Hol volt, hol nem volt, az üveghegyen innen, a vashegyen túl, de mégis egy könnyen megközelíthető, ámde varázslatos vidéken terült el Királykékország. A neve is beszédes volt, hiszen hajdanán minden árnyalatában pompázott a kék: a folyók égkékben csillogtak, a hegyek sötét tintakékben magasodtak, a madarak tollazata azúrkékben tündökölt, és még a királyi palota is ezerféle kékben fürdött, a legvilágosabb pasztelltől a legmélyebb éjkékig. A királyi család is büszkén viselte a kék szín minden árnyalatát, és a koronázási ékszerek is zafírokban ragyogtak.
Ám egy napon, lassan, szinte észrevétlenül, valami furcsa dolog kezdődött. Először csak a virágok vesztették el élénk színüket, mintha egy láthatatlan kéz lemossa róluk a festéket. Aztán a fák levelei is fakulni kezdtek, a folyók vize opálossá vált, és az ég is beborult egy örökös, szürke fátyollal. Királykékország fokozatosan elveszítette minden színét, és belefulladt egy egyhangú, szürke valóságba. A palota falai is szürkévé váltak, a királyi ruhák elvesztették pompájukat, és még a zafírok is elvesztették ragyogásukat, mintha csak közönséges kavicsok lennének.
Az emberek arcára is rátelepedett a szürkeség, a vidám nevetés elült, a dalok elhalkultak. A király és a királyné szívét is elborította a szomorúság. Fáradtan ültek a trónon, szürke koronájukkal a fejükön, és csak sóhajtoztak. Egyedül Ábel herceg, a legfiatalabb fiú, nem adta fel a reményt. Szíve tele volt melegséggel és kíváncsisággal, és nem tudta elfogadni, hogy Királykékország örökre szürke marad. Noha őt is elborította a szomorúság, egy belső hang azt súgta neki, hogy van kiút.
Ábel herceg nap mint nap járta a palotát és a kerteket, keresve a megoldást. Beszélt az Udvari festővel, egy idős, bölcs művésszel, akinek egykor ecsetje alól a legcsodálatosabb színek pattantak elő. De most az Udvari festő palettája is szürke volt, a festékek nem akartak megmaradni a vásznon, azonnal elszürkültek, amint megérintették azt. Az öreg festő kezei remegtek, szemeiben a kétségbeesés tükröződött. „Felség, nem tudom, mi történt,” mondta szomorúan. „Mintha a színek lelke szállt volna el. Hiába keverem a legélénkebb árnyalatokat, amint az ecsetemhez érnek, elveszítik a fényüket.”
Ábel herceg felkereste az Udvari tanácsost is, egy okos, mindentudó férfit, akinek szava aranyat ért. A tanácsos hosszú órákon át böngészte a régi könyveket, a bölcsességek tárházát, de nem talált semmilyen említést a színek eltűnéséről. „Felség, a történelemkönyvek és a tudomány sem ad magyarázatot erre a rejtélyre,” mondta a tanácsos, homlokát ráncolva. „Minden logika ellenére történik ez a szürkeség. Talán valami ősi átok sújtja országunkat, amiről senki sem tudott.”
Ábel azonban nem elégedett meg a válaszokkal. Érezte, hogy valami többről van szó. Egy este, miközben az elfeledett palotaudvaron sétált, és az egykori virágágyások szürke maradványait nézte, eszébe jutott egy régi mese, amit a dadája mesélt neki gyermekkorában. Egy varázslatos ecsetről szólt, amely képes volt visszahozni a színeket. A mese szerint az ecsetet egy elfeledett torony titkos kamrájában őrizték, ahol a királyi család legféltettebb kincseit tartották.
A herceg szíve reménnyel telt meg. Elhatározta, hogy megkeresi ezt a tornyot, még ha a mese csak kitaláció is. Napokig kutatott, míg végül rátalált egy eldugott, mohos kőtoronyra a palota legeldugottabb szegletében. Az ajtaja régóta be volt zárva, és vastag pókhálók borították. Ábel herceg óvatosan benyitott, és a sötét, poros lépcsőn felmászott a torony tetejére. Ott, egy elfeledett szekrény mélyén, egy egyszerű, fából készült dobozt talált. Belül egy ecset hevert. Nem volt semmi különös benne, nem csillogott, nem volt díszes, csak egy közönségesnek tűnő ecset, puha szőrrel és egy kopott fanyéllel.
Ábel herceg kezébe vette az ecsetet. Érzett valami finom, meleg bizsergést, ahogy ujjai megérintették a fát. Elhatározta, hogy kipróbálja. A torony ablakából kinézve meglátott egy szürke, fakó virágot. Óvatosan megérintette a virág szirmait az ecsettel. És láss csodát! A virág azonnal életre kelt, és egy gyönyörű, élénkpiros színben pompázott. A herceg alig hitte a szemének. Megint megérintette a virágot, és az kék lett, aztán sárga, aztán zöld. Az ecset ereje hihetetlen volt!
Ábel herceg örömtől sugárzó arccal rohant vissza a palotába, kezében a varázsecsettel. Megmutatta az Udvari festőnek és az Udvari tanácsosnak. Először ők is hitetlenkedve figyelték, ahogy a herceg egy-egy ecsetvonással visszahozza a színeket a palota falaira, a kertek fáira, a folyó vizére. A szürkeség lassan, de biztosan visszavonult. Az emberek örömujjongásban törtek ki, amikor meglátták a régen elveszett színeket. A palota újra pompázott, a virágok illatoztak, a madarak énekeltek. Az élet visszatért Királykékországba.
