Az Elvarázsolt Erdő legeslegmélyén, ahol a fák levelei ezüstösen csillognak, és a patak vize dallamot dúdol, terült el a Szivárvány-tisztás. Itt élt Pötty, a világ legkedvesebb, legkíváncsibb és legpöttyösebb sörényű kis unikornisa. Pötty büszkesége a homlokán ékeskedő, gyöngyházfényben irizáló, csavart szarvacskája volt. Nem is akármilyen szarv volt az! Ha Pötty boldog volt, a szarva szivárványszínben pompázott, ha pedig megérintett vele egy hervadó virágot, az újra életre kelt. A kis unikornis azt hitte, minden varázsereje ebben a csodás szarvban lakozik.
Egy napsütéses reggelen Pötty a legjobb barátjával, Mirával kergetőzött a tisztáson. Mira egy bátor és vidám kislány volt, akinek copfjába mindig vadvirágokat fontak a tündérek. Nevetésük betöltötte az egész erdőt. Pötty egy különösen kacskaringós pillangó után vetette magát, és egy mohás gyökérben megbotlott. Két szép caplatás után egy hatalmasat huppant a puha fűbe. Nevetve tápászkodott fel, de amikor a fejét rázta, valami furcsát érzett. Vagyis inkább azt, hogy nem érzett semmit. A homlokán, ahol a csodás szarvának kellett volna lennie, csak selymes szőrt talált.
– Mira! – kiáltotta kétségbeesetten. – A szarvam! Nincs meg a szarvam!
Mira odaszaladt hozzá, és együtt keresték a fűben, a bokrok alatt, még a gombák kalapja alá is bekukucskáltak, de a szarvnak nyoma sem volt. Pötty hatalmas, ibolyakék szeméből patakzani kezdtek a könnyek.
– Most mi lesz velem? – szipogta. – Szarv nélkül csak egy egyszerű, fehér lovacska vagyok. Nincs többé varázslat! Nem tudom többé megcsillogtatni a harmatcseppeket, és a szomorú virágokat sem tudom felvidítani!
Mira megölelte a barátja nyakát. – Ne butáskodj, Pötty! Te Pötty vagy, szarvval vagy anélkül. De ne aggódj, megkeressük! Tudom is, kitől kérjünk segítséget!
Elindultak a bölcs Csillagszem bagolyhoz, aki egy odvas, ezeréves tölgyfa legmagasabb ágán lakott. Csillagszem éppen szunyókált, de a nevét hallva kinyitotta hatalmas, aranyló szemeit, melyekben mintha az éjszakai égbolt összes csillaga ragyogott volna.
– Huhú! Mi járatban, kicsi vándorok? – huhogta mély, barátságos hangon.
Pötty elmesélte a szomorú történetet. A bagoly bólogatott, és megvakarta a fejét a szárnyával.
– Értem, értem. Egy unikornis szarva nem egy kavics, ami csak úgy elveszik. Fényből és jóságból van. Azt tanácsolom, keressétek fel Napsugár tündért a Fényes-völgyben. Ő mindent tud, ami fénylik és ragyog. De az út odáig hosszú és próbákkal teli. Ne a szemetekkel keressétek a szarvat, hanem a szívetekkel!
Pötty nem sokat értett a rejtélyes szavakból, de hálás volt a tanácsért. Mira megfogta a sörényét, és biztatóan megszorította. – Gyerünk, Pötty! Kalandra fel!
Ahogy mélyebbre hatoltak az erdőben, egy sűrű szederindás elé értek. Az indák között egy kismadár vergődött, a lába belegabalyodott a tüskés ágakba. Kétségbeesetten csipogott.
– Ó, szegénykém! – sóhajtott Pötty. – Bárcsak itt lenne a szarvam, a fényével elijeszthetném az indákat!
– Nincs szükségünk varázslatra – mondta Mira eltökélten. – Neked erős patáid vannak, nekem pedig ügyes kezeim. Pötty óvatosan, az orrával félretolta a leveleket, Mira pedig apró ujjaival türelmesen kibogozta a madárka lábát. A kismadár hálásan csiripelt egyet, és elrepült. Pötty szívében egy apró, meleg érzés gyúlt. Még sosem érzett ilyet.
