A város szívében, a vén, szürke falak között állt a nagykönyvtár. Nem is akármilyen könyvtár volt ez, hanem egy olyan hely, ahol minden sarok egy új kalandot ígért, minden polc egy másik világba repített. Panka, a tízéves, lobogó vörös hajú lány, minden délután ott töltötte az idejét. Ő volt az a fajta olvasó, aki nem csupán a szemeivel, hanem a szívével is látott minden leírt szót. Barátai, Levi, a mindig valamin agyaló, okos fiú, és Noel, a nevetés nagymestere, gyakran elkísérték, még ha ők inkább a képregények és a rejtvények világában is érezték otthon magukat.
Egy borongós keddi délután Panka a megszokott helyére sietett, ahol a legkedvesebb meséit tartották. Keresztül-kasul járta a folyosókat, s végül rátalált a kedvencére: „A Csillagfényes Rét Tündére”. Már a borítója is mosolyt csalt az arcára, a csillámporos tündérszárnyak és a hívogató rét látványa mindig elvarázsolta. De ahogy kinyitotta a könyvet, valami nagyon furcsa dolog történt. A lapok üresek voltak, vagy legalábbis majdnem. A betűk, azok az apró, fekete jelek, amelyek a tündérről és a rétről meséltek, eltűntek! Csak halvány árnyékuk maradt, mintha a szavak elfelejtettek volna létezni. Panka szíve összeszorult. Mintha egy régi barát tűnt volna el, nyomtalanul.
„Levi! Noel! Gyertek gyorsan!” – kiáltotta, hangjában kétségbeesés. A fiúk odasietettek, és ők is értetlenül nézték a betű nélküli lapokat. „De hát… ez nem lehet!” – mondta Levi, aki általában mindenre tudott magyarázatot. Noel is elkomolyodott. „Ez olyan, mintha a mese elfelejtette volna önmagát.”
Panka azonnal tudta, kihez kell fordulniuk. A könyvtár legősibb és legbölcsebb lakójához, Katalógus Macskához. Katalógus Macska nem egy közönséges macska volt. Szőre olyan volt, mint a régi könyvek pergamenlapjai, szemei pedig úgy csillogtak, mint a legféltettebb titkok. Mindig egy poros pulton ült, a pápaszemét orra hegyén viselve, és úgy tűnt, mintha minden egyes könyv történetét ismerné.
„Katalógus Macska, segítsen!” – suttogta Panka, miközben a macska elé tette a csonka mesekönyvet. A macska lassan felemelte a fejét, és a zöld szemeivel végignézett a gyerekeken, majd a könyvön. „Ó, igen. A feledés szele. Már régóta fúj.”
„Feledés szele?” – kérdezte Levi. „Mi az?”
Katalógus Macska sóhajtott, ami egy apró, poros köhögésben végződött. „Amikor egy mesét nem olvasnak, nem mesélnek el, vagy nem gondolnak rá, a szavai elkezdenek elhalványulni. Ez a könyv… régóta várja, hogy újra életre keljen.” Tekintete egy távoli, poros falrészre tévedt, ahol egy régi, díszes faajtó bújt meg egy hatalmas könyvespolc mögött. „Van egy hely, ahová csak kevesek juthatnak el. A Titkok Könyvtára. Ott őrzik azokat a meséket, amelyek félő, hogy örökre feledésbe merülnek. Ott talán megtaláljátok, ami eltűnt.”
Panka szeme felcsillant. Kaland! Levi izgatottan kérdezte: „De hogyan jutunk oda?”
„Ez az ajtó nem nyílik kulcsra” – mondta Katalógus Macska. „Csak az nyithatja ki, aki igazán hisz a mesék erejében, és aki hajlandó mindent megtenni értük. Mondjátok ki a kívánságotokat, tisztán, a szívetekből, és talán az ajtó meghallgat titeket.”
Panka mély levegőt vett. „Azt kívánjuk” – mondta határozottan –, „hogy a mesék soha ne merüljenek feledésbe! Azt kívánjuk, hogy a Csillagfényes Rét Tündére újra éljen!”
Alig fejezte be, az ajtó lassan, nyikorogva kinyílt, és egy mély, sötét folyosó tárult fel mögötte. A gyerekek izgatottan néztek egymásra, majd egy pillantást vetettek Katalógus Macskára, aki bólintott. „Menjetek” – mondta halkan. „De ne feledjétek: a mesék addig élnek, amíg mesélik őket.”
Beléptek a folyosóra, ami egyre tágasabbá vált, mintha a falak elhajolnának előttük. Aztán hirtelen egy hatalmas terembe értek. Ez volt a Titkok Könyvtára! Polcok nőttek az égig, olyan magasra, hogy a tetejük elveszett a homályban. Minden egyes polcon könyvek sorakoztak, milliónyi kötet, mindegyik más formájú, színű és méretű. De a legfurcsább az volt, hogy minden könyv suttogott. Halk, szelíd hangon kérték, hogy olvassák őket, meséljék el a történetüket, ne hagyják őket a feledés homályába veszni. Panka érezte, ahogy a suttogás körülöleli, mintha a szavak maguk akarnának beszélni hozzá. Levi próbálta megfejteni a suttogás logikáját, Noel pedig megpróbálta utánozni a hangokat, ami viccesen, de tiszteletteljesen hangzott.
