Hol volt, hol nem volt, az üveghegyen is túl, egy aprócska, mégis rendkívül bájos városka terült el, melyet Mesevárnak hívtak. Mesevárban minden házikó éppen olyan volt, amilyennek egy mesebeli háznak lennie kell: színes, barátságos, és gyakran még egy-egy csicsergő madár is fészkelt a kéményén. A városka szívében pedig egy tiszta vizű patak csörgedezett, melynek partján Marci, a mi leleményes főhősünk élt.
Marci nem volt átlagos fiú. Szemei mindig csillogtak a kíváncsiságtól, füle pedig a legapróbb neszeket is meghallotta. Imádta felfedezni a Mesevár körüli erdő titkait, és gyakran barangolt olyan helyeken, ahová mások még csak be sem merészkedtek. Egy borongós őszi délután, amikor a falevelek már aranysárgán táncoltak a szélben, Marci egy különösen öreg, mohos fára bukkant az erdő mélyén. A fa gyökerei között egy furcsa, faragott kő lapult, melyet eddig sosem látott. A kő közepén egy alig látható, elmosódott szimbólum volt, ami Marci figyelmét azonnal megragadta.
Leemelte a követ, és alatta egy sötét, föld alatti üreg tátongott. A kíváncsiság hajtotta, ezért leereszkedett, és egy aprócska, porlepte kamrába jutott. A kamra közepén három hatalmas, ősi láda állt, melyeket vastag láncok és még vastagabb pókhálók borítottak. Marci óvatosan megkocogtatta az egyik ládát, mire az kísértetiesen megreccsent. Nem is sejtette, hogy ezzel egy több évszázados álmot zavar meg.
Alig tette meg, a ládák fedelei egyszerre csapódtak fel, hatalmas porfelhővel és zölden izzó fénnyel. Marci ijedten hátrált, miközben a fényből három különös alak emelkedett ki. Ezek voltak a boszorkányok!
Az első egy magas, vékony, szeszélyes teremtés volt, göndör, vörös hajjal és éles, csillogó szemekkel. Ő volt Pöszke, a boszorkány, aki imádta a hirtelen változásokat és a váratlan fordulatokat. Alig ébredt fel, máris körbenézett. „Jaj, de unalmas ez a Mesevár! Semmi izgalom, semmi meglepetés! Azonnal egy szivárványos, forgatagos, sosem látott csodavilággá változtatom az egészet!” – kiáltotta, és máris a pálcájáért nyúlt.
A második egy gömbölyded, mosolygós arcú boszorkány volt, akinek a ruháján cukormázfoltok éktelenkedtek. Ő volt Cuppan, az édességmániás boszorkány. Amint kinyitotta a szemét, az orrát szimatolta. „Micsoda szagot érzek? Nincs itt semmi édes! Egy falat csokit, egy kocka nugátot sem! Azonnal édességbolttá változtatom az összes házat, és a patakban méz fog folyni!” – dünnyögte, és a nyalókát kereste a zsebében.
A harmadik boszorkány egy csendesebb, elegánsabb jelenség volt, szemüveggel az orrán és egy vastag könyvvel a kezében. Ő volt Circe, a könyvmoly boszorkány. Amikor felocsúdott, szigorúan körbenézett. „Micsoda tudatlanság! Nincs itt egyetlen rendes könyvtár sem! Az egész várost egy hatalmas akadémiává kell alakítani, ahol mindenki tanul és olvas, és a patakban tintafolyam csörgedezik, hogy legyen mivel írni!” – jelentette ki komolyan.
Marci, aki az első ijedtség után gyorsan összeszedte magát, azonnal látta, mi a probléma. Három boszorkány, három különböző, de egyaránt katasztrofális terv a városra nézve. Ha mindannyian elkezdenének varázsolni, Mesevár pillanatok alatt a feje tetejére állna, és sosem lenne már ugyanolyan. A fiú tudta, hogy gyorsan kell cselekednie.
„Álljatok meg, tisztes boszorkányok!” – kiáltotta Marci bátran. A boszorkányok meglepetten fordultak felé. „Mielőtt bármit is tennétek, miért nem mérkőztök meg egy kicsit? A Mesevár átalakítása hatalmas feladat, és csak a legügyesebb boszorkányra bízhatjuk. De hogy ne legyen vita, három próbát találtam ki számotokra, melyek eldöntik, ki a legalkalmasabb!”
A boszorkányok egymásra néztek, majd bólintottak. A kihívás elnyerte a tetszésüket. Marci pedig mosolygott. Tudta, hogy a próbák valójában nem a versenyről szólnak, hanem az együttműködésről.
„Az első próba” – kezdte Marci –, „egy varázslatos kert megalkotása lesz a város főterén. Egy olyan kerté, amely a város ékévé válik, és mindenki örömét leli benne.”
Pöszke azonnal izgatott lett: „Én vad, sosem látott, folyton változó virágokat varázsolok! Színeket, amik naponta megújulnak!”
Circe fújtatott: „Ez nevetséges! Egy kertnek rendben kell lennie! Én ősi, ritka gyógynövényeket és tökéletes szimmetriát fogok teremteni, logikus elrendezéssel!”
Cuppan pedig nyálcsorgatva tette hozzá: „Én cukorvirágokat és mézeskalács bokrokat teszek bele! A méhek imádni fogják!”
