A nagymama háza egy álmos kis utca legvégén kuporgott, éppen ott, ahol a város zaja már elhalkult, és átadta helyét a fák susogásának. A kert végében álló vénséges vén diófa ágai szinte átnyúltak az állatkert kerítése fölött, és a nyári estéken különös hangok szűrődtek át a lombok között: egy oroszlán mély, álmos dörmögése, a majmok csivitelő civakodása, vagy egy páva panaszos kiáltása. Saci, a világ legkíváncsibb kislánya, imádta ezeket a hangokat. A bátyja, Olivér, aki mindig tele volt valami vidám bohósággal, ilyenkor általában utánozni kezdte az állatokat, és Saci kuncogva hallgatta, ahogy a bátyja megpróbál egy flamingó hangján énekelni.
Egyik este azonban minden más volt. A levegő langyos volt és nehéz a virágzó hársfa illatától. Az égen egyetlen csillag sem ragyogott, és a holdból is csak egy vékony, ezüstös sarló látszott. Újhold volt. Saci az ablaknál könyökölt, és az állatkert sötétbe burkolózó fái felé kémlelt. Csend volt. Szokatlan, mély csend.
– Hallod, Olivér? – suttogta. – Milyen furcsa csend van ma este.
Olivér épp egy zoknibábuval hadakozott az ágyán. – Biztosan alszanak a majrézók – mondta, és a zokni szájával próbálta elkapni a saját orrát. – Még a zebrák is csíkos pizsamát húztak.
Ám abban a pillanatban, ahogy ezt kimondta, a csendet megtörte valami. Nem oroszlánüvöltés volt, és nem is majomkiabálás. Finom, halk zene volt, mintha ezernyi aprócska hangszer játszana egyszerre valahol a távolban. Egy dallam, ami olyan volt, mint a szellő suttogása és a tücskök ciripelésének varázslatos keveréke.
Saci szeme elkerekedett. – Ezt hallod? Olivér, ezt hallod?
Olivér abbahagyta a zoknival való csatát. Fülét a nyitott ablak felé fordította. Tényleg hallotta. – Mi a szösz? – kérdezte csodálkozva. – Talán a fókák tartanak diszkót?
Saci kíváncsisága, ami amúgy is akkora volt, mint egy dinnye, most hirtelen lufivá nőtt, ami majdnem szétpukkant. – El kell mennünk megnézni! – jelentette ki.
– Megőrültél? – hápogott Olivér. – Éjfél van! A nagyi észreveszi, és akkor jövő karácsonyig szobafogságot kapunk!
De Saci tekintetében olyan elszántság csillogott, aminek még Olivér sem tudott ellenállni. Lábujjhegyen kiosontak a szobából, átosontak a nagymama horkolásától hangos házon, és egy szempillantás alatt kint is voltak a kertben. A diófa vastag ága, mint egy hívogató kar, nyúlt át a kerítés fölé. Olivér, bár morgolódott egy sort, mégis ő volt az, aki először felmászott, és segített a húgának is átjutni a túloldalra. Az állatkert éjjel egészen más arcát mutatta. A megszokott utak titokzatos ösvényekké váltak, az árnyékok pedig furcsa, mozgó lényeknek tűntek.
A zene egyre hangosabb lett, ahogy a nagy tisztás felé közeledtek. Mikor odaértek, egy bokor mögül óvatosan kikukucskáltak, és a lélegzetük is elállt a csodálkozástól. A tisztást szentjánosbogarak ezreinek lámpásai világították meg. Az állatok, akiknek nappal a ketreceikben kellett volna pihenniük, most mind együtt voltak. A zsiráfok hosszú nyakukkal hajladoztak a zene ütemére, a majmok liánokon hintázva dobáltak egymásnak fénylő gyümölcsöket, a pingvinek frakkjukban tipegve vezényelték a madarak kórusát. Egy hatalmas teknős páncélja szolgált dobként, amin két vidám maki dobolt apró botokkal.
A mulatság közepén egy hatalmas kenguru ugrált fel-alá, láthatóan ő volt a ceremóniamester. – Gyerünk, gyerünk, Pattog a ritmus, pattog a láb! – kiabálta vidáman. Ő volt Pattog, a legfürgébb lábú kenguru.
Saci és Olivér tátott szájjal bámulták a varázslatos éjféli ünnepséget. De aztán Saci észrevett valamit, ami nem illett a képbe. A tisztás szélén, egy nagy fa árnyékában egy fiatal elefánt üldögélt magányosan, és hatalmas fülei szomorúan lekonyultak. Hosszú ormányával a földet túrta, és időnként egy halk, szomorú trombitálást hallatott.
Saci szíve összeszorult. – Szegény elefánt – suttogta. – Miért nem mulat a többiekkel?
Mielőtt Olivér visszatarthatta volna, Saci kibújt a bokor mögül, és lassan odalépett a szomorkodó elefánthoz. Olivér egy pillanatig habozott, majd egy mély levegőt véve követte a húgát.
Az elefánt először megriadt, mikor meglátta a két gyereket. – Ne bántsatok! – mondta remegő hangon. – Nem szabadna itt lennetek!
