Csenge és Olivér, a két elválaszthatatlan jóbarát, egy esős szombat délutánon a városi könyvtárban múlatták az időt. Nem a legizgalmasabb programnak tűnt elsőre, de ők már régóta tudták, hogy a régi, polcokkal zsúfolt épület sokkal több titkot rejt, mint amennyit első pillantásra mutat. Csenge, a göndörhajú, álmodozó kislány, aki minden mesében meglátta a csodát, épp egy vastag, poros kötetet lapozgatott, melynek lapjain elmosódott térképek voltak. Olivér, a talpraesett, mindig a gyakorlati megoldásokat kereső fiú, addig a legfelső polcon sorakozó, rég elfeledettnek tűnő lexikonokat vizsgálta, hátha talál valami meghökkentő tényt.
– Nézd, Olivér! – kiáltott fel Csenge, és ujjával egy különös, kopottas jelet mutatott a könyvben. – Ez a jel mintha folytatódna… ott a polc mögött!
Olivér odalépett, és együtt tolták el a nehéz, tölgyfa polcot, amely mögött nem fal, hanem egy apró, fából készült ajtó rejtőzött. Az ajtókeret szélén ugyanaz a jel ismétlődött, mint Csenge könyvében. Kíváncsian benyitottak. Bent nem sötét folyosó, hanem egy szivárványszínben tündöklő alagút fogadta őket, melynek falain apró történetek, mesefigurák táncoltak és suhantak el, mintha élnének. A levegő édes volt, mint a méz, és ezerféle virág illatát hozta. Habozás nélkül léptek be, a könyvtár békés csendjét a mesék zsibongó, varázslatos világára cserélve.
Amint átléptek a küszöbön, az alagút hirtelen egy hatalmas, fényes tisztásra nyílt, ahol a fák koronái színes pamacsokként táncoltak az égen. A földön nem fű, hanem puha, smaragdzöld moha terült el, melyen apró, világító virágok nyíltak. A tisztás közepén egy hatalmas, nyitott könyv lebegett a levegőben, aranyló lapjai szélfútta pergamenként libegtek. De valami nem volt rendben. A könyv lapjai kusza betűkkel voltak tele, a képek elmosódtak, és a színek halványak voltak. Egy apró, aranyozott könyvjelző, melynek bojtja mintha szemek lettek volna, leereszkedett a levegőből, és közvetlenül eléjük szállt.
– Üdvözöllek titeket, bátor utazók! – szólalt meg a könyvjelző, hangja lágy, de határozott volt. – Én vagyok Mesekulcs, a Nagy Könyv őrzője, és a Mesebirodalom történeteinek kulcsa. Tudtam, hogy eljöttök. A birodalmunk nagy bajban van.
Csenge és Olivér döbbenten néztek egymásra. Egy beszélő könyvjelző! Ez már tényleg a mesék világa.
– Mi történt? – kérdezte Csenge, miközben óvatosan megérintette Mesekulcs puha bojtját.
– Egy oldal hiányzik a Nagy Könyvből – magyarázta Mesekulcs, és szomorúan libegett a levegőben. – Egy nagyon fontos oldal, amely a „Hétfejű Sárkány és az Aranyalmafa” című mese befejezését tartalmazta. Enélkül a történetek kusza gombolyaggá váltak. A hercegnők eltévedtek, a sárkányok elvesztették a tüzüket, a manók pedig elfelejtették, hogyan kell cipőt készíteni. A világok rendje felborult, és ha nem találjuk meg az oldalt, a Mesebirodalom örökre elmerül a feledés homályában.
– Mi segíthetünk! – jelentette ki Olivér azonnal. – De hogyan találjuk meg egyetlen oldalt egy egész birodalomban?
– Pontosan ezért vártalak titeket – felelte Mesekulcs. – Az oldalt csak az találhatja meg, aki tiszta szívvel és nyitott elmével keresi. Nektek van mindkettő. De szükségünk lesz egy kalauzra. Kövessetek engem!
