Valamikor réges-régen, amikor a fák még meséltek azoknak, akiknek volt fülük a hallásra, élt egy kisfiú és egy kislány a Zöld Domb lábánál. A fiút Ákosnak hívták, és olyan leleményes volt, hogy egy marék kavicsból és két fűzfaágból is képes volt csodát faragni. A kislány Panka volt, kinek szemei olyan figyelmesen jártak a világban, mint a szorgos méhecske virágról virágra. Észrevette a harmatcseppet a pókhálón, a hangyák sietős vonulását a fűszálak között, és meghallotta a legapróbb levél rezdülését is.
Egy langyos nyári délutánon, amikor a napfény arany hímzéssel vonta be a tisztást, Ákos és Panka a nagy tölgyfa árnyékában ültek. Nagymamájuk frissen sült, langyos pogácsával engedte ki őket a kertkapun. „De jól vigyázzatok ám!” – intett utánuk. „És hallgassátok az erdőt, mert mindig van mondanivalója.”
Ákos éppen egy bonyolult csomót próbált kioldani egy indán, miközben Panka a földön heverő tölgyfalevelek erezetét csodálta. Csend volt, csak a tücskök ciripelése és a méhek halk döngicsélése töltötte be a levegőt.
– Hallod? – súgta egyszer csak Panka, és ujját a szájára tette. Fejét kissé oldalra billentette, mintha valami távoli, finom muzsikát figyelne.
– Mit? A madarakat? – kérdezte Ákos, fel sem nézve a csomóból.
– Nem. Valami mást. Olyan, mintha suttogna a szél, de mégsem az. Inkább… mintha az egész erdő lélegezne, és a lélegzete szavakat formálna.
Ákos abbahagyta a matatást. Most már ő is figyelt. Becsukta a szemét, ahogy a nagypapája tanította, ha valamire igazán kíváncsi. És akkor ő is meghallotta. Nem volt hangos, inkább csak egy érzés, egy halk, hívogató morajlás, ami a fák törzséből, a levelek susogásából és a föld illatából szövődött egybe. Egy titokzatos dallam, amely mélyebbről jött, mint bármilyen madárének.
– Tényleg! – suttogta izgatottan. – Valahová hív minket!
Abban a pillanatban a közeli bokrok közül előbukkant egy róka. De nem akármilyen róka volt! A bundája úgy ragyogott a napfényben, mint a legszebb naplemente, a szeme pedig olyan bölcsen csillogott, mint két borostyánkő. Nem volt ijedt, sőt, barátságosan megcsóválta bozontos farkát.
– Szervusztok, gyerekek! – köszönt mély, bársonyos hangon. – Látom, ti is meghallottátok. Én Ravaszka vagyok, és régóta várok már olyanokra, akiknek a füle nyitva van az erdő szavára.
Ákos és Panka tátott szájjal bámulták a beszélő rókát. Bár a mesékben már találkoztak ilyennel, a valóságban látni egészen más volt.
– Te… te érted, mit suttog az erdő? – kérdezte Panka bátortalanul.
– Hogyne érteném! – bólintott Ravaszka. – Ez az erdő szívdobbanása. De mostanában egyre halkabb és szomorúbb. Segítséget kér. Egy titkos ösvényre hív benneteket, ami a baj forrásához vezet. Eljöttök velem?
A két gyerek habozás nélkül igent mondott. A kíváncsiságuk erősebb volt minden félelemnél. Ravaszka vezetésével elindultak a sűrűbb rengeteg felé. Az ösvény valóban titkos volt. Egy sűrű, földig hajló fűzfaágakból álló függöny rejtette el a kíváncsi szemek elől. Ahogy beléptek mögé, a világ megváltozott. A napfény ezüstös foltokban szitált át a lombokon, a levegő hűvösebb és párásabb lett, és a csendet csak a saját lépteik zaja törte meg a puha mohaszőnyegen.
Panka figyelmes szeme minden apró részletet megfigyelt. Észrevett egy apró, csillag alakú virágot, ami eddig sosem látott, és egy bogarat, aminek a háta úgy csillogott, mint egy szivárvány. Ákos közben a nyomokat kereste. Meglátott egy letört ágat, egy kidőlt fatörzsön hagyott karomnyomot, és rájött, hogy az ösvény egy láthatatlan vonalat követ, ami egyre lejjebb és lejjebb vezet egy völgybe.
– Az erdő egyre szomorúbb – mondta Ravaszka halkan, és a gyerekek is érezték. A madarak elhallgattak, a fák levelei kissé lekonyultak, mintha szomjaznának.
