Messze, ahol a világ pereme összeér az ég szélével, és a sűrű erdő utolsó fái rátapadnak a meredek sziklafalra, élt egy asszony. Ilka volt a neve, és nem akármilyen asszony volt ő, hanem az időszövő. Egy apró, mohával benőtt házikóban lakott, melynek ablakaiból a végtelen tájra nyílt kilátás, a lába előtt pedig ott terült el az egész világ, a maga zajos, sietős napjaival és lassú, álmodozó éjszakáival.
Ilka nem aludt sosem. Vagyis, nem úgy, ahogy az emberek. Az ő álma a munka volt, az idő szövőszékénél, ahol az élet fonalát rendezte. Minden hajnalban, még mielőtt a Nap első sugarai megcsókolták volna a hegycsúcsokat, Ilka már ott ült a szövőszéke előtt. Nem közönséges szövőszék volt ez. Fakérgekből és csillogó hegyi kristályokból készült, és a fonalak, amik rajta futottak, nem gyapjúból vagy selyemből voltak. Ezek az idő fonalai voltak. Vékonyak, mint a pókháló, és áttetszőek, mint a hajnali pára. Minden szál egy percet, egy órát, egy napot jelentett. Ilka pedig gondosan, aprólékosan szőtte őket egymásba, hogy a napok rendje sose boruljon fel, hogy a reggel kövesse az éjszakát, a tavasz a telet, és mindenki időben érjen oda, ahová tart.
A Suttogó Szelek voltak Ilka leghűségesebb segítői. Ők hozták a híreket a távoli falvakból, ők simogatták Ilka őszülő haját, miközben dolgozott, és ők suttogták el neki a világ rejtett titkait. „Vigyázz, Ilka, ma nagy szél lesz!” – súgták. „A Nap elfelejtette felkelni, egy percre, de te már rendbe tetted!” – dicsérték. Ilka pedig mosolygott, és tovább szőtte a világot.
Nem messze Ilka sziklafal alatti házikójától, egy kis völgyben terült el a falucska, ahol Misi élt. Misi egy tízéves, lobogó hajú fiú volt, tele energiával és még több kíváncsisággal. A faluban mindenki ismerte Misit, aki minden bokor mögé benézett, minden kő alá bekukucskált, és minden kérdésre választ akart. „Mi van a sziklafal mögött?” – kérdezte folyton. „Ki lakik ott fenn, ahol a felhők érnek össze a hegyekkel?”
Egy nap Misi elhatározta, hogy megfejti a rejtélyt. Elindult a sziklafal felé, ahol a falu öregjei szerint senki nem járhat, mert ott az idő is másképp folyik. Misi azonban nem félt. Kíváncsisága nagyobb volt minden félelemnél. Felkapaszkodott a meredek ösvényen, elhaladt a csörgedező patak mellett, és végül, egy rejtett sziklaüreg mögött, rábukkant Ilka házikójára. Az ajtó nyitva állt, és belülről halk, ritmikus zümmögés hallatszott, mintha ezer méh dolgozna egyszerre.
Misi belépett. A kis házikóban félhomály uralkodott, csak a szövőszék fénylő szálai világították meg a teret. Ilka háttal ült neki, és olyan elmélyülten dolgozott, hogy észre sem vette a fiút. Misi sosem látott még ilyet. A levegőben finom, ezüstös fonalak lebegtek, néhol aranyosan csillogtak, máshol mélykékre váltottak, mint az éjszakai ég. Minden egyes szál egy történetet mesélt, egy elmúlt percet, egy eljövendő pillanatot.
Misi óvatosan odalopakodott a szövőszékhez. A fonalak olyan hívogatóak voltak, olyan selymesen simogatták a levegőt. Nem tudott ellenállni. Kinyújtotta a kezét, és megérintett egy vastagabb, arany színű szálat, ami épp a mai nap reggelét jelentette. Csak egy kicsit akarta megpiszkálni, csak egy picit, hogy érezze, milyen. De a szál, ami olyan erősnek látszott, mégis olyan vékony volt, mint a pókfonál. Misi ujjai ügyetlenül megcsúsztak, és egy pillanat alatt a szál kibogozódott, majd még egy, és még egy. A szövőszék halk zümmögése hirtelen megakadt, majd furcsa, nyikorgó hangot adott ki. A fonalak összevissza tekeredtek, mint egy felborult gombolyag.