Ábel herceg boldog volt, de hamarosan rájött, hogy az ecsetnek van egy furcsa tulajdonsága. Bár képes volt visszahozni a színeket, azok valahogy laposak, élettelenek voltak. Élénkek, igen, de hiányzott belőlük a mélység, az árnyalatok gazdagsága, az a bizonyos „lélek”, ami egy igazi színt élettel tölt meg. A piros túl piros volt, a kék túl kék, és hiányzott belőlük a fény és az árnyék játéka. Mintha csak egy gyerek rajzolta volna őket, vastag filctollal.
Az Udvari festő, akinek szeme még a szürkeségben is látta a legapróbb árnyalatokat, hamar észrevette ezt. „Felség,” mondta tisztelettel, „ez az ecset csodálatos, de a színek… mintha hiányozna belőlük valami. Nincs bennük az a finomság, az a rétegzettség, ami a természetben oly gyönyörű. A napfény játéka, az árnyékok mélysége, a hajnali harmat csillogása… ezeket nem tudja visszaadni.”
Az Udvari tanácsos is megerősítette ezt. „A varázslat ereje korlátozottnak tűnik, hercegem. A természet és a művészet nem csupán a színek puszta jelenlétéről szól, hanem arról is, hogyan keverednek, hogyan viszonyulnak egymáshoz, hogyan élnek együtt. Ez az ecset csak ad, de nem alkot.”
Ábel herceg elgondolkodott. Igazuk volt. A színek visszatértek, de a szépség, a harmónia, az igazi életérzés még mindig hiányzott. A herceg leült a palota kertjében, és nézte a virágokat, amelyek élénk, de mégis egyforma pirosban pompáztak, és a fákat, amelyek egyhangú zöldben álltak. Elszomorodott. Azt hitte, megtalálta a megoldást, de csak félig volt igaza.
Ekkor támadt egy ötlete. Felkereste az Udvari festőt. „Mester,” mondta Ábel, „az ecsetem adja az alapszínt, de Ön ért a mélységhez, az árnyalatokhoz. Ön tudja, hogyan kell a fényt és az árnyékot festeni, hogyan kell a színeket keverni, hogy azok éljenek. Segítsen nekem! Mutassa meg, hova érintsem az ecsetet, milyen árnyalatokat adjak hozzá!”
Az Udvari festő szeme felcsillant. „Felség, ez nagyszerű ötlet! Az ecsetem, bár a színek elvesztek belőle, még emlékszik a technikára. Talán együtt…!”
A herceg ezután az Udvari tanácsoshoz fordult. „Bölcs tanácsosom, Ön ért a rendszerekhez, a szervezéshez. Segítsen nekünk! Hívjuk össze az ország összes művészét, kertészét, mindenkit, aki érti a színek nyelvét! Kérjük meg az embereket, hogy mondják el, milyen színben képzelik el a házukat, a kertjüket, a ruháikat! Mindenki adja hozzá a saját elképzelését!”
Az Udvari tanácsos is lelkesen bólogatott. „Hercegem, ez az igazi megoldás! A varázslat csak egy eszköz, de az igazi alkotóerő az emberekben rejlik. Ha mindenki hozzáteszi a maga tudását és képzelőerejét, akkor az ország szebb lesz, mint valaha!”
És így történt. Ábel herceg a varázsecsettel a kezében, az Udvari festő útmutatásával, és az Udvari tanácsos szervezőkészségével együtt dolgoztak. Az Udvari festő ecsetjei is újra életre keltek, ahogy a varázsecset visszahozta az alapanyagokat. A herceg az ecsettel megadta az alapszíneket, de a festő tanácsai alapján finomította azokat, árnyalatokat adott hozzá, fényeket és árnyékokat festett. A kertészek elmondták, milyen virágokat szeretnének látni, a madarászok milyen színű tollazatot a madaraknak, a falusiak milyen színűre festenék a házaikat. Az egész ország egy hatalmas műhellyé változott.
Az együttműködés csodákra volt képes. A színek nemcsak visszatértek, hanem sokkal élénkebbek, mélyebbek és gazdagabbak lettek, mint valaha. A piros virágok nemcsak pirosak voltak, hanem a napfényben rubinvörösen csillogtak, az árnyékban bordóvá mélyültek. A kék folyók azúrkékben, égszínkékben és mélykékben hullámzottak, tükrözve a felhők játékát. A palota falai ezerféle kékben pompáztak, és a zafírok is visszanyerték régi, csillogó fényüket. Mindenki hozzátett valamit, és a végeredmény egy olyan harmónia volt, amit egyetlen varázsecset sem tudott volna létrehozni.
Ábel herceg boldogan nézte az országát. Rájött, hogy a varázsecset csak egy eszköz volt, egy szikra, ami elindította a folyamatot. Az igazi varázslat az emberekben rejlett, az együttműködésben, a közös munkában, a tudás és a képzelőerő egyesítésében. Az Udvari festő és az Udvari tanácsos is boldogan mosolyogtak. A herceg megtanulta a legfontosabb leckét: az egyéni tehetség nagyszerű, de az igazi, tartós szépség és boldogság akkor születik, ha összefogunk, és mindenki hozzáteszi a maga részét.
És Királykékország azóta is a legszínesebb, legvidámabb ország a világon, ahol a színek sosem fakulnak el, mert az emberek tudják, hogy az együttműködés a legélénkebb árnyalat, és a legnagyobb varázslat.
