Maja egyáltalán nem volt egy hétköznapi kislány. Míg a barátnői babáztak vagy éppen a legújabb hercegnős rajzfilmekről suttogtak, ő a nagypapája ódon könyvei között érezte magát a legjobban. Imádta a betűk illatát, a lapok zizegését, és a történeteket, amik egy másik világba repítették. Egy esős délutánon azonban egy olyan könyv akadt a kezébe, ami semmi máshoz nem hasonlított. A borítóján nem voltak sem sárkányok, sem tündérek, csupán aranyos, kacskaringós számok és mértani formák. „A Számok Végtelen Birodalma” – olvasta a címet Maja, és kíváncsian belelapozott.
Az oldalak tele voltak furcsábbnál furcsább egyenletekkel, amik mintha táncot jártak volna a papíron. Egyik ábra különösen megragadta a figyelmét: egy bonyolult, spirális labirintus, melynek közepén egy apró, csillogó pont volt. Maja az ujjával végigkövette a vonalat, egyre beljebb és beljebb, mígnem az ujja hegye a középső ponthoz ért. Abban a pillanatban a világ megremegett körülötte. A számok leugrottak a lapról, kavarogva körülvették, mint egy szélvihar, és egy szempillantás alatt Maja egy olyan helyen találta magát, ahol még sosem járt.
Körülötte minden számokból és formákból épült. Az égbolton prímszámok ragyogtak a csillagok helyén, a házak hatalmas, színes mértani testek voltak: kockák, gúlák és gömbök. Az utcák, amiken járt, nem aszfaltból voltak, hanem fénylő egyenletekből. A „Kettő meg kettő utca” egyenesen a „Négyes térre” vezetett, ami egy tökéletes négyzet alakú park volt, benne gyökjelekből hajlított padokkal.
Maja tátott szájjal bámulta a csodát, de lassan úrrá lett rajta a félelem. Hogyan jut haza? Épp ezen gondolkodott, amikor majdnem fellökött egy magas, szórakozott úriembert, akinek hófehér haja összevissza állt, mint egy rosszul megoldott egyenlet, a szemüvege pedig egy végtelen jel (∞) formáját öltötte. Kezében egy hatalmas összeadásjellel hadonászott, amivel a levegőben cikázó számokat próbálta sorba rendezni.
– Ejha! Egy kis látogató! – kiáltott fel az úr kedvesen. – Vigyázz, kislány, a kivonások ma nagyon harapósak! Én Szumma professzor vagyok, ennek a csodás, bár néha kissé kaotikus városnak a gondnoka. Hogy kerülsz ide?
Maja elmesélte a történetét a könyvvel. A professzor bólogatott, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
– Á, igen, a Végtelen Birodalom könyve! Ritkán nyílik meg kapuja. Nos, ha haza akarsz jutni, meg kell találnod a Kijáratot. De az csak akkor jelenik meg, ha a városban tökéletes a rend. Látod ezt a zűrzavart? – mutatott körbe a pálcájával. – Valami nincs a helyén. A rend kulcsa pedig a megértés. Minden ajtó itt egy feladvány, és minden probléma egy játék.
Maja elindult, hogy megtalálja a rendetlenség okát. Hamarosan egy különös, kör alakú térre ért, a Kör-térre. A teret alkotó épületek és utak enyhén imbolyogtak, mintha egy láthatatlan kéz rázogatná őket. A tér közepén egy elegáns, szögletes úr állt, vonalzóval a kezében, és mérgesen csapkodott vele a levegőbe.
– Pontatlan! Elfogadhatatlan! Minden szögnek a helyén kell lennie, minden ívnek tökéletesnek! – dohogta. – Sík úr vagyok, a térmester. És ez a tér… ez a tér egy katasztrófa! Hiányzik a közepe! Nincs mihez viszonyítani, nincs origó, ezért minden csúszkál!
Maja körülnézett. Vajon mi lehet egy kör közepe? Miközben ezen töprengett, a tér szélén, egy sötét kapualjban meglátott valakit. Egy apró, kerek, halványan fénylő figura kuporgott ott, szinte teljesen átlátszó volt a félénkségtől. Ahogy Maja közelebb lépett, a figura még jobban összegömbölyödött.