Mesekulcs elindult, Csenge és Olivér pedig követték. Hamarosan egy apró, gombaházikók között megbúvó tisztásra értek, ahol egy pöttömnyi, zöld ruhás manó ült egy hatalmas, tekercselt térkép fölött, gondosan simogatva a széleit. Szemüvege az orra hegyén billeg, és apró, tollal karcolt jegyzeteket olvasott.
– Térképmanó, jó napot! – szólt Mesekulcs. – Hozom a segítséget, amiről beszéltünk.
A Térképmanó felnézett, és apró, ráncos arcán meglepetés futott át. – Segítség? Ezek a… gyerekek? Hát, Mesekulcs, a helyzet súlyosabb, mint gondoltam, ha már a külvilágból kell toboroznunk. De rendben van, rendben van. Én vagyok Térképmanó, a Mesebirodalom minden ösvényének és zugának ismerője. Vagy legalábbis az voltam, mielőtt ez a hiányzó oldal mindent összekuszált volna! Most már a saját térképeimet sem értem teljesen!
Térképmanó bosszankodva mutatta a hatalmas térképet, melyen a folyók néha az égen folytak, a hegyek pedig a városok közepén emelkedtek. – A hiányzó oldal a „Hétfejű Sárkány és az Aranyalmafa” történetének befejezése. Azt hiszem, a Sárkánybarlang környékén kallódhatott el, de a barlang bejárata most valahogy a Cukorkaház mellett van, és a Cukorkaház most a Tengeralattjáró-erdőben található… értitek?
Csenge és Olivér bólintottak, bár a fejükben hatalmas káosz uralkodott. Ez egy igazi kaland lesz!
– A térképeim most használhatatlanok – sóhajtott Térképmanó. – De emlékszem még a régi útvonalakra. Azt hiszem, el kell jutnunk a Zörgőerdőn keresztül a Tündérréthez, onnan pedig a Bűbájos Hegyek lábához. Ott találhatjuk meg a Sárkánybarlangot. De az út tele van furcsaságokkal!
Elindultak. Az első furcsaságot már az erdő szélén észrevették. Egy piros sapkás lány, kezében egy kosárral, nem a nagymamájához sietett, hanem épp egy farkassal beszélgetett a legfinomabb mézeskalács receptjéről. A farkas pedig nem akarta megenni, hanem a tojásfehérje felverésének trükkjeiről kérdezte.
– Látjátok? – súgta Mesekulcs. – A történetek összefolynak. Piroska és a farkas már nem ellenségek, hanem konyhai tanácsadók. Ez a hiányzó oldal műve!
Tovább haladtak. A Zörgőerdőben a fák levelei valóban zörögtek, de nem a szél, hanem apró, mesélő hangok miatt. Néha egy-egy szó, néha egy egész mondat hallatszott, mintha a fák maguk is megpróbálnák összerakni a széthullott történeteket. Olivér egy kidőlt fánál megállt. – Nézd, Csenge! Ez a fa mintha egy régi, elfeledett könyv lapjait rejtené a kérgében!
Csenge óvatosan megérintette a fát. A kéreg apró darabkái leváltak, és felfedtek egy bekarcolt versrészletet. – „…és a sárkány végül elengedte a hercegnőt, mert megértette…” – olvasta Csenge. – Ez biztosan a hiányzó oldal része!
– Igen! – kiáltott fel Mesekulcs. – Ez egy morzsa a hiányzó történetből! A Sárkánybarlang felé vezet minket! Térképmanó, van valami ötleted, mi lehet a következő lépés?
Térképmanó, aki eddig bosszankodva próbálta megfejteni a kusza térképét, most felélénkült. – Aha! Ha ez a versrészlet itt van, akkor az oldal valószínűleg egy olyan helyre sodródott, ahol a történetek összefonódnak, de mégis megőrzik önmagukat. A Tündérréten, ahol a mesék ihletet merítenek egymásból!
