Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisváros, ahol a gyerekek minden délben izgatottan várták, hogy a szüleik megkészítsék a kedvenc ebédjüket: a szendvicseiket. De ebben a városban nemcsak az emberek voltak izgalmasak, hanem a szendvicsek is!
Egy nap, Kicsi Lajos, a legbátrabb és legszórakozottabb kisfiú, éppen az iskolából hazafelé tartott, amikor a szendvicsét elővette a táskájából. A szendvics mindig is szeretett kalandozni, de most úgy érezte, itt az ideje a nagy szökésnek!
‘A napom eddig is unalmas volt, minek üljek a dobozban egész nap!’ – sóhajtotta Mézesmustár, a szendvics. ‘Bárcsak csatlakozhatnék Lajoshoz a kalandjai során!’
A szendvics úgy döntött, hogy ideje cselekedni. Amint Lajos hirtelen megállt, hogy megigya a gyümölcslevét, Mézesmustár kiugrott a táskából, s mint egy kis vakmerő hős, elkezdett futni!
Lajos észrevette a szökevényt, és kuncogni kezdett. ‘Na, hát ez meg mi a szösz? A szendvicsem földet akar nekem szállítani?’ De Mézesmustár nem állt meg, és csak futott-futott az iskola irányába.
‘Még messze van a szendvicsnap!’ – mondta Lajos, miközben utána futott. ‘Meg kell állítanom!’
Miközben Lajos üldözte a szendvicset, az elkanyarodott a fűben, körülnézett és bátran így kiáltott: ‘Nézd csak, Lajos! Találd meg rajtam a szendvics világ legjobb helyét!’ Egy nagy rekettyésbe rohant, ahol néhány gyerek játszott.
‘Milyen vidám itt!’ – kiáltotta Mézesmustár, miközben a gyerekek elkezdtek utána futni. ‘Szendvicsversenyt rendezek! Ki az, aki tudja, hogy ki tudja a leggyorsabban elkapni a szökevényt?’
A gyerekek nevetve és ujjongva rohangáltak a réten, a szendvics pedig ügyesen kikerülte őket, mint egy zsonglőr, akinek minden mozdulatában ott rejlik a szórakozás.
Másra sem vágyott, mint hogy új barátokat szerezzen, és arról meséljen nekik, hogy milyen szendvicset is esznek ők – különböző ízekkel! A gyerekek nemcsak meg akarták fogni, hanem bele akartak kóstolni a kalandba is!
Végül, amikor a nap már kezdett lemenni, Lajos elérte Mézesmustárt, és megölelte őt. ‘Na jó, megfogtalak! De tudod mit? Kapsz egy esélyt, hogy mesélj nekem a szendvicskalandjaidról, és ígérj, hogy a legjobb ízesítést hozod vissza!”
‘Már alig várom!’ – mondta Mézesmustár, és boldogan visszafutott Lajos táskájába.
Ezután, amikor hazaértek, Mézesmustár nemcsak Lajos kedvenc szendvicse lett, hanem legjobb barátja is, akivel együtt meséltek a kalandjaikról a vacsoraasztalnál. A gyerekek pedig örömmel hallgatták a szendvics csodás történeteit, sőt néhányan még ők is akartak egy kis szökevénységet kipróbálni!
Így a szökevény szendvics új élményeket hozott az életükbe, és Lajos tudta, hogy minden nap új kalandokat élhet át egy kis kreativitással és szeretettel.
Azóta a gyerekek soha nem néztek többet a szendvicseikre ugyanúgy, hiszen mindig is tudták, hogy a legkisebb finomságokban is ott lapulhat egy csipetnyi kaland!
Vége.