– Szia! – köszönt Maja barátságosan. – Én Maja vagyok. Te ki vagy?
A figura halkan, szinte suttogva válaszolt.
– Nulla… – mondta, és a hangja olyan volt, mint a szél sóhaja. – Én csak a Nulla vagyok. Az üresség. A semmi. A többiek nem szeretnek, mert ahol én vagyok, ott nincs semmi.
Maja megsajnálta a kis figurát. Eszébe jutott, hogy az iskolában is milyen rossz érzés volt, amikor nem értett valamit, és úgy érezte, ő a „semmi” a többiekhez képest.
– De hát ez nem igaz! – mondta Maja bátorítóan. – A nagypapám mindig azt mondja, hogy a semmiből lesz a valami. És a vonalzón is te vagy a legelején! Nélküled el sem lehetne kezdeni a mérést!
Nulla meglepetten pislogott. Ezt még soha senki nem mondta neki. Maja fejében pedig hirtelen összeállt a kép.
– Várj csak! – kiáltotta. – Sík úr a tér közepét kereste! Azt a pontot, ahonnan minden indul! Te vagy az, Nulla! Te vagy a kezdet, az origó!
Nulla először tiltakozni akart, de Maja olyan meggyőzően nézett rá, hogy erőt vett magán. Kézen fogta a kislányt, és együtt odasétáltak a tér imbolygó közepére. Prof. Szumma és Sík úr is kíváncsian figyelték őket.
– Itt a megoldás! – mutatott Maja a kis figurára. – Nulla a hiányzó láncszem!
– A semmi? Ugyan már! – legyintett Sík úr hitetlenkedve.
De Maja biztatta Nullát: – Ne félj! Állj a tér közepére!
Nulla vett egy mély levegőt, és lassan begördült a tér mértani középpontjába. Abban a pillanatban csoda történt. A remegés megszűnt. A teret alkotó formák és egyenletek szilárdan a helyükre pattantak. A kavargó számok rendezett sorokba álltak, mintha egy láthatatlan vonalzó mentén sorakoztak volna fel, aminek a kiindulópontja pontosan Nulla volt. A városban hirtelen csend és harmónia lett.
Prof. Szumma elismerően csettintett a nyelvével.
– Fantasztikus! Látod, Maja? A logika és a játék! Megértetted a rendet a kavargó számok mögött. Megmutattad, hogy a legkisebb, legjelentéktelenebbnek tűnő elem lehet a rendszer legfontosabb része. Nulla nélkül nincs rend, csak káosz.
Sík úr elégedetten simította végig a vonalzóját. – Valóban. Tökéletes. Minden a helyén van. Köszönöm, kislány. És… köszönöm, Nulla úr – tette hozzá egy kicsit zavartan.
Nulla most már nem volt halvány és átlátszó. Büszkén ragyogott a tér közepén, mint egy apró, de annál fontosabb napocska. Rájött, hogy ő nem az üresség, hanem a viszonyítási pont, a biztos alap, amire minden épül.
Ahogy a rend helyreállt, a tér túlsó végén egy hatalmas kapu rajzolódott ki a levegőben, ami fénylő számjegyekből állt. A Kijárat.
– Itt az idő – mondta Prof. Szumma szelíden. – Megoldottad a rejtvényt.
Maja elköszönt új barátaitól. Sík úr tiszteletteljesen meghajolt, Szumma professzor barátságosan meglengette a pluszjelét, Nulla pedig egy hálás, csillogó mosolyt küldött felé. Maja intett nekik, majd belépett a fénylő kapun.
A következő pillanatban már a szobájában ült, az ölében a régi könyvvel. Az eső még mindig kopogott az ablakon, de valami megváltozott. Maja kinyitotta a matematika füzetét, és a számok már nem unalmas jelek voltak a papíron. Barátok voltak. Egy csodálatos, rendezett világ lakói, ahol mindennek és mindenkinek megvan a maga fontos helye – még a legkisebb, legfélénkebb Nullának is.
