Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, de mégis itt, köztünk, egy völgyben, ahol a szürke felhők gyakran takarták el a napot, és az emberek arca is mintha borongósabb lett volna, mint máshol, élt két kisgyermek. Nóri volt az egyik, a ragyogó szemű kislány, akinek tekintetében még a legszürkébb napon is felcsillant egy parányi napsugár. A másik pedig Tomi, a szomszéd fiú, aki bár néha morcosnak tűnt, a szíve aranyból volt, és mindig ott termett, ahol segítségre volt szükség.
Ebben a völgyben, a hosszú, csendes estékben, az emberek mintha elfelejtették volna, milyen érzés a szívmelengető fény. Az ablakok mögött ritkán pislákolt csak gyertya, és még a mesék is elhalkultak. De egy fagyos téli estén, amikor a szél süvített a kéményekben, és mindenki a meleg kályha mellé húzódott, valami egészen különleges dolog történt. A völgy legmélyebb, eldugott szegletében, egy mohos kő alatt, ahol a harmatcseppek megfagytak a hidegben, egy apró, alig látható fényláng gyulladt. Olyan kicsi volt, mint egy szentjánosbogár fénye, és olyan törékeny, mint egy pille szárnya. Ez volt Apró Láng.
Nóri és Tomi épp hazafelé tartottak a hófödte mezőn át, miután Tomi segített Nórinak megkeresni az elgurult piros labdáját a sötétedésben. Nóri hálásan mosolygott Tomira, és megköszönte a segítséget. Ekkor vették észre a kis pislákoló fényt. Odaléptek hozzá, és Nóri óvatosan felemelte a kezét, mintha meg akarná védeni a széltől. Tomi is mellé állt, és tekintetükben egyszerre tükröződött a csodálat és a kíváncsiság.
Ahogy ott álltak, és Nóri hálásan nézett Tomira a segítségért, a kis lángocska egyszer csak megrebbent, és egy hajszálnyival nagyobbra nőtt. A két gyerek összenéztek. Lehetséges? Vajon az ő apró, önzetlen tettük, a labda megkeresése és a hála, növelte meg a lángot? Megbeszélték, hogy másnap visszajönnek, és kipróbálják.
Másnap reggel, alig, hogy felkelt a nap, már ott is voltak Apró Lángnál. A láng picit halványabb volt, mint tegnap, mintha erőt gyűjtött volna. Nóri eszébe jutott, hogy az öreg Kovács bácsi, aki a völgy szélén lakott, már napok óta nem jött ki a házából. Tomival elhatározták, hogy meglátogatják. Szedtek egy csokor vadvirágot – még ha tél is volt, Nóri talált néhány elszánt, apró harangvirágot a hó alól – és elindultak a bácsi házához.
Kovács bácsi ajtaja nehezen nyílt. A bácsi arca ráncos volt és szomorú. Régen ő volt a völgy legvidámabb embere, de ahogy teltek az évek, a magány lassan rátette a bélyegét. Nóri és Tomi átadták neki a virágot. „Csak úgy, bácsi, hogy tudja, gondolunk magára” – mondta Nóri ragyogóan. Kovács bácsi szemei elkerekedtek, majd egy apró mosoly jelent meg az ajkán. Olyan régen nem mosolygott már! Meghívta őket teára, és mesélni kezdett a régi időkről. Ahogy a bácsi mesélt, és Nóriék figyelmesen hallgatták, Apró Láng, amit egy kis üvegcsében vittek magukkal, egyre fényesebben égett. Mire elbúcsúztak, Kovács bácsi ablaka mögött egy gyertya gyulladt, és a bácsi szíve is felmelegedett. A láng pedig már akkora volt, mint egy dió.
Nóri és Tomi rájöttek a titokra! Apró Láng minden önzetlen cselekedettől növekedett. Minden kedves szótól, minden segítő kéztől, minden odafigyeléstől. Elhatározták, hogy ők lesznek Apró Láng őrzői, és elviszik a völgy minden házába.
A következő napokban Nóri és Tomi házról házra jártak. Először a kis Pannit látogatták meg, akinek elveszett a kedvenc babája, és szomorúan ült az ablakban. Tomi, aki ügyes volt a barkácsolásban, készített neki egy új kis bölcsőt a babának, Nóri pedig mesélt neki egy vidám történetet. Panni szeme felcsillant, és a láng, amit a gyerekek magukkal hoztak, egyre nagyobb lett. Már akkora volt, mint egy alma.
Aztán ott volt az asszony, aki beteg volt, és nem tudott felkelni. Nóriék bementek hozzá, rendet raktak a konyhában, és friss vizet hoztak a kútról. Az asszony hálásan mosolygott, és a láng örömében táncolni kezdett, már akkora volt, mint egy narancs.
A völgy lassan, de biztosan változni kezdett. A szürke, borús napok helyett egyre többször sütött ki a nap, és nem csak az égen, hanem az emberek szívében is. Az ablakok mögött több gyertya pislákolt, a házakból egyre többször hallatszott nevetés és ének. Az emberek, akiket Nóri és Tomi meglátogattak, maguk is elkezdték továbbadni a jóságot. Kovács bácsi sütött egy adag mézeskalácsot, és elvitte a szomszédjának, akinek épp nem volt ideje sütni. Panni segített az anyukájának a házimunkában, és mosolygott mindenkire az utcán. Az asszony, miután meggyógyult, maga is meglátogatott más betegeket, és vitt nekik egy-egy tál meleg levest.
Apró Láng egyre nagyobb és nagyobb lett. Már nem kellett üvegcsében cipelni, mert olyan erősen égett, hogy a gyerekek csak sétáltak vele, és a fénye messzire elvilágított. Már akkora volt, mint egy focilabda, majd mint egy kosárlabda, és a végén már egy kisebb tűzrakásra hasonlított, meleg és hívogató.
Egy este, amikor Nóri és Tomi az utolsó házba is elvitték a lángot, és egy idős házaspárnak segítettek rendbe tenni a kertjét, a völgy egészen megváltozott. Az összes ablakban fény égett, a házakból meleg illatok szálltak, és az emberek kinn álltak az utcán, beszélgettek, nevetgéltek. A szürke felhők eloszlottak, és a csillagok ezer fénnyel ragyogtak az égen.
Apró Láng ekkor már nem volt apró. Olyan hatalmasra nőtt, hogy betöltötte az egész völgyet. Meleg fénye bevilágította a legeldugottabb zugokat is, és mindenki érezte a szívében a jóság és a remény melegét. Nóri és Tomi boldogan néztek szét. A völgy nem volt többé borongós. A remény apró lángja felébresztette a jóságot minden szívben, és ez a jóság, mint ezer és ezer kis láng, együtt tartotta melegen és fényesen a völgyet.
A két gyermek megtanulta, hogy a remény és a jóság nem olyasmi, ami elfogy, ha továbbadjuk. Épp ellenkezőleg: minél többet adunk belőle, annál nagyobbra nő. És mindenki szívében ott rejtőzik egy Apró Láng, csak meg kell találni, és hagyni, hogy önzetlen tettekkel felragyogjon. Mert egyetlen kedves szó, egyetlen segítő kéz is elég ahhoz, hogy a sötétben fény gyúljon, és a remény soha ne aludjon ki.