A Tündérréten a levegő tele volt csillámporral és nevetéssel. Itt Pán Péter épp Hófehérkével tanult repülni, míg a Hét Törpe a Dzsungel Könyvéből olvasott fel. A réten egy patak csörgedezett, melynek vize szivárványszínű volt. A patakparton pedig egy apró, csillogó tárgy hevert.
– Ott van! – kiáltott Olivér, és odaszaladt. Egy vastag, aranyozott lapot emelt fel a földről. A lapon gyönyörűen megfestett képek és elegáns írás jelezte, hogy ez a „Hétfejű Sárkány és az Aranyalmafa” történetének befejezése.
– Megtaláltuk! – ujjongott Csenge. – A hiányzó oldalt!
Mesekulcs örömében körbetáncolta őket. – Kiváló munka, bátor szívek! Most már csak vissza kell juttatnunk a Nagy Könyvbe! Irány a Főtisztás!
Visszaindultak a Nagy Könyvhöz. Ahogy közeledtek, a Könyv lapjai egyre erősebben világítottak, mintha éreznék a hiányzó darab közeledtét. A Főtisztáson, a Nagy Könyv előtt megálltak. Csenge óvatosan a magasba emelte az aranyló lapot. A lap magától lebegett, és lassan, de biztosan a Nagy Könyv felé indult. Egy puha fény kísérte, és amikor elért a Könyvhöz, egy pillanatra megállt, majd tökéletesen beleilleszkedett a helyére. Mintha sosem hiányzott volna.
Azonnal megtörtént a változás. A Nagy Könyv aranyló lapjai most már tiszta, olvasható betűkkel voltak tele, a képek élénkek lettek, és a színek visszatértek a Mesebirodalomba. A fák koronái zöldelltek, a virágok illatosabbak lettek, és a távolból vidám nevetés, ismerős dallamok hallatszottak. Piroska és a farkas már a nagymama házikója felé siettek, a hercegnők a kastélyukban várták a hercegüket, és a manók újra cipőket készítettek, boldogan dudorászva.
– Hálás köszönet nektek, Csenge és Olivér! – mondta Mesekulcs, hangja most már tele volt örömmel. – Megmentettétek a Mesebirodalmat a feledéstől. Megmutattátok, hogy még a legkisebb darab is milyen fontos lehet, és hogy a csapatmunka ereje felülmúlhatatlan.
Térképmanó is bólintott, ráncai kisimultak. – Igen, és bebizonyítottátok, hogy a kíváncsiság és a bátorság a legjobb térkép minden kalandhoz. A térképeim is rendbe jöttek! Most már pontosan tudom, hol van a Sárkánybarlang!
Csenge és Olivér a Mesebirodalom ragyogó szépségét csodálták, melyet ők maguk mentettek meg. Tudták, hogy ez a kaland örökre velük marad. Lassan Mesekulcs visszakísérte őket a szivárványszínű alagúthoz. Mikor átléptek a küszöbön, ismét a könyvtár csendes, poros légköre fogadta őket. A tölgyfa polc visszacsúszott a helyére, mintha sosem mozdult volna el, és az ajtó eltűnt.
De a kezükben ott volt egy apró, aranyozott könyvjelző, melyen Mesekulcs apró bojtjai mosolyogtak. És a szívükben pedig a tudás, hogy a könyvek nem csak papír és betűk, hanem élő történetek, melyek várják, hogy felfedezzék, és néha meg is mentsék őket. Attól a naptól kezdve Csenge és Olivér minden könyvtári látogatást egy új kaland kezdetének tekintettek, tudva, hogy a Mesebirodalom mindig ott rejtőzik a polcok között, és minden egyes olvasó apró kulcs a varázslatához. Azt is megtanulták, hogy minden történet, minden apró lapocska fontos, és ha valami hiányzik, az egész világ rendje felborulhat. De ha összefognak, és bátran szembenéznek a kihívásokkal, bármilyen nagy bajt elháríthatnak.
