ÁllatmesékTanulságos mesék

A kiskacsa, aki nem tudott hápogni

Egy kiskacsa nem tud hápogni, ezért csúfolják a tavon. Barátai segítenek rájönni, hogy minden hang értékes, és a saját dallam a legszebb.

A tündöklő, zöldellő tavon, ahol a víztükörben a felhők táncoltak, és a nádas susogása mesélt a szélről, élt egy aprócska kiskacsa. A neve Pihe volt, és ahogy a neve is sugallta, puha, sárga tollpihék borították, szeme pedig olyan csillogó volt, mint a reggeli harmatcsepp. Pihe boldogan lubickolt a vízben, kergette a vízipoloskákat, és élvezte a nap melegét, de volt egy nagy gondja, ami beárnyékolta a napjait.

Minden kiskacsa hápogott a tavon. Háp-háp, háp-háp! – visszhangzott a levegőben, amikor anyjuk után eveztek, vagy amikor izgatottan mutogatták egymásnak a frissen talált vízinövényeket. De Pihe, bármennyire is próbálkozott, nem tudott hápogni. Amikor megpróbált egy szép, harsány hápot kiereszteni, csak egy aprócska, halk „pitty-pitty” hang jött ki a csőréből, vagy néha egy pici, alig hallható „fityisz”.

A többi kiskacsa, akiknek a hangja már szépen zengett, nem értette ezt. Eleinte csak csodálkoztak, aztán nevetgéltek. „Hát ez a Pihe nem is igazi kiskacsa!” – gúnyolódtak. „Nincs is hangja! Háp-háp, Pihe, próbáld meg!” Pihe szégyenében lehorgasztotta a fejét, és inkább elbújt a nádas sűrűjében. Fájt a szíve, mert ő is szeretett volna a többiekkel együtt hápogni, a tavon szaladgálni és vidáman kiabálni. Úgy érezte, valami hiányzik belőle, valami, ami a többi kiskacsát olyanná tette, amilyenek voltak.

Egy ilyen szomorú délutánon, amikor Pihe a nádas árnyékában üldögélt, és a könnyei apró hullámokat vertek a vízen, egy barátságos hang szólalt meg a közelből. „Kvakk-kvakk! Miért olyan szomorú az aprócska szíved, kis barátom?”

Brekke volt az, a tavon élő türelmes béka. Brekke már sok nyarat látott, és bölcsessége messze földön híres volt. Zöld bőre csillogott a napfényben, és nagy, kidülledő szemei kedvesen néztek Pihe-re. Pihe felpillantott, és elmesélte a békának a bánatát. „Nem tudok hápogni, Brekke! Csak pitty-pitty hang jön ki a torkomon, és a többiek csúfolnak. Azt mondják, nem is vagyok igazi kiskacsa!”

Brekke figyelmesen hallgatta, majd elmosolyodott. „Kvakk-kvakk! Értem én, Pihe. Nézd, én sem hápogok. Én kvakkolok. És a tücsök sem hápog, ő ciripel. A rigó pedig dalol. Mindannyian más hangot adunk ki, és mégis, mindannyian részei vagyunk ennek a csodálatos tónak. Vajon szomorú lenne a tó, ha mindenki csak hápogna? Ugyan, dehogyis! Akkor hiányozna a tücsök ciripelése, a rigó éneke, és az én kvakkolásom is. A különféle hangok adják a tó dallamát, Pihe. Mindegyik értékes.”

„De én nem is kvakkolok, és nem is ciripelek, és nem is dalolok!” – sóhajtott Pihe. „Csak pitty-pitty. Az nem szép.”

„És ki mondja, hogy nem szép?” – kérdezte Brekke. „Lehet, hogy csak még nem találtad meg a saját dallamodat. Próbálj ki más hangokat! Figyeld a szél susogását, a vízcseppek koppanását, a levelek rezdülését. Keresd meg azt a hangot, ami a te szívedből fakad, Pihe. Ne akard utánozni a többieket. Légy önmagad!”

Brekke szavai elgondolkodtatták Pihe-t. Talán igaza van a békának. Talán nem kell hápognia. De milyen hangot adjon ki? Másnap Pihe elindult felfedezni a tó hangjait. Hallgatta a nádas susogását, a szél fütyülését, a fák leveleinek zizegését. Próbálta utánozni őket, de egyik sem illett hozzá igazán. Néha egy aprócska füttyentés jött ki a csőréből, néha egy halk, buborékos pukkanás, de még mindig nem érezte a „sajátjának”.

Ahogy így bóklászott, találkozott Libilla-val, a jószívű libával. Libilla hatalmas, fehér tollruhájával és hosszú nyakával büszkén úszott a tavon, és időnként egy-egy hangos „gág-gág!” kiáltással jelezte jelenlétét. Libilla észrevette Pihe szomorú arcát.

