Márk, a tízéves, lobogó fantáziájú fiú éppen unottan bámészkodott a nagypapa padlásán. Ó, az a padlás! Tele volt porosodó kincsekkel, elfeledett történetekkel, és olyan illattal, mintha az idő maga lett volna üvegbe zárva. De ma valahogy semmi sem tudta lekötni. Már minden régi könyvet átlapozott, minden pléhdobozt kinyitott, még a nagyi régi kalapjait is felpróbálta.
– Jaj, de unalmas! – sóhajtott fel Márk, és belerúgott egy elmozdult, repedezett faládába. A láda zörgött, nyikorgott, és egy apró, csillogó tárgy gurult ki belőle, pont Márk lábához. Egy zsebóra volt, mégpedig a legfurcsább, amit valaha látott. Nem volt rajta szám, csak apró, táncoló figurák, és a mutatók helyett két apró, rézszínű lábacska állt ki belőle.
Márk felvette, és a tenyerén forgatta. Poros volt, de valami különös melegség áradt belőle. Amikor letörölte róla a port, az óra hirtelen megrázta magát, a rézlábacskák táncolni kezdtek, és egy apró, csilingelő hang szólalt meg belőle:
– Jó napot! Vagy jó éjszakát? Attól függ, merre tartunk! Tik-Tak vagyok, a te időutazó barátod! De elárulom, már nagyon éhes vagyok! Nevetésre éhezem, mert az a motorom üzemanyaga!
Márk szemei kikerekedtek. Egy beszélő óra! Ez már nem is volt unalmas! Elmosolyodott, majd felnevetett, olyan szívből jövő, csengő nevetéssel, amitől a padlás pora is megrebbent. Tik-Tak, az óra pedig hirtelen elkezdett vibrálni, a rézlábacskái olyan gyorsan pörögtek, mint egy szélkerék, és Márk érezte, ahogy a padlás eltűnik körülötte, mintha egy szivárványos buborékba zárva szállna az időben.
Amikor a vibrálás alábbhagyott, Márk egy teljesen más helyen találta magát. Egy hatalmas, sötét barlang bejáratánál álltak. Kívül zöldellő, őserdős táj terült el, és olyan friss, nedves illat szállt a levegőben, amilyet még sosem érzett. Bent a barlangban pattogó tűz fénye világította meg a falakat, amelyeken hatalmas állatok – mamutok, bölények – rajzai díszelegtek.
– Hol vagyunk? – súgta Márk, miközben Tik-Tak a zsebében melegen zümmögött.
– A legrégebbi „most”-ban! – csilingelt Tik-Tak. – Ez a kőkorszak, kedvesem! Nézd csak, ott jön a mi első találkozásunk!
A tűz felől egy fiatal fiú lépett elő, kezében egy fadarabbal és egy kődarabbal. Hosszú, kusza haja volt, és bőrből készült ruhát viselt. Amikor meglátta Márkot, először meglepődött, de aztán kíváncsian, mosolyogva közeledett.
– Sziasztok! – mondta a fiú, bár Márk nem értette a szavát, a barátságos hangulat áthatolt mindenen. – Én ŐsMarci vagyok, a barlangrajz-művész! Ti honnan jöttetek? Ilyen furcsa ruhákat még nem láttam!
Márk Tik-Takra nézett, aki azonnal fordított:
– Ő ŐsMarci, a barlangrajz-művész! Kíváncsi, honnan jöttünk. Mondd, Márk, mit gondolsz erről a korról? Furcsa, ugye?
Márk körülnézett. Nincs internet, nincs tévé, nincs okostelefon. Csak a természet, a tűz, és a barlang falán a csodálatos rajzok. – Egy kicsit… más – mondta Márk. – De a rajzok gyönyörűek!
ŐsMarci elmosolyodott, amikor meghallotta, hogy Márk dicséri a rajzait. Megmutatta neki, hogyan keveri a színeket a föld ásványi anyagából, hogyan használja az ujját vagy egy faágat ecsetként. Márk kipróbálta. Először ügyetlenül, de aztán egyre jobban ment neki. ŐsMarci nevetett, amikor Márk megpróbált egy modern autót rajzolni a barlang falára, és a végeredmény inkább egy szőrös, négykerekű dologra hasonlított. Márk is elnevette magát, mert rájött, milyen vicces, ahogy a saját világát próbálja beilleszteni egy teljesen más korba.
– A nevetés! Még! – csilingelt Tik-Tak. – Látod, Márk? Még a kőkorszakban is van öröm! Egyszerű, tiszta öröm a teremtésben és a barátságban!
Márk szívből jövő, vidám nevetése ismét felpörgette Tik-Takot. A barlang, ŐsMarci és a kőkorszak elmosódott. Ezúttal mintha fénysebességgel száguldottak volna egy csillagos alagúton keresztül.
Amikor megálltak, Márk egy hatalmas, csillogó, ezüstös városban találta magát. Épületek nyúltak az égig, üveg és fém fénylett mindenütt. Autók helyett lebegő kapszulák suhantak el felettük, és az emberek helyett sokféle robot sétált az utcákon.
