Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, ott állt egy csodaszép, kristályablakos kastély. Ebben a kastélyban élt Bori hercegnő, akinek haja olyan szőke volt, mint a legérettebb búzakalász, szeme pedig olyan kék, mint a nyári égbolt. Bori nem volt ám egy szobájában ücsörgő, unatkozó királylány. Kíváncsi természetével és jószívűségével mindenkit levett a lábáról. Imádta a felfedezést, a titkokat, és a palota minden zegét-zugát bejárta már. Legjobb barátja és játszótársa Márton volt, a fiatal inas, akinek fürge lába és huncut mosolya mindig vidámságot hozott a hercegnő napjaiba.
Egy verőfényes délután éppen a kastélypark hatalmas platánfái alatt labdáztak. Bori nevetve dobta a labdát Mártonnak, aki ügyesen kapta el, majd visszagurította. Ám az egyik dobásnál a labda túlságosan messzire szállt, és egy sűrű rózsabokor alá gurult. Bori utánaszaladt, letérdelt a tövises ágak mellé, és benyúlt a hűvös árnyékba. Ujjai azonban nem a megszokott, puha bőrlabdát tapintották, hanem valami keményet, simát és meglepően meleget. Óvatosan kihúzta, és a tenyerén egy csodálatos, napként ragyogó aranygolyó pihent.
A golyó nem volt nagyobb, mint egy érett barack, de a súlya kellemes volt, és a felszínén apró, bonyolult minták tekeregtek. Ahogy a napfény rásütött, szivárványszínű szikrákat szórt a fűre. Bori ámulattal nézte. Soha életében nem látott még ilyen gyönyörűséget.
– Márton, gyere gyorsan! Nézd, mit találtam! – kiáltotta izgatottan.
Az inas odasietett, és tátva maradt a szája a csillogó kincs láttán. – Micsoda szépség! De vajon kié lehetett?
Bori megvonta a vállát. Próbaképpen feldobta a levegőbe. Az aranygolyó magasra repült, majd visszahullott egyenesen a tenyerébe. Ezután elgurította a selymes füvön, amilyen messzire csak tudta. A golyó sebesen száguldott, majd egy pillanatra megállt a távolban, és mintha egy láthatatlan zsinóron húzták volna, lassan, méltóságteljesen visszagurult egészen Bori lábához. A hercegnő szeme felcsillant. Ez nem egy egyszerű játékszer volt, ez varázslat!
A következő napokban Bori elválaszthatatlan lett az aranygolyótól. Reggel az ébresztette, hogy a párnája mellett halkan ragyogott, este pedig annak fényénél aludt el. A szobájában játszott vele, nézte, ahogy a falak között ide-oda gurul, és mindig visszatér hozzá. Féltve őrzött titka lett. Márton hiába hívta labdázni vagy bújócskázni, Bori mindig talált valami kifogást. Bezárkózott a kincsével, és gyönyörködött benne, ahogy a golyó csak neki, egyedül neki engedelmeskedik.
Márton szomorúan látta, hogy barátja megváltozott. A hercegnő arcáról eltűnt a vidám mosoly, helyét egyfajta mohó elégedettség vette át. Egy nap erőt vett magán, és megkérdezte:
– Hercegnő, mi lelt téged? Mióta azt a golyót megtaláltad, mintha elfelejtettél volna nevetni. Nem játszol velem többé.
Bori zavartan rejtette a háta mögé a golyót. – Ugyan, Márton, ne butáskodj! Csak… elfoglalt vagyok. – De a szavai üresen csengtek, és a szívében apró szúrást érzett. Valami nem volt rendben.
Aznap este, amikor a hold ezüst hidat vert az égre, Bori az ablakpárkányon ült, és a tenyerében forgatta a golyót. Észrevette, hogy a fénye halványabb, mint korábban. Már nem ragyogott olyan melegen, inkább csak pislákolt, mint egy fáradt mécses. Ahogy ezen tűnődött, a golyó fénye hirtelen felerősödött, de nem a szokásos módon. Most egy vékony, aranyszínű sugár tört elő belőle, ami egyenesen a palota hátsó, elhagyatott része felé mutatott.
A kíváncsiság erősebb volt a félelemnél. Bori papucsba bújt, magára kapta a köpenyét, és a fénysugarat követve kiosont a kastélyból. A golyó a kezében pulzált, mint egy apró, dobogó szív, és vezette őt a gondozott virágágyásokon túlra, egy borostyánnal benőtt, rozsdás vaskapuhoz, amelyet még sohasem látott azelőtt.
