Valahol messze, egy öreg tölgyfa gyökerei alatt, élt két egér. Nem akármilyen egerek voltak ők, hanem két jóbarát, Pötty és Füge. Pötty, a kis egér, apró termetével és még apróbb, de annál nagyobb szívével tele volt álmokkal és kalandvággyal. Szemei mindig csillogtak, ha valami újdonságról volt szó, és a fantáziája messzebbre repítette, mint bármelyik madár. Füge, az ügyes egér, Pötty ellentéte volt, vagy inkább kiegészítője. Magasabb, fürgébb, okosabb, és sokkal gyakorlatiasabb. Ő volt az, aki mindig tudta, hol a legvastagabb sajthéj, és melyik lyuk vezet a legbiztonságosabb éléskamrába. De még Füge sem tudott ellenállni Pötty lelkesedésének.
Egy borongós, őszi délutánon, amikor a szél a fák leveleit táncoltatta, Pötty izgatottan rohant Fügéhez. Mancsában egy régi, sárgult papírfecnit szorongatott. „Füge! Füge! Nézd, mit találtam!” – csipogta, alig kapva levegőt. Füge, aki éppen egy mogyorót próbált feltörni, felnézett. „Mi az, Pötty? Csak nem megint valami fénylő kavics?”
„Nem! Ez más! Ez egy térkép!” – Pötty szélesre tárta a papírt. Füge orra megrebbent. A térkép, azon túl, hogy tele volt kusza vonalakkal és furcsa jelekkel, egyértelműen sajtszagú volt. Nem is akármilyen sajtszagú, hanem olyasmi, mint a legfinomabb, legérettebb parmezán, amit csak kóstoltak valaha. „Ez… ez egy Sajtos Sziget térképe!” – suttogta Pötty, szemei hatalmasra kerekedtek. – „A legenda szerint ezen a szigeten a fák sajtból vannak, a folyók tejből folynak, és mindenütt sajtgolyók gurulnak!”
Füge, bár szkeptikus volt, érezte a sajt csábító illatát. „Sajtos Sziget? Pötty, tudod, hogy csak mesékben léteznek ilyenek. És honnan tudod, hogy ez igazi?” Pötty azonban megrázta a fejét. „A Sajtmesterről is azt mondják, hogy csak mese, mégis, a nagymamám mindig azt mondta, az ő bölcsessége vezeti azokat, akik mernek álmodni. Talán ő készítette ezt a térképet!”
Pötty lelkesedése ragadós volt. Füge, miután alaposan megszaglászta a térképet, és meggyőződött róla, hogy a sajtillat tényleg valós, beleegyezett. „Rendben, Pötty. De csak akkor, ha mindent alaposan megtervezünk. Nincs spontán kaland, érted?” Pötty boldogan bólogatott. „Persze, Füge! Bármi, csak induljunk!”
Elkezdődtek a kaland előkészületei. Füge gondosan összeírta, mire lesz szükségük: egy marék szárított bogyó, egy-két kekszmorzsa, egy csepp víz egy apró üvegben, és persze, egy kis darabka a legkevésbé ízletes, de legtartósabb sajtjukból – vész esetére. Pötty közben a hajót kereste. Egy dióhéjat túl kicsinek talált, egy levélcsónak túl ingatagnak. Végül egy öreg, de mégis erősnek tűnő gyufásdobozra esett a választásuk. Füge egy vékony ágból árbocot készített, és egy nagy levélből vitorlát. „Készen állunk!” – jelentette ki Pötty büszkén.
Egy napsütéses reggelen, amikor a harmat még csillogott a füvön, útnak indultak. A patak csendesen csordogált, és ők a gyufásdoboz hajójukkal rábízták magukat a vízre. Pötty izgatottan kémlelte a horizontot, Füge pedig a térképet tanulmányozta, és a hajó egyensúlyára figyelt. Az első napok tele voltak csodákkal. Elhaladtak hatalmas fűszál-erdők mellett, apró virágok szigetén pihentek meg, és éjszakánként a holdfény ezüstös csillogásában álmodtak a Sajtos Szigetről.
De a kaland nem csak játék és mese volt. Egy napon, egy hirtelen zivatar támadt. A patak megduzzadt, a hajó imbolygott, és a szél tépte a vitorlát. Pötty félelmében összekucorodott, de Füge, bár remegett, összeszedte magát. „Fogd a vitorlát, Pötty! Én meg próbálom kormányozni!” – kiáltotta a szélben. Összefogtak, és a vihar végül elvonult, de a gyufásdoboz hajójuk megsérült, és készleteik egy része a vízbe veszett. Ekkor jött el az első nagy próba.
