Egyszer volt, hol nem volt, azúrkék vizek mélyén, ott, ahol a napsugarak táncolva törnek át a felszínről, és a korallok ezer színben pompáznak, élt egy csodálatos sellőlány, Neris. Nem akármilyen sellőlány volt ő! Neris a hullámok festője volt. Ecset helyett a szívével és a lelkével festett: minden egyes mozdulatával, minden uszonycsapásával színeket varázsolt a tengerbe. Az ő keze alól kerültek ki a smaragdzöld tengerifű-mezők, a rubintvörös korallzátonyok, a zafírkék mélységek és a halacskák szivárványszín ruhái. Neris munkája volt az, hogy a tenger sose fakuljon meg, mindig élettel teli, ragyogó és mesés maradjon.
Legjobb barátja Tinta, a játékos delfin volt. Tinta bundája olyan sötét volt, mint a legmélyebb éjszaka, mégis a legfényesebb mosoly ragyogott az arcán. Imádta, ahogy Neris fest. Gyakran körözött körülötte, ficánkolt és ugrált, ha Neris épp egy új, élénk színt próbált ki. „Hajrá, Neris! Festőművészem! Még egy kis napfény sárga ide!” – kiáltotta gyakran, és a sellőlány nevetve követte a tanácsát.
Egy napon azonban valami szörnyűséges dolog történt. Neris ébredés után kinyitotta gyönyörű, zöldes-kékes szemét, és elszörnyedve látta, hogy a tenger, a drága, szeretett otthona, elkezdett fakulni. Először csak a távoli korallok vesztették el élénk árnyalatukat, majd a tengeri növények levelei is mattabbá váltak. A halacskák ruhái is halványabbak lettek, mintha valaki kimosta volna őket a színeikből. A tenger smaragdja szürkébbé, a rubintja homályosabbá, a zafírja sápadtabbá vált.
„Tinta! Tinta, nézd csak!” – kiáltotta Neris ijedten. A delfin odasietett, és döbbenten nézte a fakuló világot. „Mi történik, Neris? Mintha valaki elszívná a színeket a tengerből!”
Neris megpróbált festeni. Összeszedte minden erejét, a szívét és a lelkét is beleadta, de a színek, amiket varázsolni próbált, csak egy pillanatra jelentek meg, aztán azonnal szertefoszlottak, mintha sosem léteztek volna. A kétségbeesés szorította össze a szívét. „Nem hagyhatom, hogy a tenger elveszítse a szépségét! El kell mennem, meg kell találnom a színeket, és vissza kell hoznom őket!”
Tinta hűségesen megígérte, hogy vele tart. „Együtt könnyebb lesz, Neris! Én is segítek, ahogy tudok!”
És így indult útnak a sellőlány és a delfin. Először a sekélyebb vizek felé vették az irányt, ahol a napfény még behatolt. Ahol eddig ragyogó, tarka halrajok úszkáltak, most csak szürkés, fakó árnyékok lebegtek. A korallzátonyok, amelyek valaha élénk színekben pompáztak, most kopár, szürke szikláknak tűntek. A tengeri anemónák, melyek virágként nyíltak, most összehúzódtak, mintha szégyenkeznének.
„Ez szívszorító!” – sóhajtott Neris. „Mintha a tenger maga is elveszítette volna a kedvét.”
Útjuk során találkoztak egy idős tengeri teknőssel, aki lassú mozdulatokkal haladt a tengerfenéken. „Jó napot, Teki nagypapa!” – köszönt Tinta. „Látta-e, mi történt a színekkel?”
A teknős lassan pislogott. „Ó, a színek… Igen, elmentek. De nem most tűntek el. Már egy ideje halványodnak. Mintha valami hiányozna a tengerből, valami, ami táplálja őket.”
„De mi az?” – kérdezte Neris. „Én festő vagyok, én adtam a színeket a tengernek! Mi lehet az, ami erősebb, mint az én ecsetem?”
Teki nagypapa megrázta a fejét. „Azt nem tudom, kislányom. Talán Polip Mester tudja. Ő az, aki a legmélyebb titkokat is ismeri.”
Így hát a két barát a mélységek felé vette az irányt, oda, ahol a fény már alig szűrődött le. A tenger itt még sötétebb, még fakóbb volt. A hatalmas sziklák, melyeket valaha zöldes moha és fényes kagylók díszítettek, most üresen és élettelenül álltak. Végül egy sötét barlang bejáratához értek, amelyet foszforeszkáló algák halványan világítottak meg.
„Itt lakik Polip Mester” – súgta Tinta. „Ő egy nagyon öreg és bölcs polip. Nyolc karjával nyolc különböző irányba figyel egyszerre.”
Bemerészkedtek a barlangba, és ott találták Polip Mestert. Hatalmas volt, karjai tekeregtek körülötte, mint valami ősi fagyökerek. Szemei mélyen ültek, de tele voltak kedvességgel és bölcsességgel. Teste, mely valaha ezer árnyalatban pompázott, most fakó lilás-szürke volt.
