Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, de még a pöttyös bögrék és a kényelmes fotelek birodalmán innen, volt egy kisváros, tele kanyargós utcákkal és muskátlis ablakokkal. Ebben a városkában élt egy kisfiú, akit Daninak hívtak. Dani nem volt ám akármilyen kisfiú! A szemei úgy csillogtak a kíváncsiságtól, mint két fényes üveggolyó, és minden érdekelte, ami titokzatos, rejtélyes vagy éppen egy picit huncut volt.
Egyik este, amikor a nap már rég bebújt a takarója alá, és a bársonyfekete éjszakát csak a csillagok ezüstpora világította meg, Dani az ablaka párkányán könyökölt. Mellette Cili, a család selymes bundájú, doromboló cicája szunnyadt. Dani a végtelen égboltot kémlelte, hátha meglát egy hullócsillagot. A nagymamája mesélte neki, hogy a hullócsillagok valójában az égbolt postásai, akik a gyerekek legtitkosabb kívánságait viszik el a varázslat birodalmába. És akkor, hirtelen, egy fénylő csík szántotta át az eget! Dani behunyta a szemét, összeszorította az öklét, és tiszta szívéből kívánt valamit: „Bárcsak, ó, bárcsak láthatatlan lehetnék egy napra! Milyen jó móka lenne!”
Másnap reggel a napfény csiklandozta meg az orrát. Dani kinyújtózott, és ahogy az lenni szokott, első útja a fürdőszobába vezetett, hogy megmossa az arcát. Ám amikor a tükörbe nézett, nagyot dobbant a szíve. A tükörben ugyanis nem látott senkit! Csak a mögötte lévő csempét és a törölközőtartót. Meglebbentette a kezét. A levegőben semmi sem látszott, mégis érezte, ahogy az ujjai mozognak. A kívánsága teljesült! Láthatatlan lett!
Először kristálycsengő kacajra fakadt. Ez jobb, mint bármelyik szuperhősös képregény! Óvatosan leosont a konyhába. Anyukája épp a reggelit készítette, és dúdolt magában. Dani lábujjhegyen odalopakodott a frissen sült kakaós csigákkal teli tálhoz, és leemelt egyet. A csiga, mintha a levegőben lebegett volna, elindult az asztal felé. Anyukája hátrafordult, és elkerekedett szemmel nézte a semmiben úszó süteményt. „Te jó ég, mit művel már megint ez a huzat?” – morogta, és becsukta a konyhaablakot. Dani kuncogva majszolta a csigát a sarokban.
A következő célpont Zsémbes úr volt, a morgós szomszéd, aki jobban szerette a tökéletesre nyírt pázsitját és a díjnyertes rózsáit, mint a világ összes nevető gyerekét együttvéve. Zsémbes úr éppen a locsolókannájával babusgatta a virágait. Dani mögé settenkedett, és finoman megfújta a tarkóját. A szomszéd mérgesen csapott hátra. „Menj innen, te csípős légy!” – förmedt rá a levegőre. Dani erre még jobban felbátorodott. Megfogta a locsolókanna végét, és egyenesen a szomszéd gumicsizmájára irányította a vízsugarat. Zsémbes úr úgy ugrált a hideg víztől, mint egy megzavart gólya. Dani a hasát fogta a nevetéstől.
A móka azonban hamarosan alábbhagyott. Kiment a játszótérre, ahol a barátai éppen fogócskáztak. „De jó, most én leszek a legjobb fogó!” – gondolta, és már szaladt is. Ám hiába ért hozzá a legjobb barátjához, Petihez, a fiú csak a vállát rángatta, és futott tovább. Senki sem látta őt. Senki sem hallotta. Próbált beállni a hintázók közé, de a gyerekek keresztülszaladtak rajta, mintha ott sem lenne. Lassan, egy bánatos felhő ült a homlokára. Milyen fura dolog is a láthatatlanság! Az ember ott van mindenhol, mégis, mintha sehol sem lenne. Egyedül volt a tömegben.
Hazaballagott. Hallotta, ahogy anyukája aggódó hangon kiabálja a nevét a kertből: „Dani! Hol vagy, kicsim? Kész az ebéd!” A hangjában annyi szeretet és féltés volt, hogy Daninak összeszorult a szíve. Anyukája nem láthatta, hogy ő ott áll mellette, és a könnyeivel küszködik. Cili cica odasomfordált hozzá, és bár nem látta a gazdáját, megérezte a szomorúságát. Hozzádörgölőzött Dani láthatatlan lábához, és hangosan dorombolni kezdett. Ez egy kicsit megvigasztalta a kisfiút.