Végül egy kis tisztásra értek. A közepén egy mohos, sziklákkal kirakott medence ásított üresen. A föld körülötte repedezett és száraz volt, a hajdani forrás partján álló páfrányok és virágok szomorúan kókadoztak.
– Itt van – mutatott Ravaszka a mancsával. – Ez volt az Élet Forrása. Innen indult a csermely, ami megitatta a fákat, a virágokat és az állatokat. De egy nap elapadt. Az ér, ami táplálta, elzáródott a föld alatt.
Ákos és Panka körbejárták a kiszáradt forrást. A szívük összeszorult a szomorú látványtól. Az erdő suttogása itt már inkább halk, erőtlen sóhajtás volt.
– De valamit tennünk kell! – kiáltott fel Ákos. – Nem hagyhatjuk így!
Panka letérdelt a forrás legmélyebb pontjára. Ujjával végigsimította a repedezett agyagot. Hirtelen megállt a keze. Egy hatalmas, lapos, mohával vastagon benőtt kő alatt mintha parányi nedvességet érzett volna.
– Ákos, gyere ide! – szólt izgatottan. – Itt, a kő alatt mintha nyirkos lenne a föld!
Ákos odaszaladt. Letérdelt Panka mellé, és ő is megtapintotta a földet. Valóban, egy alig érezhető hűvös folt jelezte, hogy a mélyben még ott bujkál a víz, de a hatalmas kő útját állja.
– Túl nehéz – mondta Ákos elkeseredetten. – Ezt mi ketten sosem mozdítjuk el.
De aztán leleményes agya máris kattogni kezdett. Körbenézett a tisztáson, és megakadt a szeme egy vastag, letört faágon, ami egy kidőlt bükk mellett hevert.
– Megvan! – csillant fel a szeme. – Használjuk emelőnek! Nagypapa mutatta, hogyan kell!
Ravaszka segítségével odavonszolták a súlyos ágat. Ákos egy kisebb, hegyes követ tett a nagy szikla mellé alátámasztásnak, majd bedugták a faág végét a szikla alá. Ákos és Panka teljes súlyukkal ránehezedtek az ág másik végére, Ravaszka pedig nekifeszült a mellső lábaival és a vállával.
– Egyszerre! Háromra! – vezényelt Ákos. – Egy… kettő… HÁROM!
Nekifeszültek. Az ág megnyikordult, az izmaik megfeszültek. A kő először nem mozdult. Már majdnem feladták, de Panka felsikoltott: „Még egyszer, erősebben!”
Újra nekiveselkedtek, minden erejüket beleadva. A hatalmas kő lassan, vonakodva megmozdult, majd egy hangos döccenéssel oldalra billent. Alóla, a sötét mélységből először csak egy vékonyka vízsugár tört elő, ami halkan csobogni kezdett. Aztán a sugár erősödött, és hamarosan kristálytiszta, hűvös víz kezdett bugyogni a földből, megtöltve a repedezett medencét.
Ahogy a víz szétterült, csoda történt. A kókadt virágok felemelték a fejüket, a páfrányok levelei kisimultak, és a föld mohóan itta a friss nedvességet. A tisztás feletti fák levelei megélénkültek, és mintha mély, hálás sóhajt futott volna végig az egész erdőn. A suttogás most már nem szomorú sóhaj volt, hanem vidám, élettel teli zsongás.
És akkor a madarak, amelyek eddig némán gubbasztottak az ágakon, mind egyszerre dalra fakadtak. Nem a szokásos csicsergés volt ez, hanem egy gyönyörű, összetett kórus, egy hálaének, amit az erdő küldött a megmentőinek. A fák ágai lágyan hajladoztak a dallamra, mintha táncolnának.
Ákos és Panka a forrás partján álltak, fáradtan, de boldogan. Ravaszka odament hozzájuk, és hálásan a lábukhoz dörgölődzött.
– Köszönöm nektek az erdő nevében – mondta. – A leleményességed, Ákos, és a figyelmességed, Panka, megmentette a szívét. Soha ne feledjétek: a legkisebbek is tehetnek nagy dolgokat, ha összefognak, és ha figyelnek arra, aminek nincs hangja, de mégis segítségért kiált.
A gyerekek a tenyerükből ittak a forrás friss, édes vizéből. Olyan íze volt, mint a napfénynek, az erdei szamócának és a tiszta örömnek. Tudták, hogy ezt a titkot örökre a szívükben fogják őrizni. A titkos erdei ösvény titkát, ami nemcsak egy eldugott forráshoz, hanem az erdő dobogó szívéhez vezetett.