Tovább haladtak, és egy megáradt patakhoz értek, ami elmosta a hidat. A túlparton egy borzcsalád kuporgott ijedten, nem mertek átkelni a sebes vízen.
– Ezen én sem merek átugrani – mondta Pötty csüggedten. – Túl széles. Varázserő nélkül nem fog menni.
Mira körülnézett. – Nézd! Az a kidőlt fa majdnem átér a túlpartra! Ha te nekifutsz és meglököd, talán sikerül hidat csinálnunk belőle!
Pötty bizonytalan volt, de látva a borzcsalád ijedt szemeit, összeszedte minden bátorságát. Hátrált néhány lépést, majd nekifutott, és teljes erejéből meglökte a fatörzset. A fa egy nagy reccsenéssel a helyére fordult, és biztonságos hidat képzett a két part között. A borzok hálásan biccentettek, és átszaladtak rajta. Pötty lihegve állt meg, de a szívében az a kis melegség egyre csak nőtt, mintha egy parányi napocska ébredezne benne.
Végül megérkeztek a Fényes-völgybe, ahol minden virág aranyosan világított. A völgy közepén, egy lótuszvirág kelyhében ült Napsugár tündér. A haja olyan volt, mint a lemenő nap fénye, a mosolya pedig melegséggel töltötte be a levegőt.
– Üdvözöllek titeket, bátor vándorok! – csengett a hangja. – Már vártalak benneteket.
Pötty elmesélte neki is, mi történt. A tündér kedvesen végighallgatta, majd így szólt:
– Drága kis unikornis, a szarvadat nem veszítetted el. Egy unikornis igazi varázsa nem a homlokán nő, hanem a szívében lakozik. A szarv csupán egy lámpa, ami ezt a belső fényt mutatja a világnak. Te azt hitted, a varázslat elhagyott, ezért a fény kialudt, és a szarvad láthatatlanná vált.
Pötty értetlenül nézett rá. – De… de hogyan gyújthatom meg újra?
– Már megtetted – mosolygott a tündér. – Meggyújtottad, amikor a kedvességeddel kiszabadítottad a madarat. És fényesebbre szítottad, amikor a bátorságoddal segítettél a borzcsaládnak. Az igazi varázslat a jóság és a bátorság. Menj csak haza, és ne feledd ezt!
Pötty és Mira elindultak hazafelé. A kis unikornis mélyen elgondolkodott a tündér szavain. Ahogy visszaértek a már ismerős patakhoz, hangos nyüszítést hallottak. Egy rókakölyök esett egy mély gödörbe, és nem tudott kimászni. A kis róka remegett a félelemtől.
Pötty egy pillanatig sem habozott. Nem gondolt a hiányzó szarvára, sem a varázserejére. Csak a rémült kisállatot látta. Odalépett a gödör széléhez, és leguggolt.
– Ne félj, kicsi barátom! Segítek! – mondta szelíd hangon. Lassan leereszkedett a gödörbe, és a hátára vette a rókakölyköt. Az út felfelé csúszós és meredek volt. Pötty minden erejét összeszedte, a patái meg-megcsúsztak, de nem adta fel. A szívében lángoló segíteni akarás erősebb volt minden nehézségnél.
Amikor az utolsó, legnehezebb mozdulattal feltolta a kölyköt a gödör peremére, ahol Mira biztonságba helyezte, Pötty homlokából vakító, aranyszínű fény tört elő. A fény olyan erős volt, hogy bevilágította az egész erdőt. Pötty és Mira csodálkozva nézték, ahogy a fényből lassan, ragyogva előbukkan egy új szarv. De ez még az előzőnél is szebb volt! Nemcsak gyöngyházfényben, hanem a kedvesség, a bátorság és a barátság meleg aranyában is tündökölt.
Pötty megérintette az új szarvát. Érezte, ahogy a varázslat átjárja, de most már tudta: ez a varázslat nem a szarvból, hanem a szívéből fakadt.
Attól a naptól fogva Pötty lett az Elvarázsolt Erdő legbölcsebb unikornisa. Megértette, hogy a legcsodálatosabb varázslat nem az, amivel a virágokat keltjük életre, hanem az, amit a szívünkben hordozunk: a bátorság, hogy segítsünk a rászorulókon, és a kedvesség, ami mindennél fényesebben ragyog.