„Üdvözöllek benneteket, Neris, a hullámok festője, és Tinta, a gyorsúszó” – mondta Polip Mester mély, zengő hangon. „Tudom, miért jöttetek. A színek miatt.”
Neris sietve elmesélte aggodalmát. „Mester, a színek eltűnnek! Én próbáltam, de nem tudom őket visszahozni. Kérem, mondja meg, mi történt velük!”
Polip Mester lassan mozgatta egyik karját. „A színek nem tűntek el, Neris. Nem vesztünk el semmit, ami valaha is létezett. Csak elhalványodtak. Elhalványodtak, mert a tenger lakóinak szíve is elhalványodott kissé.”
Neris értetlenül nézett rá. „A szívek? De mit jelent ez?”
„Gondolj csak bele, Neris” – folytatta a Mester. „Mikor volt a tenger a legszínesebb? Akkor, amikor a halacskák együtt játszottak, amikor a sellőlányok daloltak, amikor a tengeri csikók egymást kergették, amikor a kagylók kinyíltak, hogy megmutassák gyöngyeiket, amikor mindenki örült a másiknak, és a szívük tele volt szeretettel, kedvességgel és hálával. A színek nem csak festékanyagok, Neris. A színek a szeretet, az öröm, a barátság, a remény és a kedvesség tükröződései.”
„Amikor az emberek és a tengeri lények elfelejtik, milyen fontos a szeretet, a kedvesség, az egymásra figyelés, amikor csak magukkal törődnek, és a szívük bezárul, akkor a színek is elkezdenek fakulni. Mert a színek ott maradnak, ahol szeretet lakik. Ahol a szív fénylik, ott a világ is ragyog.”
Neris elgondolkodott. Visszaemlékezett, hogy az utóbbi időben sok hal magányosan úszkált, a tengeri lovacskák nem kergették már egymást olyan vidáman, és a kagylók is ritkábban nyíltak ki. Talán a tenger lakói valóban elfelejtették a szeretet egyszerű, de hatalmas erejét.
„Tehát nem a festék hiányzik, hanem a szív!” – kiáltott fel Neris. „De hogyan hozhatjuk vissza a szeretetet?”
„A te dolgod, Neris” – mondta Polip Mester. „Te vagy a hullámok festője. De nem csak a szemeddel festesz, hanem a szíveddel is. Kezdj el festeni újra! De ezúttal ne csak a színeket varázsold elő, hanem a szeretetet is. Légy kedves, segíts másoknak, mutasd meg nekik, hogy a szeretet a legszebb szín a világon.”
Neris hálásan meghajolt, és Tintával együtt visszaindultak. A sellőlány szíve tele volt új reménnyel és elszántsággal. Nem ecsetet ragadott először, hanem elindult, hogy segítsen a tenger lakóinak.
Először egy kis halrajjal találkozott, amelyik eltévedt a fakó tengeri fű között. Neris kedvesen megmutatta nekik az utat a biztonságos zátonyhoz. A halacskák hálásan köszönték meg a segítséget, és ahogy elmosolyodtak, Neris látta, hogy pici, halvány pikkelyeik egy pillanatra visszanyerték régi, élénk színüket.
Aztán egy magányos tengeri csikót látott, aki szomorúan kapaszkodott egy fakó algába. Neris odament hozzá, és elkezdett neki mesélni a régi, színes időkről, a tengeri mesékről, és arról, milyen csodálatos dolog barátokat szerezni. A tengeri csikó szeme felcsillant, és ahogy Neris befejezte a mesét, a kis csikó bőre halványan, de visszanyerte sárgás-narancssárgás árnyalatát.
Neris ezután Tintával együtt szervezett egy nagy tengeri játékot. Mindenkit meghívtak, a halacskákat, a medúzákat, a rákokat és még a félénk tengeri csigákat is. Először mindenki tétovázott, de Neris és Tinta vidámsága, kedvessége hamar átragadt rájuk. Nevettek, játszottak, kergették egymást, és Neris látta, ahogy a tenger körülöttük lassan, de biztosan visszanyeri régi színeit. A fakó korallok élénkebb árnyalatot kaptak, a tengeri fű újra smaragdzölddé vált. Minél több szeretetet és örömöt osztottak meg egymással a tenger lakói, annál ragyogóbbá vált a világ.
Neris ekkor vette elő a szívéből fakadó ecsetjét. Most már tudta, hogy nem csak a színeket festi, hanem a szeretetet, az örömöt és a barátságot is. És ahogy festett, a tenger olyan színes lett, mint amilyen még sosem volt. A szivárvány minden árnyalata táncolt a hullámokon, a halacskák ruhái csillogtak, a korallok ragyogtak. A tenger újra élettel teli, vidám és csodálatos lett.
Neris megtanulta, hogy a legszebb színek nem a festékben rejlenek, hanem a szívben. Ahol szeretet lakik, ott mindig lesz fény, öröm és szín. És így élt Neris, a hullámok festője, boldogan, és soha többé nem feledte el, hogy a szeretet a legcsodálatosabb szín a világon.
