Nóri egy különleges kislány volt, akinek a képzelete éppoly színes és határtalan, mint a legszebb szivárvány. Minden este, amikor bebújt puha takarója alá, és Szundi, a kis barna kiskutyája összegömbölyödött a lábánál, Nóri tudta, hogy hamarosan útra kel. Nem akármilyen útra, hanem Álomországba, ahol a legcsodásabb kalandok várták.
Szundi, aki Nóri hűséges társa volt ébrenlétben és álomban egyaránt, ilyenkor csak egy halk nyüszítéssel adta tudtára, hogy ő is készen áll. Szemei, bár csukva voltak, mintha már látták volna a csillogó kaput, ami Álomországba vezetett.
Egy ilyen estén, amikor Nóri szemei lecsukódtak, és a szoba ismerős tárgyai elmosódtak, egy új, eddig sosem látott helyen találta magát. Egy hatalmas, csillogó kapu állt előtte, melynek íve szivárvány színekben pompázott, és mintha maguk a csillagok szőtték volna. A kapu előtt egy kedves, ráncos arcú öregember ült, hosszú, fehér szakálla a földet súrolta, és szemeiben a világ bölcsessége sugárzott. Ő volt Álommester, Álomország őrzője.
– Üdvözöllek, Nóri! – mondta az Álommester mély hangon. – Látom, elhoztad hűséges társadat is, Szundit. – Szundi boldogan csóválta a farkát, mintha értené a szavakat.
– Jó estét, Álommester! – köszönt Nóri udvariasan. – Ez a kapu… sosem láttam még ilyet. Hová vezet?
– Ez a kapu Álomország legmélyebb, legcsodálatosabb tájaira vezet – felelte az öregember. – De csak az léphet át rajta, aki megfejti a titkait. Találós kérdések várnak rád, Nóri. Minden megfejtett talány új utat nyit meg, új barátot hoz, és egy új, csodálatos világot tár fel előtted.
Nóri izgatottan pillantott Szundira, aki bátorítóan megnyalta a kezét. – Készen állok! – mondta.
Az Álommester elmosolyodott, és felemelte hosszú, csontos ujját. – Hallgasd hát az elsőt:
„Van szárnyam, mégsem madár,
De a legszebb helyekre száll.
Elrepít, bár nincs motorja,
És a szíved a vezetője.
Mi az?”
Nóri elgondolkodott. Szárnyai vannak, de nem madár. Motorja sincs, mégis repül. A szíve vezeti… Felcsillant a szeme.
– Az álom! – kiáltotta boldogan. – Az álom visz el minket a legszebb helyekre!
Az Álommester bólintott. – Ügyes vagy, Nóri! Az álom, és persze a képzeleted. Lépj csak be!
A kapu lassan, halk csilingeléssel kitárult, és Nóri belépett egy olyan világba, amilyet még sosem látott. A lába alatt puha, zöld fű terült el, de nem a földön, hanem egy hatalmas, lebegő szigeten! A sziget alatt mélykék semmi tátongott, felette pedig más, kisebb szigetek úsztak a levegőben, mint zöld léghajók. Néhányon apró, csillogó vízesések zuhogtak le a semmibe, máshol furcsa, fényes virágok nyíltak, melyeknek illata édes volt és ismeretlen.
– Jaj, de gyönyörű! – suttogta Nóri, miközben Szundi boldogan ugrált a puha füvön.
Ekkor egy apró, csillogó alak suhant feléjük. Olyan volt, mint egy miniatűr emberke, pillangószárnyakkal és fénylő, ezüstös hajjal. Egy apró, mosolygós arc nézett rájuk. Ő volt Talánytündér.
– Üdvözöllek a Lebegő Szigetek birodalmában, Nóri! Én vagyok Talánytündér, és én őrzöm a rejtélyeket, amik tovább vezetnek. – Hangja olyan volt, mint a szélcsengő, lágy és dallamos.
– Örülök, hogy megismerhetlek! – mondta Nóri. Szundi barátságosan megugatott.
– Készen állsz a következőre? – kérdezte Talánytündér, és egy fényes pálcájával megérintette a levegőt. Egy pillanatra a szigetek elmosódtak, és egy új kép jelent meg előttük.
„Földön nem terem, de égen látszik,
Ha eső hull, földre száll.
Puha, mint a bársony, de vizet ad a szomjas fáknak,
És ha sok van belőle, elrejti a napot.
Mi az?”
Nóri a magasba nézett, ahol a lebegő szigetek felett puha, hófehér gomolyagok úsztak. – A felhő! – kiáltotta.
Talánytündér tapsolt. – Bravó! Ez az! Kövessetek a Felhőkertbe!