„Hűha!” – suttogta Noel. „Ez a hely… mintha minden könyvnek lelke lenne.”
„Minden könyvnek van lelke” – mondta egy hang a hátuk mögül. Megfordultak, és egy idős, bölcsnek tűnő manót láttak, aki egy hatalmas, poros könyvön ült. „Én vagyok a könyvtár őre, Elmé. Ti vagytok azok, akiket Katalógus Macska küldött, ugye?”
Panka elmagyarázta a helyzetet a Csillagfényes Rét Tündérével. Elmé szomorúan bólintott. „Sajnos, sok ilyen mese van már. A modern világban az emberek kevesebbet olvasnak, kevesebbet képzelegnek. A mesék elgyengülnek, elveszítik a szavaikat.”
„De hogyan hozhatjuk vissza a betűket?” – kérdezte Panka.
„A mesék erejével” – válaszolta Elmé. „A ti emlékeitekkel, a ti képzeletetekkel. Meg kell találnotok a Csillagfényes Rét Tündére eredeti történetét itt, a Titkok Könyvtárában. De nem elég csak megtalálni. El kell mesélntek. Újra életre kell keltenetek a szavakkal.”
A gyerekek elindultak a polcok között. A suttogás felerősödött. Panka a könyvek címeit kereste, Levi a logikai összefüggéseket próbálta megtalálni a polcok elrendezésében, Noel pedig vicces megjegyzéseket tett, amelyek néha meglepő módon segítettek nekik. „Ez a könyv úgy néz ki, mintha egy troll lakott volna benne!” – mondta, mire egy apró, szőrös könyv halkan felkuncogott, és egy rejtett utat mutatott.
Végül, egy eldugott sarokban, egy csillámporral borított, de halvány könyvet találtak. A címe alig volt olvasható: „A Csillagfényes Rét Tündére – Az Eredeti Kiadás”. De a lapjai üresebbek voltak, mint Panka könyvében. Ez volt a forrás, itt tűntek el először a szavak.
„Megvan!” – kiáltotta Panka. „De hogyan meséljük el, ha nincsenek betűk?”
Elmé odasétált hozzájuk. „A szívetekkel” – mondta. „Panka, te annyit olvastad ezt a mesét, hogy a fejedben van minden szava. Levi, te emlékszel a részletekre, a történések sorrendjére. Noel, te pedig a hangulatot, a nevetést tudod belevinni.”
Panka mély levegőt vett, és elkezdte. „Egyszer volt, hol nem volt, az üveghegyen is túl, élt egy csodálatos tündér…” Ahogy elkezdett beszélni, a szavai visszhangoztak a hatalmas teremben. Levi kiegészítette a hiányzó részeket, emlékezve a tündérről, aki a harmatcseppekből gyűjtött fényt, és a rétről, ahol a szivárványhidak összekötötték az eget a földdel. Noel pedig hozzáadta a tündér tréfás kalandjait, utánozva a csintalan manók hangját, és kuncogva mesélt a tündér apró, de annál viccesebb hibáiról. A három hang összefonódott, egy gyönyörű dallammá vált, amely betöltötte a Titkok Könyvtárát.
És akkor megtörtént a csoda! A Csillagfényes Rét Tündérének lapjai lassan megteltek fénnyel. Az első betűk megjelentek, majd szavak, mondatok. Mintha egy láthatatlan kéz írta volna újra a történetet, de valójában a gyerekek hangja és képzelete volt az, ami életre keltette. A könyv ragyogott, majd a fény átsugárzott a többi könyvre is. A suttogások felerősödtek, örömteli zümmögéssé váltak, ahogy a mesék érezhetően visszanyerték erejüket.
Amikor befejezték a mesét, a könyv teljes volt, betűi fekete és élénkek voltak. Panka könnyezett a boldogságtól. „Sikerült!”
Elmé mosolyogva bólintott. „Látjátok? A mesék addig élnek, amíg mesélik őket. Amíg vannak, akik hisznek bennük, akik olvassák őket, és akik hajlandóak újra és újra elmondani a történetüket.”
A gyerekek a szívükben meleg érzéssel, a fejükben pedig egy csodálatos kaland emlékével tértek vissza a városi könyvtárba. A rejtett ajtó magától bezárult mögöttük. Katalógus Macska ugyanott ült, ahol hagyták. Rájuk nézett, és egy apró, elégedett nyávogással jelezte, hogy tudja, mi történt. Panka kedvenc könyve, „A Csillagfényes Rét Tündére” ott feküdt az asztalon, és a betűi most újra élénken ragyogtak.
Attól a naptól kezdve Panka, Levi és Noel még nagyobb szenvedéllyel olvastak és meséltek. Tudták, hogy minden egyes elolvasott szóval, minden egyes elmondott történettel egy kis fényt adnak a meséknek, és megakadályozzák, hogy azok valaha is a feledés homályába merüljenek. Mert a mesék nem csak a lapokon élnek, hanem a szívekben, az elmékben, és legfőképpen azokban a hangokban, amelyek életre keltik őket.