– Nem akarunk bántani – mondta Saci lágyan. – Csak láttuk, hogy szomorú vagy. Én Saci vagyok, ő pedig a bátyám, Olivér. Te ki vagy?
– Trombi vagyok – felelte az elefánt. – És azért vagyok szomorú, mert én rontottam el mindent. Ma van az Újhold Ünnepe, és nemsokára kezdődik a Nagy Éjféli Szimfónia. Én adom a legfontosabb hangot, egy ezüstcsengő csilingelését, amit a nyakamban hordok. De… de elvesztettem.
Trombi ormányával a nyaka felé bökött, ahol egy üres bőrszíj lógott. – Nélküle a szimfónia nem lesz teljes, és az újhold varázsa sem lesz az igazi. Pattog nagyon mérges lesz rám.
– Ne aggódj, segítünk megkeresni! – vágta rá Saci azonnal.
Olivér is bólintott. A kezdeti félelme elszállt, és átvette a helyét a kalandvágy és a segítőkészség. – Hol jártál ma? Próbálj visszaemlékezni!
Trombi a homlokát ráncolta. – Hát… délelőtt a fókák medencéjénél néztem a bemutatót. Aztán ebéd után a nagy tölgyfa alatt szundikáltam egyet. És… és utána már csak a mulatságra készültem. Valahol útközben veszthettem el.
– Akkor oszoljunk! – csapott a tenyerébe Olivér. – Saci, te nézd meg a tölgyfa környékét, én megnézem a medence partját, Trombi, te pedig próbálj meg visszaemlékezni minden apró részletre!
A keresés elkezdődött. Olivér a fókák medencéjének csúszós köveit vizsgálta át, de a csengőnek nyoma sem volt. Trombi szomorúan járkált fel-alá, és próbálta felidézni a napját. Saci pedig a hatalmas tölgyfa alatt kutatott a fűben. Már majdnem feladta, amikor valami furcsára lett figyelmes. A fa egyik legfelső ágán, egy elhagyatott fészekben megcsillant valami az újhold vékonyka fényében.
– Megvan! – kiáltotta izgatottan. – Ott van fent!
Olivér és Trombi is odasiettek. Valóban, egy ezüstcsengő csillogott a fészekben. Egy szarka fészke volt, és a szarkák, mint tudjuk, imádják a csillogó dolgokat. A madár valószínűleg lecsapott a csengőre, amíg Trombi aludt.
– De hogyan hozzuk le? – kesergett Trombi. – Olyan magasan van!
Ekkor Olivérnek támadt egy bohókás ötlete. – Majd én elterelem a figyelmét! – kacsintott, és a fa alá állt. Elkezdett ugrálni, grimaszokat vágni, és furcsa, kotkodácsoló hangokat adni, miközben a karjaival úgy csapkodott, mint egy szárnyaszegett csirke. A fészekben alvó szarka felriadt a zajra, és kíváncsian kidugta a fejét. Annyira meglepődött a fura szerzet láttán, hogy megbillent, és a csengő, ami a fészek szélén pihent, kigurult és lepottyant a földre.
Saci gyorsan felkapta. A csengő halkan, kristálytisztán csendült a tenyerében. Visszakötötték Trombi nyakába, aki annyira boldog volt, hogy hosszú ormányával óvatosan megölelte mindkét gyereket.
Éppen időben értek vissza a tisztásra. Pattog már épp elkezdte volna a szimfóniát. Trombi elfoglalta a helyét a többiek között. Aztán felcsendült a varázslat. Az oroszlán mélyet bömbölt, ami a nagybőgő hangja volt, a madarak fütyültek, mint a fuvolák, a teknős páncélján a majmok adták a ritmust. A zene egyre épült, egyre csodálatosabb lett, és a csúcsponton, amikor a legnagyobb csend lett, Trombi megrázta a fejét, és felcsendült az ezüstcsengő tiszta, csilingelő hangja, ami betöltötte az egész állatkertet. Mintha egy csillag pottyant volna az égről a fülükbe. Az állatok mind boldogan ünnepeltek.
A szimfónia után Pattog odaugrált hozzájuk. – Hallottam, mi történt. Bátrak és segítőkészek voltatok. Nélkületek nem lett volna igazi az ünnep. Köszönjük!
Saci és Olivér sugárzott a boldogságtól. Az állatok megkínálták őket dinnyetortával és mangalica-nektárral. Hajnalig mulattak, táncoltak a zebrákkal és bújócskáztak a kis pandákkal. Amikor az ég alja kezdett világosodni, az állatok visszakísérték őket a kerítéshez.
– Ez a mi titkunk marad – mondta Trombi búcsúzóul, és még egyszer hálásan megcsendítette a csengőjét.
Ahogy Saci és Olivér visszamásztak a diófa ágán és bebújtak az ágyukba, a nap első sugarai már aranyra festették a szoba falát. Fáradtak voltak, de a szívük tele volt örömmel és egy csodálatos titokkal. Rájöttek, hogy a legnagyobb varázslat nem is a táncoló állatokban vagy a titkos ünnepségben rejlett, hanem abban, hogy segítettek valakinek, akinek szüksége volt rá. És ez a felismerés, ez a meleg érzés a szívükben, sokkal fényesebben ragyogott, mint a legszebb szentjánosbogár-lámpás az éjféli állatkertben.
