Egyszer volt, hol nem volt, egy csodálatos téli ország, ahol a hó sosem olvadt el, és a fák ágait fehér, puha hóborította. Itt élt a Hókirálynő, akinek a szíve olyan hideg volt, mint a téli táj. Minden nap az üvegpalotájának ablakából nézte, ahogy a gyerekek a hógolyóikkal játszanak és szánkón csúszkálnak. De a Hókirálynő sosem csatlakozott hozzájuk, mert a szánkók számára nem volt barátkozás a szabályaik között.
Egy nap, amikor a nap erejét kicsit erősebben érezte, elhatározta, hogy kipróbálja az egyik gyönyörű szánkóját, amit az udvarában tartott. E szánkó nem volt akármilyen szánkó; az aranyszínű, ragyogó üstökével ragyogott a napfényben, és a jégből készült kerekek olyan simán csúsztak a havon, mint a madarak az égen. Mivel a Hókirálynő soha nem tapasztalta meg a szánkózás örömét, izgalom lüktetett a szívében.
Tomika és Zita, két vidám kisgyerek, játszottak a közeli dombocskán, amikor egyszer csak észrevették a Hókirálynő szánkóját a híres üvegpalota előtt. ‘Nézd csak, Zita! Az a szánkó csodálatos! Én mindig is szerettem volna egy ilyen szánkót!’ mondta Tomika. ‘De hát az a Hókirálynő szánkója! Biztosan nem engedi, hogy használjuk!’ felelte Zita.
De Tomika kíváncsi volt. ‘Miért ne próbálnánk meg? Talán a Hókirálynő is szeretné, ha játszanánk!’ Ezzel a történések peremén állva, elindultak a Hókirálynő palotája felé.
Amint közeledtek, a Hókirálynő ablakából figyelte őket. Látta, ahogy a gyerekek izgatottan beszélgetnek és a szánkóra mutogatnak. Az ő szíve, amely hideg volt, egy kicsit megmozdult, és azt gondolta: ‘Talán érdemes lenne megpróbálnom megismerni ezeket a gyerekeket.’
Így hát a Hókirálynő kiugrott az ablakon, és hirtelen lehullt a hó, amely eltakarta a földet. ‘Gyerekek!’ kiáltotta. ‘Szeretnétek kipróbálni a szánkómat?’
Tomika és Zita meglepődtek, de aztán örömmel kiáltottak: ‘Igen, szeretnénk!’ A Hókirálynő mosolygott, ami szokatlan volt tőle, és lassan közel lépett hozzájuk.
Felhívta őket a szánkóra, és amikor felmásztak, a Hókirálynő rájuk mosolygott, és így szólt: ‘Felejtsétek el a világot, és élvezzétek a szánkózást! Hadd mutassam meg, mit tud ez a csodálatos jármű!’ Ekkor a szánkó hirtelen elindult, és olyan gyorsan száguldott végig a dombon, mint egy összeszövetkező álom!
A gyerekek érezték, ahogy a hófödte táj elmosódik, és a széltől az arcuk felfrissült. A szánkó hógolyókba repült, és a Hókirálynő varázsa táncolt a levegőben. ‘Ezek a hógolyók az álmaitokat rejtik!’ mondta a Hókirálynő. ‘Minden hógolyónak egy-egy kívánság rejlik!’
Tomika és Zita egy csodálatos versenyt indítottak a Hókirálynővel. Ki tudja, ki ér előbb a domb aljára! Miközben a gyerekek sikoltoztak és nevettek, a Hókirálynő érezte, hogy a szíve egyre melegebbé válik.
Amikor végül megérkeztek a domb aljára, Zita és Tomika tele voltak boldogsággal. ‘Ez volt a legcsodálatosabb élmény!’ kiáltotta Zita. A Hókirálynő mosolygott, és szíve lassan felmelegedett a gyerekek boldog nevetésének hangjától. ‘Látjátok, hogy milyen varázslatos a barátság? Hálás vagyok, hogy megmutattátok nekem!’ A Hókirálynő felfedezte a barátság erejét.
Miközben a Hókirálynő visszavitte őket a palotába, megfogadta, hogy többet nem lesz egyedül. Tomika és Zita minden nap látogatták őt, és együtt szánkóztak a különféle kalandokon keresztül. A Hókirálynő szíve felmelegedett, és a téli ország tele lett nevetéssel és vidámsággal.
Így hát a Hókirálynő, Tomika és Zita barátsága nemcsak egy napra szólt, hanem minden télre, amíg a hó egyszer elolvadt. Mert belelendültek a barátság varázsába, és a világuk soha többé nem volt hideg és magányos.
A Hókirálynő megtanulta, hogy a legszebb kincseket nem a jég és a hó, hanem a barátság és a szeretet jelentik. Így csillagfényes éjszakákon, a vidám gyerekek nevetése közben, a hósapkás világban a hajnal sosem érkezett el, amíg a barátság tartott.
És így lett a Hókirálynő szánkója nemcsak egy egyszerű jármű, hanem a barátság szimbóluma is.
Vége.