Ahogy Talánytündér intett, a lebegő szigetek lassan elsüllyedtek, és Nóriék egy hatalmas, puha, hófehér felhőn álltak. Ez nem egy közönséges felhő volt, hanem egy hatalmas kert! Óriási, bársonyos virágok nyíltak rajta, szirmaik puhák voltak, mint a frissen hullott hó. A virágok között apró, csillogó harmatcseppek ültek, melyek mintha gyémántok lettek volna. Szundi boldogan hemperegni kezdett a puha felhőfüvön, a virágok illata pedig betöltötte a levegőt.
– Elképesztő! – sóhajtott Nóri. – Soha nem gondoltam volna, hogy egy felhőn is lehet kert!
– Álomországban minden lehetséges, ha elég kíváncsi vagy! – mondta Talánytündér. – De még nincs vége a kalandnak! Készen állsz az utolsó talányra?
Nóri bólintott, és Szundi is felült, fülét hegyezve.
„Nincs szája, mégis beszél,
A kövekkel táncol, de nem jár.
Folyik, folyik szüntelen,
És a dalát hallja minden gyermek,
Miközben csilingel a kövek között.
Mi az?”
Nóri hunyorogva hallgatta a talányt. Nincs szája, mégis beszél… folyik… csilingel… Eszébe jutott, milyen hangos tud lenni egy kis patak, ahogy a kövek között szalad. És a csilingelés! Az a szó volt a kulcs!
– A csilingelő folyó! – kiáltotta Nóri, és Szundi örömében ugrott egyet.
Talánytündér ragyogóan mosolygott. – Teljesen igazad van! Gyertek, nézzétek meg magatok is!
A Felhőkert szélei lassan eloszlottak, és Nóriék egy új, még csodálatosabb tájon találták magukat. Egy kristálytiszta folyó kanyargott előttük, vize olyan átlátszó volt, hogy látszottak az alján fekvő színpompás kavicsok. De a legkülönlegesebb az volt, hogy a folyó nem csak csobogott, hanem valóban csilingelt! Mintha apró harangok százai szólaltak volna meg minden egyes hullámban. A partján ezüstszínű fűszálak nőttek, melyek mindegyikén egy-egy piciny, csillogó csepp ült, mint egy ékszer.
Nóri leguggolt, és belenyúlt a hűs vízbe. A csilingelés felerősödött, és mintha maga a folyó énekelte volna neki a legszebb altatódalt. Szundi óvatosan belemártotta a mancsát, majd boldogan fröcskölt egyet.
– Ez a legszebb hely, amit valaha láttam! – mondta Nóri, szemei csillogtak a csodálattól.
Ekkor ismét megjelent az Álommester, és Talánytündérrel együtt mosolyogva nézték őket.
– Látod, Nóri? – mondta az Álommester. – Minden ajtó kinyílt előtted. Lebegő szigetek, puha felhőkert, és a csilingelő folyó. Nem csak a helyek lettek újak, hanem a barátok is, mint Talánytündér.
– De miért éppen találós kérdések? – kérdezte Nóri. – Miért nem lehetett csak úgy bejönni?
Talánytündér előrelépett. – Azért, Nóri, mert a találós kérdések nem csak a tudásodat teszik próbára. Arra késztetnek, hogy gondolkodj, hogy figyelj a részletekre, hogy nyisd ki a szemed és a füled a világra. Arra tanítanak, hogy kíváncsi legyél. A kíváncsiság pedig a legjobb kulcs minden ajtóhoz.
Nóri elgondolkodott. Igaza van! Ha nem lett volna kíváncsi, ha nem lett volna hajlandó agyalni a talányokon, akkor sosem látta volna ezeket a csodákat. A kíváncsisága vitte előre, a vágya, hogy megértse, hogy felfedezze.
– A kíváncsiság a legjobb kulcs minden ajtóhoz – ismételte el halkan. – Ezt sosem felejtem el.
Az Álommester és Talánytündér elégedetten bólintottak. A táj lassan, finoman elmosódott, ahogy Nóri érezte, hogy az álom mélységéből visszatér a szobájába. Még mielőtt teljesen felébredt volna, látta, ahogy Szundi összegömbölyödve szuszog a lábánál, tudta, a kiskutya is vele volt minden kalandban.
Amikor Nóri kinyitotta a szemét, a nap már besütött az ablakon. Egy pillanatra még hallotta a csilingelő folyó halk dallamát, és érezte a felhővirágok édes illatát. Felkelt, és odament Szundihoz, aki boldogan nyújtózkodott, majd megsimogatta puha bundáját.
– Tudod, Szundi – suttogta –, ma valami nagyon fontosat tanultam. A kíváncsiság nem csak Álomország kapuit nyitja meg, hanem a világ összes ajtaját is. És mostantól minden nap nyitni akarok egyet!
Szundi boldogan csóválta a farkát, mintha azt mondaná: „Én is, Nóri! Én is!” És Nóri tudta, hogy a következő éjszaka, és az azutáni, és az azutáni éjszaka is tele lesz majd újabb kalandokkal, mert a kíváncsiság sosem alszik.
