Az Aranypatak partján, ahol a fűzfák ezüstös levelei a vízbe hajoltak, és a napfény foltjai vidáman táncoltak a mohos köveken, élt egy róka, akit úgy hívtak: Ravaszdi. A neve nem volt véletlen, mert Ravaszdi agya úgy járt, mint a legfürgébb malomkerék, és a tervei olyan szövevényesek voltak, mint a pók hálója a hajnali harmatban. Bundája vörösen izzott a napfényben, farka bozontos seprűként söpörte a földet, csillogó-villogó fekete orra pedig minden finom illatot kiszimatolt mérföldekről.
Ravaszdi egyetlen, de annál nagyobb szenvedélye a hasa volt. Imádta a finom falatokat: a frissen fejt tejet, a napon szárított, ropogós szilvát, a füstölt sonka legfinomabb csücskét. Ám ahelyett, hogy megdolgozott volna értük, vagy szépen kért volna, ő inkább a fortélyait vetette be. Úgy gondolta, a megszerzett falat sokkal édesebb, ha egy kis furfang is fűszerezi.
A közeli tanya udvarán élt két jó barát. Az egyik Bodri volt, egy lompos, jószívű házőrző, akinek a farkcsóválása kisebb szélvihart kavart, és a vakkantása elriasztotta a betolakodókat – már ha éppen nem a napon szundikált jóízűen. A másik Nyafi, a selymes bundájú, elegáns macska, aki a legnagyobb méltósággal tudott dorombolni a gazdasszony ölében, és akinek a szemei úgy ragyogtak a félhomályban, mint két zöld smaragd.
Egy verőfényes keddi napon Ravaszdi orra valami ellenállhatatlanul finom illatot fogott. A gazdasszony friss, langyos tejet tett ki egy csészében Nyafinak a tornácra. A róka a bokrok mögül figyelte, ahogy a macska kecsesen nyalogatja a tejfölt a tetejéről. A hasa nagyot kordult.
„Ezt meg kell szereznem!” – gondolta, és már pörgött is az agya. Odasurrant a tornác széléhez, és mézes-mázos hangon így szólt:
– Drága Nyafi, te csodálatos teremtmény! Hallottad a legújabb hírt? A patak túlsó partján egy óriási, sajtból faragott egeret láttak! Akkora, mint egy malac, és a bajsza is marcipánból van! Az összes macska arra tart, hogy megcsodálja.
Nyafi, aki hiú volt és kíváncsi, felkapta a fejét. Egy sajtból készült egér? Ilyet még sosem hallott! Egy pillanatra hezitált, a finom tejre pillantott, de a kíváncsisága erősebb volt. Felpattant, és elegánsan, de sietősen elindult a patak felé, hogy a saját szemével lássa a csodát.
Abban a pillanatban, ahogy Nyafi eltűnt a fák között, Ravaszdi felugrott a tornácra, és két slukkal bepuszilta az összes tejet. A bajszát nyalogatva kuncogott a markába, vagyis a mancsába. Micsoda remek trükk volt!
Nem sokkal később a hentes jött a tanyára, és Bodrinak ajándékozott egy hatalmas, velős csontot, köszönetképpen, amiért a kutya elkergette a tolvaj nyestet a füstölőből. Bodri boldogan vitte a zsákmányát az ólja elé, és éppen készült volna jóízűen megrágcsálni, amikor Ravaszdi ismét megjelent.
– Bodri, te derék őrző! Nagy a baj! – lihegte a róka, mintha a világ végéről szaladt volna. – Most láttam egy sánta, kalapos idegent ólálkodni a tyúkól körül! Azt suttogta, hogy ma este tyúklopásra készül!
Bodri azonnal felugrott. A kötelességtudat erősebb volt benne minden csont iránti szeretetnél. Hatalmasat vakkantott, és elrohant a tyúkól felé, hogy rendet tegyen. Ravaszdi pedig, ahogy Bodri eltűnt a sarok mögött, felkapta a csontot, és bevitte az erdő sűrűjébe. Elégedetten dörzsölte a mancsát. Ma igazán jó napja volt: tej és velős csont! Mi kell még?