Marci felemelte a kezét: „És mi lenne, ha mindhárman együtt dolgoznátok? Pöszke varázsolhatná a vibráló színeket és formákat, Circe pedig ügyelhetne arra, hogy a növények harmóniában legyenek, és a ritka fajták is megmaradjanak, Cuppan pedig édes illatokat és kóstolókat csempészhetne bele, hogy a látogatók ne csak a szemükkel, de az ízlelőbimbóikkal is élvezhessék a kertet?”
A boszorkányok először morogtak, de aztán belegondoltak. Pöszke vad varázslatai találkoztak Circe precíz tudásával, Cuppan édes ötletei pedig egyedi csavart adtak a kompozíciónak. Nap végére egy csodálatos, meglepően harmonikus kert ékesítette a főteret, ahol a szivárvány minden színében pompáztak a virágok, ritka gyógynövények illatoztak, és még ehető bogyók is nőttek a bokrokon.
„Fantasztikus!” – kiáltotta Marci. „Most jöjjön a második próba! Alkossatok egy varázslatos szélcsengőt, amely történeteket mesél!”
Circe azonnal tudta: „Ez a feladatom! Ősi sagákat és komplex varázslatokat fog recitálni!”
Pöszke a szemét forgatta: „Ugyan már! Én vicces, nonszensz, folyton változó találós kérdéseket fogok belesuttogni!”
Cuppan pedig cukorkásan mosolygott: „Én pedig édes dallamokat fogok belevarázsolni, ami torta utáni vágyat ébreszt!”
„Mi lenne, ha megint összefognátok?” – javasolta Marci. „Circe adná a bölcsességet és a történetek alapját, Pöszke pedig a játékos, váratlan fordulatokat és a találós kérdéseket, Cuppan pedig a dallamot, ami kellemesen kíséri a szavakat?”
Ez a próba nehezebbnek bizonyult. Pöszke kaotikus ötletei ütköztek Circe precíziójával, Cuppan pedig csak a cukormázas tündérdalokat akarta beletenni. De Marci kitartott, és segített nekik rájönni, hogy egy jó történethez szükség van mind a struktúrára, mind a játékosságra, és egy kellemes hangzásra is. Végül egy olyan szélcsengő született, amely elbűvölő, néha humoros, és mindig dallamos meséket suttogott a szélben.
Ekkor megérkezett a városba Polgármester úr, aki Marci távollétében aggódott, hová tűnt a fiú. Amikor meglátta a boszorkányokat, először megijedt, de aztán Marci elmagyarázta a helyzetet, és megmutatta a kertet és a szélcsengőt. A Polgármester elképedve nézte a csodákat.
„És most jöjjön az utolsó próba!” – kiáltotta Marci. „Készítsetek egy varázslatos lakomát az egész város számára, a barátság jegyében!”
Cuppan szeme felcsillant: „Én mindent cukorból, tortából és édes italokból készítek!”
Circe a homlokát ráncolta: „De a táplálkozás! Én tápláló, történelmileg hiteles, de talán kissé íztelen, ám nagyon egészséges ételeket varázsolok!”
Pöszke pedig ugrált: „Én egzotikus, vad ízű, talán kissé veszélyes (de varázslatosan biztonságos) ételeket készítek! És persze, a varázslatos italokat!”
„Pontosan!” – kiáltott Marci. „Cuppan, te csinálhatod a fantasztikus desszerteket! Circe, te gondoskodhatsz a tápláló és különleges főételekről! Pöszke, te pedig a varázslatos italokról és a különleges fűszerezésről!”
Ez volt az a próba, ahol a boszorkányok végre igazán ráéreztek az együttműködés ízére. Cuppan hihetetlenül finom süteményeket és tortákat készített, melyek még a levegőben is táncoltak. Circe elegáns, tápláló ételeket varázsolt, melyek az ősi recepteket ötvözték a modern konyha remekeivel. Pöszke pedig csillogó, ízváltoztató italokat kotyvasztott, és varázslatos díszítésekkel tette teljessé az asztalt, melyek megelevenedtek és táncoltak.
A Polgármester a csodálatos látványtól könnyezett. „Ez… ez hihetetlen! Soha nem láttam még ilyet!”
A város főtere valóságos ünnepi forgataggá változott. A varázslatos kert virágzott, a szélcsengő meséket suttogott, és a lakoma olyan pompás volt, amilyet Mesevár lakói még sosem láttak. A boszorkányok, akik eleinte egymással versengtek, most már barátokká váltak. Megtanulták, hogy a különböző tehetségek, ha összefognak, sokkal csodálatosabb dolgokat hozhatnak létre, mint bármelyikük egyedül.
Marci mosolygott. A boszorkányok, bár továbbra is megőrizték egyedi személyiségüket, Mesevár részévé váltak. Pöszke néha még mindig varázsolt egy-egy hirtelen szivárványt az égre, Cuppan pedig minden héten valamilyen új édességet ajándékozott a gyerekeknek, Circe pedig a városi könyvtárat rendezte át, és titkos, varázslatos történeteket fedezett fel a régi könyvekben. A városka pedig boldogan élt, tudva, hogy a leleményesség és az együttműködés ereje még a legkülöncebb boszorkányokat is képes jobbá tenni.
Így lett Marci a kis Mesevár hősévé, aki nem karddal és pajzzsal, hanem eszével és kedvességével mentette meg a várost a zűrzavartól, és tanította meg mindenkinek, hogy a különbségek nem elválasztanak, hanem gazdagítanak, ha képesek vagyunk együttműködni.