– Ó, a jövő! – csilingelt Tik-Tak izgatottan. – A mi „holnapunk”! Készen állsz egy újabb nevetésre?
Egy pillanat múlva egy elegáns, fényes robot közeledett feléjük. Teste ezüstösen csillogott, szemei kék fénnyel világítottak, és hangja kellemesen dallamos volt. – Üdvözlöm, ismeretlen látogatók! Én Holnap vagyok, a város információs és barátságos robotja! Miben segíthetek?
Tik-Tak fordított ismét: – Ő Holnap, a jövőbeli robotbarát! Márk, mit gondolsz erről a korról? Túl modern? Túl… robotikus?
Márk körülnézett. Minden tiszta volt, rendezett, és hihetetlenül fejlett. De valahogy hiányzott neki az ŐsMarci barlangjában tapasztalt melegség, a koszos, de életteli természet. – Nagyon szép – mondta Márk –, de hol vannak az emberek? És a fák? És a… a kosz?
Holnap robot szemei felvillantak, mintha megértette volna Márk aggodalmát. – Az emberek a Föld regenerálásán dolgoznak más bolygókon! A fák… nos, azok a bio-parkokban vannak, optimalizált környezetben! A kosz pedig… az higiéniai okokból minimalizálva van! De várjunk csak! Azt hiszem, látom a létezés egy apró hibáját! – Holnap hirtelen elkezdett szaggatottan beszélni, a kék szemei pirosra váltottak, és a karjai szabálytalanul mozogtak.
– Ó, jaj! – csilingelt Tik-Tak. – Úgy tűnik, Holnap elkapott egy vírushibát! Ez a jövőbeli megfelelője a megfázásnak, csak a robotoknál! Kellene valami, ami megnevetteti, hogy újrainduljon a rendszere!
Márk látta, hogy Holnap robot egyre jobban összezavarodik, és rájött, hogy a jövőnek is megvannak a maga kihívásai. Eszébe jutott ŐsMarci. Aztán hirtelen kipattant valami a fejéből. Elővette a zsebéből egy apró, kavicsot, amit a kőkorszakban szedett fel, és megmutatta Holnapnak.
– Nézd, Holnap! Ez egy kőkori okoskő! Ezzel régen üzeneteket küldtek, és még a mamutokat is le lehetett vele rajzolni! Nincs rajta alkalmazás, de a képzeleted a legjobb applikációja!
Holnap robot egy pillanatra megállt, mintha elemezné a kavicsot és Márk szavait. Aztán egy apró, mechanikus nevetés hagyta el a száját, olyan, mint egy csikorgó fogaskerék. A kék fény visszatért a szemeibe, és a mozgása is simábbá vált.
– Érdekes tárgy! – mondta Holnap, a hangja újra dallamos volt. – A képzelet, mint applikáció… Ez egy új adatpont a rendszeremben! Köszönöm, Márk! A kreatív gondolkodás felülírta a hibát!
Márk örült, hogy segíthetett. És amikor Holnap robot megpróbált egy kőkori mamutot lerajzolni a levegőbe vetített hologramos kijelzőjén, a végeredmény egy viccesen szögletes, mégis aranyos lény lett. Márk ismét felnevetett. Hiszen nem csak a múlton és a jelenen, de a jövőn is lehet nevetni, ha nyitott szívvel érkezünk, és megpróbáljuk megérteni a sajátosságait.
– Ez az! Pontosan! – csilingelt Tik-Tak. – A nevetés! A kulcs minden korszakhoz! Látod, Márk? A jövőben is van öröm! Az innovációban, a tanulásban, és abban, ahogy a régi és az új találkozik!
Márk nevetése ismét betöltötte a teret, és Tik-Tak felpörgött, visszahozva őket a saját idejükbe, a nagypapa padlására. Márk a földön ült, a kezében Tik-Tak zümmögött, és a padlás már nem tűnt unalmasnak. Sőt, tele volt lehetőségekkel, a kőkorszaki mamutok szellemével és a jövőbeli robotok csillogásával.
Márk rájött, hogy az időutazás nem csak a múltról és a jövőről szól, hanem arról is, hogyan látjuk a jelent. Minden korszaknak megvolt a maga öröme: ŐsMarci egyszerű, alkotó boldogsága, Holnap robot technológiai csodái és a kreatív megoldások. A legfontosabb az volt, hogy nyitott szívvel érkezzen, kíváncsian, és ne feledje, hogy a nevetés a legjobb útitárs.
– Készen állsz egy újabb kalandra, Tik-Tak? – kérdezte Márk, és a zsebórára pillantott.
– Mindig! Amíg van nevetés! – csilingelt Tik-Tak. – Mert a nevetés az, ami összeköti a múltat, a jelent és a jövőt, és minden napot egy vidám kalanddá tesz!
Márk felállt, és lement a padlásról. De már nem ugyanaz a Márk volt. A világ tele volt új színekkel, és tudta, hogy a legnagyobb kincsek nem a poros ládákban lapulnak, hanem a saját szívében, a nevetés erejében és a kíváncsiságban, ami arra ösztönzi, hogy nyitott szemmel járja a világot, bármelyik korban is éljen.