Leült egy kidőlt fa törzsére, maga elé tette a zsákmányt, és készült a nagy lakomára. Harapott egyet a csontból… de valahogy nem esett olyan jól, mint képzelte. Felhörpintett volna egy kis képzeletbeli tejet… de az íze már elszállt a szájából. Körbenézett. A madarak csiviteltek, a fák susogtak, de minden olyan üresnek tűnt. Nem volt senki, akinek eldicsekedhetett volna a ravaszságával. Nem volt senki, akinek a csodálkozó arcát láthatta volna. Nem volt senki, akihez odabújhatott volna jóllakottan.
Hirtelen meglátta az erdő szélén Bodrit és Nyafit. A macska szomorúan lógatta a bajszát a becsapás miatt, a kutya pedig csüggedten feküdt a fűben a csontja nélkül. De nem voltak egyedül. Nyafi odabújt Bodri lompos bundájához, a kutya pedig egy barátságosat nyalt a macska fülére. Egymást vigasztalták.
Ravaszdi szívét valami furcsa, szúrós érzés mardosta. Olyan érzés volt, amit még sosem tapasztalt: a magány. Hiába volt előtte a csont, hiába volt tele a hasa tejjel, üresnek érezte magát. Rájött, hogy a legfinomabb falat is ízetlen, ha nincs kivel megosztani.
Lassan, lehajtott fejjel odament hozzájuk. A csontot maga előtt tolta a földön.
– Ezt… ezt neked hoztam, Bodri – motyogta. – És Nyafi, én… én találtam ki a sajt-egeret. Sajnálom.
Bodri és Nyafi meglepetten néztek rá. Haragudhattak volna, de a róka szomorú tekintetében őszinte megbánást láttak.
– Nem a csont a legfontosabb, Ravaszdi – szólalt meg Bodri szelíden. – Hanem az, hogy együtt rágcsáljuk. Vagy legalábbis én rágcsálom, te pedig nézed, és közben beszélgetünk.
– És a tej is sokkal finomabb, ha közben valaki megsimogatja a hátamat, és hallgatja a dorombolásomat – tette hozzá Nyafi, és megbocsátóan a róka lábához dörgölőzött.
Ravaszdi akkor értette meg. A trükkök és a lopott falatok csak egy pillanatig tartó örömet adtak, de a barátság melegsége örökké tart. Elhatározta, hogy megváltozik.
Másnap Ravaszdi egész nap szorgoskodott. A ravaszságát most nem cselvetésre, hanem jó célra használta. Tudta, hol terem a legédesebb erdei szamóca, hol rejtőznek a fák odvábancukros lépesméz-darabok, és hol lehet a legropogósabb mogyorót találni. Gyűjtött mindent, amit csak talált. Keresett egy gyönyörű, napos tisztást, egy mohával borított kőre terített egy nagy páfránylevelet, és gyönyörűen elrendezte rajta a finomságokat.
Aztán elhívta Bodrit és Nyafit. Amikor a kutya és a macska megérkeztek, elállt a lélegzetük. A páfránylevélen ott piroslott a szamóca, ott illatozott a méz, és ott ropogott a mogyoró. Ravaszdi büszkén, de egy cseppnyi gőg nélkül mosolygott.
– Ezt… ezt mindannyiunknak hoztam – mondta. – Tartsuk meg a világ legjobb uzsonnáját!
És valóban az lett. Bodri jóízűen ropogtatta a mogyorót, Nyafi finoman csemegézett a mézből, Ravaszdi pedig a szamócát majszolta. De a legfontosabb nem is az volt, amit ettek, hanem az, ahogy tették: együtt. Nevettek, beszélgettek, és a napfény bearanyozta őket. Ravaszdi hasa tele volt, de most először a szíve is. Rájött a legfontosabb tanulságra: a megszerzett finomság jó, de a megosztott finomság ezerszer jobb. Mert az igazi ízt nem a falat, hanem a barátok adják hozzá.