Ilka érezte. A Suttogó Szelek hirtelen elnémultak, a levegő megfagyott. Az asszony lassan megfordult. Szeme nem volt haragos, inkább szomorú, és végtelenül fáradt. Misi pedig ott állt, sápadtan, kezében a kibogozott idősállal, mely most olyan volt, mint egy kusza, értelmetlen gubanc.
„Ó, Misi, Misi…” – sóhajtotta Ilka. – „Mit tettél? Ez a mai nap reggele volt, és a tegnap estéje, és a holnap délelőttje… A világ rendje borult fel.”
Odakint a Suttogó Szelek felébredtek, de most nem vidáman susogtak, hanem panaszosan nyöszörögtek. „A napok összekeveredtek! A kakas kétszer kukorékolt! A pék elfelejtette megsütni a kenyeret! Kétszer láttuk ugyanazt a felhőt!” – suttogták ijedten.
Misi szíve összeszorult. Nem akart rosszat, csak kíváncsi volt. Most pedig, miatta, a világ felborult. „Sajnálom, Ilka asszony! Én… én csak meg akartam nézni. Segíthetek?” – kérdezte reszkető hangon.
Ilka egy pillanatig nézte a fiút, majd elmosolyodott. „Segíthetsz, Misi. De ez hosszú és türelmes munka lesz. Az idő fonalát nem lehet csak úgy visszaszövögetni. Figyelem kell hozzá, és nyugalom.”
Ilka odahívta Misit a szövőszékhez. Először megmutatta neki, hogyan kell felismerni a különböző szálakat. „Látod, ez a sárgás szál a hajnal első fénye. Ez a mélyvörös a lenyugvó Nap utolsó sugara. Ez a halványkék a reggeli harmat. Mindegyiknek megvan a maga helye és a maga ideje.”
Misi először ügyetlen volt. Reszketett a keze, és a finom szálak folyton kicsúsztak az ujjai közül. Ilka azonban türelmesen magyarázott, és sosem vesztette el a kedvét. „A legfontosabb, Misi, hogy ne siess. Minden szálnak meg kell találnia a párját, minden pillanatnak a helyét. Ne gondolj semmi másra, csak arra a szálra, amit éppen tartasz.”
Órák teltek el. A Suttogó Szelek kíváncsian figyelték őket, néha egy-egy halk bátorító suttogással. Misi lassan, nagyon lassan elkezdett ráérezni a dologra. Megtanulta, hogyan tartsa a fonalakat, hogyan illessze vissza őket a helyükre. Látta, ahogy a kusza gubancból újra sima, rendezett fonál lesz. Ahogy egy-egy szál visszakerült a helyére, odakint a világ is megnyugodott. A kakas már csak egyszer kukorékolt, a pék pedig újra emlékezett a kenyérre. A Suttogó Szelek örömmel susogták: „Misi ügyes! Misi figyel! Az idő visszatér a rendjébe!”
Estére, mikor a Nap utolsó sugarai már csak halványan festették meg a hegycsúcsokat, a kibogozott szálak végre a helyükre kerültek. A szövőszék újra egyenletes, halk zümmögéssel dolgozott. Ilka mosolyogva nézett Misire.
„Látod, Misi?” – mondta. – „Még a legnagyobb gubancot is ki lehet bogozni, ha türelmesen és figyelmesen állunk hozzá. És a hibák, még ha nagyok is, arra valók, hogy tanuljunk belőlük. Most már tudod, milyen törékeny az idő rendje, és milyen nagy felelősség gondoskodni róla.”
Misi bólintott. Kezei fáradtak voltak, de a szíve tele volt melegséggel és büszkeséggel. Nemcsak Ilkának segített, hanem az egész világnak. És ami a legfontosabb, megtanult egy nagyon fontos leckét. Megtanulta, hogy a sietség és a meggondolatlanság bajt okozhat, de a türelem, a figyelem és a gondoskodás mindent helyrehozhat.
Másnap reggel, amikor Misi visszatért a faluba, már nem ugyanaz a fiú volt. Továbbra is kíváncsi maradt, de sokkal óvatosabb és figyelmesebb lett. Gyakran felnézett a sziklafalra, és tudta, hogy fenn, Ilka asszony a szövőszékénél ül, és a Suttogó Szelek segítségével gondoskodik arról, hogy a napok rendje sose boruljon fel újra. És ha valaha is látott egy kibogozott cipőfűzőt, vagy egy kusza gombolyagot, mindig eszébe jutott Ilka, az időszövő asszony, és a lecke, amit tőle tanult: hogy minden hibát türelemmel és figyelemmel lehet újraszőni.