A kapu nyikorogva nyílt ki, és Bori egy titkos kertben találta magát. Itt minden más volt. Az ezüstös levelű fák a csillagok felé nyújtóztak, a levegőben vadon növő jázmin illata terjengett. A kert közepén egy tó terült el, melynek felszíne olyan sima volt, mint a fekete tükör, és visszatükrözte a gyémántporos égboltot.
Az aranygolyó kigurult a hercegnő tenyeréből, és egyenesen a tó partjára gurult. Ott megállt, és a fénye a víz közepére vetült. Abban a pillanatban a tó vize megmozdult, és a felszínre emelkedett egy csodálatos lény. Alakja mintha holdfényből és vízpárából szövődött volna, haja olyan volt, mint a lebegő hínár, a szeme pedig két fénylő gyöngyszemként ragyogott a sötétben.
– Üdvözöllek a kertemben, Bori hercegnő – szólt a lény, hangja olyan volt, mint a nádas halk susogása.
Bori nem ijedt meg, a kíváncsisága minden félelmet elűzött. – Ki vagy te? És honnan tudod a nevemet?
– Én vagyok e tó tündére, és az aranygolyó őre. A golyó maga választott téged, mert a szívedben jóságot látott. De a varázserejének titkát még nem fejtetted meg.
– A titkát? – kérdezte Bori. – Hiszen tudom! Mindig visszatér hozzám. Az enyém.
A tündér szomorúan elmosolyodott. – A golyó fénye az öröm lángja. De ez a láng csak akkor lobban fel igazán fényesen, ha a melege másokat is elér. Amíg egyedül őrzöd, a fénye csak halványulni fog, míg végül kialszik, és nem lesz több egy darab hideg aranynál. A titka nem a birtoklás, hanem az ajándékozás.
Bori a kezében tartott, alig pislákoló golyóra nézett, majd a tündérre. Szavai mélyen a szívébe hatoltak. Eszébe jutott Márton szomorú arca, és az üres délutánok, amiket nélküle töltött. Hirtelen megértett mindent. A golyó nem azért volt varázslatos, mert visszatért hozzá, hanem azért, mert lehetőséget adott neki, hogy örömet szerezzen.
– Köszönöm – suttogta a tündérnek, majd megfordult, és visszasietett a kastélyba. A tündér alakja lassan visszahullt a tó selymes vizébe.
Másnap reggel Bori első útja az istállóhoz vezetett, ahol tudta, hogy Mártont megtalálja. Az inas éppen egy nyerget fényesített, arca gondterhelt volt. Bori odalépett hozzá.
– Márton, ne haragudj. Az utóbbi napokban nem voltam jó barát. De szeretném jóvátenni.
Elővette az aranygolyót. A fiú szeme felcsillant, de egyben szomorúság is bujkált benne. Bori mély levegőt vett, és a tündér szavaira gondolva, odanyújtotta a golyót.
– Játsszunk! – mondta, és a hangja újra vidáman csengett.
Márton habozva vette el a golyót. Abban a pillanatban, ahogy az ujjai hozzáértek, a fiú arcán széles mosoly terült el. És ekkor csoda történt. Az aranygolyó olyan fénnyel kezdett ragyogni, amilyennel Bori még sosem látta. Meleg, aranysárga fény árasztotta el az egész udvart, és a golyóból halk, vidám dallam csendült fel. Márton nevetve gurította vissza Borinak, aki elkapta, és a golyó fénye még erősebb lett a kezében. A nevetésük betöltötte a levegőt. Hamarosan a szakácsné kisfia és a kertész lánya is csatlakozott hozzájuk. Minél többen játszottak, minél több volt a kacagás, annál fényesebben ragyogott a golyó, kézről kézre járva, és mindenkit boldogsággal töltve el.
Bori hercegnő azon a napon megtanulta az aranygolyó legfontosabb titkát. Megértette, hogy a legnagyobb kincs nem az, amit magunknak őrzünk a sötétben, hanem az, amelynek fényét megosztjuk másokkal, beragyogva ezzel nemcsak az ő, de a saját szívünket is. És attól a naptól fogva a kastély udvarán gyakran szállt a nevetés, és szállt vele az aranygolyó is, kézről kézre, szívről szívre.