„Gág-gág! Mi a baj, kicsi Pihe?” – kérdezte Libilla, hangjában melegség és aggodalom. „Miért búslakodsz ilyen szép napon?”

Pihe elmesélte Libilla-nak is a történetét, a hápogás hiányát, a gúnyolódó kiskacsákat és Brekke tanácsát. „Próbálkozom, Libilla, de nem találom a hangomat. Csak pitty-pitty, vagy fityisz. Az nem libahang, és nem is kacsa. Mi leszek én?”

Libilla gyengéden megsimogatta Pihe fejét a csőrével. „Gág-gág! Drága Pihe! Látod, én sem hápogok. Én gágogok. És a gágogásom is szép, ugye? Nekem sem jutna eszembe hápogni, mert én liba vagyok, és a libák gágognak. A lényeg az, hogy a hangod a szívedből jöjjön, és ne próbálj olyasvalaki lenni, aki nem vagy. Mindenki egyedi, Pihe. Te is az vagy. Lehet, hogy a te hangod nem olyan, mint a többieké, de ettől még nem lesz kevésbé értékes. Sőt! Attól lesz különleges.”

Libilla elgondolkodtató szavai új reményt adtak Pihe-nek. A béka és a liba is azt mondta, hogy nem kell hápognia. De akkor mi az ő hangja? Pihe elhatározta, hogy még kitartóbban keresi. Becsukta a szemét, és mélyen a szívébe nézett. Milyen hangot szeretne kiadni? Milyen dallam lakik benne?

Másnap reggel, amikor a nap első sugarai aranyra festették a tó vizét, Pihe egyedül úszkált egy csendes öbölben. Gondolatai a Brekke és Libilla szavai körül forogtak. Hirtelen eszébe jutott, milyen érzés volt, amikor a vízgyöngyök finoman pattogtak a nádleveleken, vagy amikor a szél lágyan simogatta a tollait. Egy apró, csillogó vízcsepp gördült le egy nádszálról, és belehullott a vízbe. „Pitty!” – csendült fel. Pihe-nek beugrott valami!

Megpróbálta utánozni a vízcsepp hangját, de nem csak egy egyszerű „pitty” volt az. Képzelte, ahogy a kis vízcseppek táncolnak a tó felszínén, ahogy a napfény megcsillan rajtuk. Egy mély lélegzetet vett, és a torkából egy egészen különleges hang tört elő. Nem volt hápogás, nem volt kvakkolás, nem volt gágogás, és nem volt ciripelés sem. Egy lágy, buborékos, csengő-bongó „csobban-csobban” hang volt, mintha ezer apró vízcsepp egyszerre ugrott volna a tóba, és mindegyik egy kis dallamot énekelt volna.

Pihe meglepődött. A hangja gyönyörű volt! Először csak suttogva, aztán egyre bátrabban ismételte: „Csobban-csobban! Csobban-csobban!”

A tó többi lakója, akik épp reggeliztek vagy ébredeztek, meghallották a különleges hangot. A kiskacsák, akik eddig csúfolták, abbahagyták a hápogást, és tágra nyílt szemmel néztek Pihe felé. A Brekke, aki a tavirózsa levelén sütkérezett, elmosolyodott, és egy elégedett „Kvakk-kvakk!” hangot adott. Libilla, aki a parton állt, büszkén rázta meg a fejét, és egy lágy „Gág-gág!”-gal üdvözölte Pihe új hangját.

Pihe büszkén úszott a tó közepére, és a szíve tele volt örömmel. „Csobban-csobban!” – énekelte, és a hangja gyönyörűen zengett a reggeli levegőben. A többi kiskacsa először csak csodálta, aztán egyre közelebb merészkedtek. „Milyen szép hang, Pihe!” – mondták. „Ez a te hangod!”

És attól a naptól fogva Pihe nem volt többé szomorú. Nem akart hápogni, mert megtalálta a saját, egyedi dallamát. A tó tele lett sokféle hanggal: a békák kvakkolásával, a libák gágogásával, a kiskacsák hápogásával, és Pihe gyönyörű „csobban-csobban” énekével. Mindenki megtanulta, hogy a különbségek nem szégyellnivalók, hanem kincsek. A legszebb dallam pedig az, ami a szívből jön, és ami igazán a miénk.

Pihe boldogan élt a tavon, és a hangja emlékeztette a többieket arra, hogy mindenki különleges. A tó pedig sosem volt még ilyen gazdag és harmonikus, mint azóta, hogy Pihe rátalált a saját dallamára. És a pitty-pitty, fityisz? Azok mind apró lépések voltak a „csobban-csobban” felé, a saját, igazi hangjának felfedezéséhez vezető úton.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

'Fel a tetejéhez' gomb