Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy játékos kis nyuszi, akit Tapsinak hívtak. Tapsi a Zölderdő mélyén élt, ahol a fák magasra nyúltak, a virágok színesek voltak, és a rétek tele voltak érett répákkal. Tapsi a legjobb barátjával, Dörmögő mackóval minden nap izgalmas kalandokat élt át. Ám a legjobban mégis a répákért volt oda!
Egy szép tavaszi napon Tapsi és Dörmögő mackó elhatározták, hogy felfedezik a keresett Répakertet, amit a falu öreg mesemondója, Kisbabó, mesélt nekik. A kertben állítólag hatalmas, aranysárga répák nőttek, amik még sosem láttak nyuszikat. Tapsi szemei felcsillantak, és a szíve hevesen vert a izgalomtól.
– Te, Dörmögő! – mondta Tapsi izgatottan. – Menjünk el a Répakertbe! Képzeld el, milyen hatalmas répákat szedhetünk!
Dörmögő, aki mindig hűséges barátja volt Tapsinak, bólintott. – Oké, Tapsi! De előbb meg kell terveznünk a kalandunkat!
Készen álltak, és így hát útnak indultak. Sötétbarna földúton sétáltak, átkeltek patakokon, és felfedeztek csodálatos zöldellő réteket. Az út során mindenfelé különböző állatokkal találkoztak. Voltak ott madarak, akik csodálatos dalokat énekeltek, és mókusok, akik mókásan ugrándoztak a fák ágain.
Tapsi például találkozott egy aprócska kismókus-sal, aki a fák között ide-oda futkározott. Tapsi megkérdezte tőle:
– Te tudod, merre van a Répakert?
A mókus megállt, farka nagyon pörgött, és nagy szemekkel nézett Tapsira. – Persze! Ott van a Tündérdomb mögött, de vigyázz! A répkertet őrzik a Szélfújó Tündérek!
Tapsi izgatottan nézett Dörmögőre. – Tündérek? Ezek csak mesék!
– De a mókus azt mondta, lehet, hogy igazuk van – válaszolta Dörmögő, miközben felkapaszkodtak a dombra.
Kicsit később, ahogy a domb mögé értek, egy gyönyörű rétképet láattak. A napfény csillogott a zöld fűben, és a répaágyások között melengették a jókedvű tündérek a rügyeket. Ezek a tündérek piros, kék és sárga színben ragyogtak, és szépen énekeltek, miközben táncoltak a levegőben.
Tapsi és Dörmögő szíve hevesen dobogott. – Ezek tényleg tündérek! – mondta Dörmögő.
– Állj! Ki vagy te? – kiáltott egy kék ruhás tündér, ahogy észrevették őket. – Aki a répakerthez jön, annak tudnia kell, hogy egy próbát ki kell állnia!
Tapsi és Dörmögő szeme elkerekedett. – Mi a próba? – kérdezte Tapsi.
– Hát, el kell mesélnetek egy szép történetet! Ha szép, ha érdekes és ha megnevettet minket, akkor tiétek lehet a Répakert legszebb répája!
Tapsi izgatottan gondolkodott. Ki tudott mesélni egy olyan történetet, ami tetszene a tündéreknek? Dörmögő is tűnődött, ami nyújtotta az időt. Végül, hirtelen a kis nyuszi felkiáltott:
– Mesélek egyet!
Így hát Tapsi nekilátott a mesélésnek. Elmesélte, hogyan találkozott Dörmögővel, hogyan ugráltak együtt a régi fák között, és hogy egyszer egy hatalmas álomgyümölcsfát kerestek, ami még sosem látott nyuszikat. A tündérek nevetettek, tapsoltak és látszólag alig várták, hogy Tapsi folytassa.
Miközben mesélt, Tapsi kívánt egy szép répát, és a tündérek, látva az őszinteségét és a jóságát, úgy döntöttek, hogy megjutalmazzák őt.
– Nagyon szép volt a meséd, Tapsi! – mondta szelíden a kék tündér. – Megérdemled a Répakert legszebb répáját!
A tündérek egy varázslatos mozdulattal megnövelték a legelőször látott sárgarépát, és Tapsinak adták. Tónyeszébe zsebrevágta, majd együtt táncoltak a tündérekkel, miközben mindenki énekelni kezdett.
Végül, Tapsi és Dörmögő hazafelé indultak, tele boldogsággal és ízletes répával. Rájöttek, hogy a legszebb kalandokat nem csak a répák, de a barátság és a mesélés jelenti.
A Zölderdőben sokáig meséltek egymásnak. És ha azóta kérdeznéd őket, biztosan azt válaszolják, hogy a répakertről szóló mesék mindig tündériek maradnak!
Így hát, ha legközelebb Zölderdőn jársz, ne felejtsd el megkérdezni Tapsit és Dörmögőt, hogy meséljenek a Répakerről, ahol a legcsodásabb kalandok várnak rád!
