Volt egyszer, hol nem volt, egy kisfiú, akit Márknak hívtak. Márk nem volt sem lusta, sem rosszcsont, de olykor nagyon el tudott merengeni a világ dolgain. Különösen a felhők érdekelték. Órákig képes volt feküdni a zöldellő réten, és figyelni, ahogy a bárányfelhők alakot váltanak az égen. Vajon mi lehet a felhők mögött? – tűnődött sokszor. – Hol laknak a szelek, és honnan jön a napfény, mielőtt ránk ragyog?
Egy forró nyári délutánon, amikor a Nap már a legmagasabban járt, és a levegő is alig rezdült, Márk éppen a kedvenc rétjére indult, hogy ott hűsöljön egy öreg tölgy árnyékában. Ahogy lépdelt a selymes fűben, valami megcsillant a szemében. Először azt hitte, egy vízcsepp, vagy egy pókfonál, de amikor közelebb ért, elállt a lélegzete. A fű között egy vékony, ezüstösen fénylő kötél kígyózott, melynek a vége a magasba, a puha, fehér felhők közé veszett. Úgy ragyogott, mintha maga a Nap szőtt volna belőle egy vékony szálat, és az égből ejtette volna le éppen Márk lábai elé.
A kisfiú szíve hevesen dobogott. Eszébe jutott a sok-sok kérdés, amit a felhőkről tett fel magának. Talán most megtudhatja a választ! Habozott egy pillanatig, hiszen sosem mászott még fel a felhőkig. De a kíváncsiság és a kalandvágy erősebb volt a félelemnél. Megmarkolta a puha, mégis erős kötelet, és óvatosan felkapaszkodott rá. Lábát biztosan a csomókra helyezte, kezével erősen fogta a fénylő szálat, és elkezdett mászni. Feljebb és feljebb, egyre közelebb a kék éghez.
Hamarosan a föld alig látszott, csak egy zöld folt volt messze lent. A levegő hűvösebb lett, és a felhők, amiket eddig olyan távolinak látott, most körülölelték. Hideg, párás párnák voltak, melyek átengedtek magukon, mégis elrejtettek mindent. Mintha egy hatalmas vattacukor-tengerben úszott volna. Ahogy egyre feljebb ért, egyre világosabb lett, és egyszer csak áttört egy vastagabb felhőrétegen. A szeme elkerekedett a csodálkozástól.
Ott fent nem a végtelen kék ég fogadta, hanem egy másik világ! Egy hatalmas, végtelennek tűnő, hófehér síkság, melyet itt-ott áttetsző, szivárványos hidak szeltek át. Apró, áttetsző házikók lebegtek a levegőben, és furcsa, tündöklő lények cikáztak körülötte. Ezek a lények aprók voltak és fürgék, mintha maga a szél formálta volna őket. Átlátszó szárnyacskáik voltak, és vidám, csengő nevetéssel száguldoztak.
– Nahát! Te meg ki vagy, te földi emberke? – szólalt meg egy apró hang a füle mellett. Márk odakapta a fejét. Egy különösen fürge, zöldes színű kis lény lebegett előtte, aki alig volt nagyobb a mutatóujjánál. Szemei sziporkáztak a csínytevéstől, és apró, levegőből szőtt sapka ült a fején.
– Én Márk vagyok – felelte a kisfiú, kissé zavartan. – És te?
– Én Fityfen vagyok, a felhőjáró szélmanó! – csilingelte a kis lény, és egy laza mozdulattal megperdült a levegőben. – Még sosem járt itt ember! Hogy jöttél fel? Azon a fénylő kötélen? Az a Felhőkapu Őrének titkos ösvénye!
Fityfen percenként ezernyi kérdést tett fel, miközben körbe-körbe repkedett Márk feje körül. A kisfiú elmesélte, hogyan találta a kötelet, és milyen kíváncsi volt a felhők világára. Fityfen elragadtatottan hallgatta, majd hirtelen elkomorodott az aprócska arca.
– Gyere, megmutatom a Felhőkapu Őrét! Ő majd elmagyarázza neked, miért van itt most olyan szürke és bánatos minden. – Azzal megragadta Márk ujját, és húzni kezdte egy hatalmas, fényes kapu felé, mely mintha ezüst és szivárvány szálakból szövődött volna.
A kapu előtt egy őszülő, de mégis erőteljes alak állt. Hosszú, hófehér szakálla a derekáig ért, szemei mélyek voltak és bölcsek, mint a legöregebb tölgyfa. Ő volt a Felhőkapu Őre. Amikor meglátta Márkot, arcán nem volt meglepetés, inkább egyfajta szomorúság.
– Üdvözöllek, Márk! – mondta mély, zengő hangon. – Tudom, miért jöttél. A kíváncsiság hozott ide, de most egy nagyobb feladat vár rád.
– Feladat? – kérdezte Márk, és Fityfen is izgatottan surrant a füle mellé.
