyultak le, és látszott rajta, hogy nagyon elkeseredett.
„Szia! Mi a baj?” – kérdezte Bence szelíden.
A kiselefánt megriadt, de amikor meglátta Bence barátságos arcát, egy kicsit megnyugodott. „Elszakadtam a csordámtól” – mondta szipogva. „Játszottam a pillangókkal, és nem figyeltem, merre mennek. A nevem Nina.”
„Ne sírj, Nina!” – rikácsolt Tika. „Mi segítünk neked! Bence egy igazi kalandor, én pedig a legokosabb madár vagyok. Megtaláljuk a családodat!”
Bence szíve megtelt szánalommal. „Gyere velünk! A folyón gyorsabban haladunk. Te sétálhatsz mellettünk a sekély vízben.”
Nina szeme felcsillant a reménytől. Bólintott, és óvatosan belépett a hűs vízbe. Így indultak tovább, a fiú a tutajon, a papagáj a vállán, a kiselefánt pedig boldogan pancsolva mellettük. Bence még sosem érezte magát ilyen erősnek és magabiztosnak. Most már nemcsak egy tutajkapitány volt, hanem egy csapat vezetője is!
Egy darabig minden rendben ment. Nevetgéltek, Tika vicceket mesélt, Nina pedig az ormányával vizet spriccelt a levegőbe, ami szivárványt festett a napsütésben. Ám egyszer csak egy szűk völgyhöz értek, ahol a folyó felgyorsult. A völgyön valaha egy indákból és rönkökből font híd vezetett át, de egy korábbi vihar elsodorta. A híd maradványai, hatalmas, kidőlt fák és összegubancolódott liánok eltorlaszolták az utat.
„Jaj, ne!” – kiáltott fel Bence. „Itt nem férünk át! Vissza kell fordulnunk!” A kis félelem újra mocorogni kezdett a gyomrában.
„Visszafordunli? Soha!” – rikácsolta Tika. „Egy igazi kalandor nem adja fel! Várjatok, felderítem a terepet!” Azzal a levegőbe emelkedett, és körözni kezdett a torlasz felett. Hamarosan vissza is tért. „Látok egy szűk rést a bal oldalon! Egy hatalmas farönk mellett van. Ha azt el tudnánk mozdítani, átférne a tutaj!”
A farönk azonban óriási volt. Bence ereje ehhez kevés lett volna. Csalódottan hajtotta le a fejét.
Ekkor azonban Nina lépett előre. „Talán én… talán én meg tudom próbálni” – mondta halkan, de a hangjában elszántság csengett. Bement a mélyebb vízbe, nekifeszült a rönknek a homlokával, és minden erejét beleadva tolni kezdte. Az izmai megfeszültek, a lábai megremegtek az erőlködéstől. A rönk először csak egy kicsit mozdult, majd lassan, nyikorogva arrébb csúszott, éppen annyira, hogy a tutaj átférjen mellette.
„Most, Bence, most!” – kiáltotta Tika. „Kormányozz ügyesen!”
Bence szíve a torkában dobogott. Megragadta az evezőt, és ahogy Nina tartotta a rönköt, ő a sebes sodrásban pontosan a rés felé irányította a tutajt. Egy pillanatra úgy tűnt, fennakadnak, de aztán egy reccsenéssel átjutottak a túloldalra. Nina fáradtan, de boldogan követte őket.
„Sikerült! Együtt sikerült!” – kiáltotta Bence, és a mellkasát büszkeség dagasztotta. Megölelte Nina ormányát, Tika pedig diadalmasan rikácsolt a fejtetőjén. Már nem félt. Tudta, hogy a barátaival bármire képes.
Az örömük azonban nem tartott sokáig. A napot hirtelen sötét, vészjósló felhők takarták el. A dzsungel elcsendesedett, a levegő nehézzé és fülledtté vált. Aztán egyetlen villanás és egy hatalmas dörrenés után leszakadt az ég. A csendes Csillám-patakból pillanatok alatt dühödten tajtékzó, sárga ár lett. A zápor olyan sűrűn esett, hogy alig láttak valamit. A víz vadul dobálta az apró tutajt, Bence alig bírta tartani az evezőt.
„Tarts ki, Bence!” – csipogta Tika, aki a fiú inge alá bújt a zuhogó eső elől. Nina kétségbeesetten próbált lépést tartani velük a felduzzadt folyóban, de a sodrás őt is magával ragadta.
„Elveszítjük az irányítást!” – kiáltotta Bence a szél és az eső zajába. A tutaj egy hatalmas szikla felé sodródott.
Ekkor Nina, látva a veszélyt, összeszedte minden bátorságát. Mélyen a vízbe gázolt, és a tutaj mellé úszott. Testével pajzsként védte a kis csónakot a legvadabb hullámoktól. „Bence! A túlparton van egy barlang! Egy szikla alatt! Arra kormányozz!” – trombitálta a viharon keresztül.
Bence alig látott a víztől, de bízott a barátjában. Ahogy Nina a testével terelte őket, Bence minden erejével evezni kezdett a jelzett irányba. Úgy érezte, a karjai leszakadnak, de a barátaiért küzdött. Végül, egy utolsó, hatalmas nekirugaszkodással sikerült befordítaniuk a tutajt egy nagy, benyúló szikla alá, egy csendes, védett öbölbe. Kimerülten dőltek hátra, miközben odakint tombolt a vihar.
A barlang csendjében hallgatták az eső dobolását. Csuromvizesek voltak és fáradtak, de biztonságban. Bence végignézett a barátain. Tika a vállán rázogatta a tollait, Nina pedig hálásan fújta rá a meleg levegőt az ormányából.
„Egyedül… egyedül sosem sikerült volna” – suttogta Bence. „Féltem.”
„Mindannyian féltünk egy kicsit” – mondta Nina szelíden. „De együtt erősebbek voltunk a viharnál.”
„Pontosan!” – vágta rá Tika. „Mert mi vagyunk a legjobb csapat a dzsungelben!”
Ahogy a vihar elvonult, a nap újra kisütött, és egy csodálatos, kettős szivárvány feszült az égre. A levegő friss és tiszta volt. Bence a szivárványt nézve megértett valamit. A kaland nemcsak a dzsungel felfedezéséről szólt. Hanem arról, hogy megtanuljon bízni. Bízni a barátaiban, és ami a legfontosabb: bízni önmagában. Az az aprócska félelem a szívében eltűnt, és a helyét valami sokkal nagyobb és melegebb dolog vette át: a barátság és a bátorság.
Tovább indultak a most már újra szelíd folyón, és nem sokkal később a távolban elefánttrombitálást hallottak. Nina családja volt az! A viszontlátás öröme leírhatatlan volt. Bár Ninának haza kellett térnie, megígérte, hogy mindig a barátjuk marad.
Bence és Tika pedig tovább evezett a Csillám-patakon, az ismeretlen felé. Bence már nem volt az a kisfiú, aki egyedül és félve indult útnak. Egy bátor kapitány volt, akinek a vállán ott ült a világ legszínesebb papagája, a szívében pedig két hűséges barát emléke, akik megtanították neki, hogy a legnagyobb viharokat is le lehet győzni, ha van kiben bíznunk.