Aznap este, amikor újra az ablakában ült, szomorúan nézte a csillagokat. Már nem is vágyott a láthatatlanságra. Csak arra, hogy anyukája megölelhesse, hogy a barátaival játszhasson, és hogy Zsémbes úr akár rá is kiabáljon, csak lássa őt. Ahogy ezen gondolkodott, egy apró, hunyorgó fény jelent meg a szobájában. A fény egyre erősödött, míg végül egy tenyérnyi tündér bontakozott ki belőle, szárnyai mintha finom csillagporból szőttek volna.
„Szia, Dani!” – csengett a hangja, mint egy apró harangjáték. „Én vagyok Csiribú, a csillagpor-tündér. Én vittem el a kívánságodat. Látom, a varázslat nem csak örömet hozott neked.”
Dani bólintott, és egy nagy könnycsepp gördült le a láthatatlan arcán, ami pici tócsként landolt a padlón. „Nem jó így. Senki sem lát, és ez nagyon magányos dolog.”
„A kívánságoknak szívük van, Dani” – magyarázta Csiribú kedvesen. „A te kívánságod egy játékos szívből fakadt. De a varázslat akkor a legszebb, ha nem magunknak, hanem másoknak szerzünk vele örömet. A láthatatlanságod addig tart, amíg nem teszel valami olyat, ami igazán önzetlen. Egy jótettet, ami nem a te szórakozásodat, hanem valaki másnak a boldogságát szolgálja.” Ezzel a tündér eltűnt, mint egy szappanbuborék.
Dani elgondolkodott. Jótett? Hirtelen eszébe jutott valami. Tudta, hogy a szomszéd kislány, a mindig mosolygó Sári, elvesztette a kedvenc plüssnyusziját, és napok óta sírdogál miatta. Dani látta, ahogy a nyuszi leesett a mászókáról, és begurult egy sűrű bokor alá, ahová Sári nem mert benyúlni a tüskék miatt.
Dani átsietett a parkba. A bokor alatt ott lapult a füles, egy kicsit sárosan, de sértetlenül. Dani óvatosan kipiszkálta, majd elvitte Sáriék háza elé, és letette a lábtörlőre. Becsengetett, majd gyorsan elrejtőzött a közeli fa mögött. Látta, ahogy Sári kinyitja az ajtót, és a szemei megtelnek örömkönnyekkel. „Füles! Megkerültél!” – kiáltotta, és boldogan ölelte magához a nyuszit.
Dani szívét melegség öntötte el. Ez az érzés ezerszer jobb volt, mint a csínytevés izgalma. De még mindig láthatatlan volt. „Talán ez még nem volt elég nagy jótett” – gondolta.
Aznap délután hatalmas szélvihar kerekedett. A szél tépte a fákat és csattogtatta az ablakokat. Dani éppen Zsémbes úr kertje mellett ment el, amikor észrevette, hogy a szél lefújta a szomszéd legféltettebb kincsét, egy hatalmas, cserépben nevelt citromfát, ami tele volt érett, sárga gyümölccsel. A cserép az oldalára dőlt, és a fa gyökerei kilátszottak. Zsémbes úr épp nem volt otthon. Dani tudta, hogy ha a gyökerek sokáig vannak a levegőn, a fa elpusztulhat.
A cserép nagyon nehéz volt. Dani minden erejét összeszedve nekifeszült. Nyögött, erőlködött, a láthatatlan izmai megfeszültek. Lassan, centiről centire sikerült felállítania a cserepet. Még a kiszóródott földet is visszapakolta a fa köré a puszta kezével. Mikor végzett, kimerülten rogyott le a fűbe.
Ebben a pillanatban hazaérkezett Zsémbes úr. Meglátta a megmentett citromfáját, és körülnézett, ki tehette ezt. Ekkor a fa melletti fűben egy halvány körvonal kezdett derengeni. Először csak egy kisfiú alakja vibrált a levegőben, majd a színek és a formák lassan kitöltötték a teret. Ott ült Dani, maszatos arccal, földes kézzel, és egy kicsit félve nézett a szomszédra.
Zsémbes úr arca megenyhült. Nem morgott, nem kiabált. Lassan odasétált Danihoz, és a vállára tette a kezét. „Köszönöm, fiam” – mondta halkan. „Ez… ez nagyon sokat jelent nekem.”
Dani hazaszaladt. Az ajtóban anyukája várta. „Dani! Végre! Annyira aggódtam!” – és szorosan magához ölelte. Ez volt a világ legjobb ölelése. Dani látható volt, és ez volt a világ legjobb érzése.
Attól a naptól fogva Dani már nem kívánt láthatatlanságot. Megtanulta, hogy a legnagyobb varázslat nem az, ha elbújhatunk a világ elől, hanem az, ha a világ látja a jóságot, ami bennünk rejlik. És néha, amikor Zsémbes úr a kertjében dolgozott, és Dani épp arra járt, a morgós szomszéd mindig félretett neki egy fényes, illatos citromot a megmentett fáról.