– Igen, kisfiam. Látod, milyen szürke lett a felhők világa? – Az Őr széles mozdulattal intett, és Márk ekkor vette észre, hogy az apró házikók fakóbbak, a szélmanók kevesebbet nevetnek, és a levegő is nehezebb. – A Napfény, mely minden reggel besurrant a Felhőkapun, és bearanyozta a napunkat, az elmúlt napokban elszökött. Nem tudjuk, hová tűnt, csak azt, hogy nélküle a felhők is szomorúak, a szél is lanyha, és a virágok sem nőnek a felhőkertekben. Hiába keressük, hiába hívogatjuk, nem jön elő.
Márk elszomorodott. Eszébe jutott, milyen szép a napfény a földi réten, és milyen fontos, hogy minden reggel felkeljen. – Én segítek! – mondta határozottan. – Megkeresem a Napfényt!
A Felhőkapu Őre elmosolyodott. – Sejtettem. De tudd, Márk, a Napfény nem fél a sötétségtől, és nem rejtőzik el, mert gonosz. Valószínűleg csak elbújt, vagy eltévedt, mert valami miatt elszomorodott. Csak a tiszta szív, a bátor elme és a kedves szó hozhatja vissza. Ne feledd: a bátorság és a kedvesség együtt emel igazán magasra.
Fityfen boldogan csilingelt. – Én elkísérlek! Én ismerem a felhőutakat!
Így indult útnak Márk és a kis Fityfen. Keresztülvették magukat a gomolygó felhőtengeren, átvágtak a szivárványhidakon, és benéztek minden aprócska felhőzugba. Márk bátorsága segítette át őket a sűrű, morcos felhőkön, melyek néha hirtelen záporral fenyegettek, Fityfen pedig fürgeségével és a felhővilág ismeretével mutatta az utat. Beszélgettek minden szembejövő szélmanóval, de senki sem látta a Napfényt. A kisfiú már kezdett elcsüggedni, amikor Fityfen hirtelen felkiáltott:
– Nézd, Márk! Ott, a Felhőerdő legmélyén! – Márk odanézett, és valóban, egy sűrűn gomolygó, sötétzöld felhőerdő közepén egy apró, halvány fénysugár pislákolt. Nem volt olyan erős, mint a megszokott napfény, inkább csak egy félénk csillogás.
Óvatosan közelítettek. Ahogy behatoltak az erdőbe, a fénysugár egyre halványabb lett, mintha félt volna tőlük. Végül egy öreg, mohos felhőgyökér tövében találtak rá. Egy apró, aranyló gömb volt, mely remegett, és alig pislákolt. Olyan volt, mint egy kisgyerek, aki elbújt és szomorú.
– Napfényke, gyere elő! – suttogta Márk a legkedvesebb hangján. – Ne félj! Hiányzol nekünk! Nélküled szomorúak a felhők, és a földi virágok sem tudnak kinyílni. Gyere, mutasd meg újra a ragyogásodat!
A kis aranygömb egy pillanatra mozdulatlan maradt, majd lassan, nagyon lassan, egyre élénkebben kezdett pislákolni. Mintha érezte volna Márk kedves szavait, és a szívéből jövő jóságot. Márk óvatosan kinyújtotta a kezét, és a Napfényke óvatosan rászállt a tenyerére. Meleg volt és puha, mint egy selyemsál. Ahogy Márk felé tartotta, a Napfényke egyre nagyobbra nőtt, egyre fényesebben ragyogott, és betöltötte a felhőerdőt azzal az ismerős, meleg fénnyel, amit mindenki oly nagyon hiányolt.
Márk és Fityfen boldogan vitték vissza a ragyogó Napfényt a Felhőkapuhoz. Ahogy a Napfény áthaladt a kapun, az egész felhővilág átalakult. A szürke árnyalatok eltűntek, a házikók újra tündököltek, a szélmanók vidáman csilingelve rohangáltak, és az apró felhővirágok kinyíltak, szivárványos színben pompázva.
A Felhőkapu Őre elmosolyodott, és megsimogatta Márk fejét. – Látod, kisfiam? A bátorságod elhozott ide, a kedvességed pedig visszahozta a Napfényt. Soha ne feledd, hogy a legnagyobb erőd nem az izmaidban, hanem a szívedben lakozik. A bátorság és a kedvesség együtt emel igazán magasra, nemcsak a felhőkig, hanem a lelkekig is.
Márk búcsút vett Fityfentől és az Őrtől, és elindult visszafelé a fénylő kötélen. A lefelé út könnyebb volt, és a szíve tele volt melegséggel. Amikor a lába újra a puha rétet érintette, a fénylő kötél már nem volt sehol. Talán csak egy álom volt? – tűnődött. De aztán eszébe jutott a Napfényke melegsége a tenyerén, és a Felhőkapu Őrének szavai. Tudta, hogy nem álmodott. Valami nagyon fontosat tanult meg. Onnantól kezdve Márk még figyelmesebben nézte a felhőket, és mindig igyekezett kedves lenni mindenkihez, hiszen tudta, hogy a bátorság és a kedvesség az, ami igazán magasra emel, és világosságot hoz a világba.