„Elfogyott a vizünk!” – sóhajtott Pötty kétségbeesetten. „És a bogyóink is alig maradtak.” Füge is elcsüggedt, de aztán ránézett Pöttyre. „Ne aggódj, Pötty. Osztunk. A kevés is elég, ha ketten vagyunk.” Azt a kis maradék kekszmorzsát és a legutolsó bogyót is elfelezték. A megosztott falat valahogy sokkal finomabbnak tűnt, mint bármelyik, amit valaha egyedül ettek.
Ahogy teltek a napok, a Sajtmester legendája egyre inkább foglalkoztatta őket. Pötty egy éjszaka álmodott egy bölcs, öreg egérről, akinek hófehér bajusza volt, és szemei úgy ragyogtak, mint a csillagok. „A Sajtos Sziget nem az, aminek látszik,” – mondta az álombeli egér. – „A valódi kincs nem az, amit megfoghatsz, hanem az, amit a szívedben hordozol.” Pötty reggel elmesélte Fügének, aki elgondolkodott. „Lehet, hogy a Sajtmester üzent neked, Pötty. De mit jelenthet ez?”
A térkép egyre furcsábbnak tűnt. Olyan helyekre mutató vonalak voltak rajta, amikre nem találtak magyarázatot. Néha egy fénylő pontot láttak a távolban, ami sajtszagú volt, de mire odaértek, eltűnt. Egy alkalommal egy apró üvegpalackot találtak a parton, benne egy pergamen darabkával. Rajta csak két szó állt, gyönyörű, apró egérbetűkkel írva: „Bízzatok egymásban!”
Ez a mondat mélyen beléjük ivódott. A kaland során megtanultak bízni egymásban. Füge tudta, hogy Pötty bátorsága és optimizmusa átsegíti őket a nehézségeken, Pötty pedig tudta, hogy Füge okossága és gyakorlatiassága mindig megtalálja a megoldást. Amikor elfogyott az élelem, együtt kerestek, amikor eltévedtek, együtt gondolkodtak. A barátságuk egyre erősebbé vált.
Hosszú hetek teltek el. Elfáradtak, éheztek, de a remény még élt bennük. A térkép utolsó jele egy apró, csillag alakú szigetre mutatott. Amikor végre elérték, egy egyszerű, homokos part fogadta őket. Nem volt ott sajtfa, sem tejfolyó, csak egy magányos, öreg kő. Pötty elkeseredetten nézett körül. „Nincs itt semmi! Csak egy szikla!”
Füge is csalódott volt, de aztán meglátta a táskájukban a legutolsó, elfeledett sajtdarabkát, amit vész esetére tettek el. A kicsi, kemény darabka már nem is volt olyan csábító, de mégis volt benne valami remény. „Pötty,” – mondta Füge lágyan – „nézd, van még egy utolsó falat. Osszuk meg.”
Leültek a kőre, és elfelezték a sajtot. A nap éppen lemenőben volt, az ég lilás és narancssárga színekben pompázott. Ahogy ráharaptak a sajtra, és egymásra néztek, egy különös melegség járta át őket. Nem a sajt íze volt az, ami olyan különleges volt, hanem az, hogy együtt ették. Hogy átélték ezt a hosszú utat, együtt. Hogy bíztak egymásban, osztoztak a bajban és az örömben is.
Ekkor Pöttynek eszébe jutott az álma, és Füge is rábukkant a megoldásra. A Sajtmester üzenete, a térkép rejtélye, mind-mind erre mutatott. „A Sajtos Sziget…” – kezdte Pötty. „…nem egy hely” – folytatta Füge. „Hanem…” – Pötty szemei ismét csillogtak, de most már a megértés fényével. – „…mindenhol ott van, ahol barátok ülnek egy falat mellett!”
Hazafelé a gyufásdoboz hajójuk már sokkal könnyebbnek tűnt, bár nem volt benne egyetlen sajtgolyó sem. A szívük azonban tele volt. Megértették, hogy a legnagyobb kincs nem az arany vagy a sajt, hanem a barátság és az egymásba vetett bizalom. A Sajtos Sziget nem egy távoli hely volt, amit meg kellett találni, hanem egy érzés, ami bennük lakozott, és amit bárhol megteremthettek, ahol szeretet és osztozás volt.
És Pötty és Füge attól a naptól kezdve még jobb barátok lettek. Mindig megosztották egymással a falatot, legyen az egy apró morzsa vagy egy egész mogyoró. És ha valaki megkérdezte tőlük, hol van a Sajtos Sziget, csak mosolyogtak, és azt mondták: „Ott van, ahol a szíved a barátodéval együtt dobban, és együtt élvezitek a világ legfinomabb falatját, ami nem más, mint a közös élmény és a szeretet.”
