Volt egyszer, hol nem volt, a világ egy csendes, napsütötte sarkában, ahol a virágok mindig illatosak voltak, és a madarak a legszebb dallamokat fütyülték, élt egy különleges cica. Csiribiri volt a neve, és a bundája olyan volt, mintha a naplemente csíkjait hordozná magán: aranybarna, fekete és fehér foltok játékos keveréke. De nem csak a bundája tette különlegessé. A nyakában, egy finom bőrszíjon, egy apró, csillogó homokóra lógott, ami a legelképesztőbb titkot rejtette: Csiribiri képes volt vele ugrálni az időben.
Csiribiri legjobb barátja egy Áron nevű kisfiú volt, akinek a szemei olyan csillogóak voltak, mint a nyári éjszakák csillagai. Áron és Csiribiri elválaszthatatlanok voltak. Együtt játszottak, együtt aludtak, és együtt nézték a felhők vonulását az égen. Csiribiri nyakában pedig mindig ott csilingelt egy pici, ezüst csengő, amit Áron adott neki ajándékba. Ez volt a legféltettebb kincse, mert a hangja jelezte, hogy ő, Csiribiri, mindig ott van, közel Áronhoz.
Egy szép, meleg délutánon, miközben Áron a labdáját kergette a kertben, Csiribiri is vidáman ugrált utána. A játék hevében, ahogy egy magasabb bokor fölött ugrott át, valami történt. Egy apró, éles ág beleakadt a csengőjébe, és mielőtt Csiribiri észbe kaphatott volna, a csengő lerepült a nyakáról, és eltűnt a bokor sűrűjében. Csiribiri megállt. A fülét hegyezte, a farka megállt a levegőben. Nem hallotta a megszokott csilingelést. Nincs csengő! Egy pillanat alatt elszállt a vidámsága, és a szívét szomorúság öntötte el.
Áron azonnal észrevette barátja bánatát. „Mi a baj, Csiribiri?” – kérdezte, és leguggolt hozzá. A cica szomorúan nyávogott, és a bokor felé bökött az orrával. Áron hosszan kereste, benyúlt a sűrű ágak közé, de hiába. A csengőnek nyoma veszett.
Csiribiri szomorúan nézte a fiút, ahogy feladja a keresést. De neki eszébe jutott valami. A homokóra! Talán ha visszamegy az időben, épp arra a pillanatra, mielőtt a csengő leesett, megakadályozhatja a bajt. A szeme felcsillant. Összeszedte minden bátorságát, és halkan nyávogott Áronnak, mintha azt mondaná: „Ne aggódj, majd én megoldom!”
A homokóra apró szemcséi gyorsan peregtek. Csiribiri érezte, ahogy a levegő remeg körülötte, a színeket elmosódnak, és a világ egy furcsa, örvénylő folyammá változik. Mikor a remegés alábbhagyott, és a színek visszatértek, Csiribiri a bokor mellett állt, de egy kicsit korábban. Látta magát, ahogy vidáman kergeti a labdát Áronnal, a csengője még ott csilingelt a nyakán. Nézte a pillanatot, ahogy a csengő leesik, de nem tudott beavatkozni. Csak egy árnyék volt, egy néző. A múltat nem lehet megváltoztatni. Csiribiri szomorúan sóhajtott. Tehát ez nem működik.
Hirtelen egy mély, de barátságos hang hallatszott a háta mögül. „A múltat nem lehet megváltoztatni, csak megérteni, Csiribiri. De a jelen… az mindig a tiéd.”
Csiribiri megfordult. Egy hatalmas, fekete macska állt előtte, a szemei olyanok voltak, mint két ragyogó zöld smaragd. Nyakában egy hasonló, de sokkal nagyobb homokóra lógott. Ő volt Óraőrző, az idősíkok titokzatos felügyelője, akiről a cicák régen meséltek. Csiribiri tiszteletteljesen meghajolt.
„De akkor hogyan találom meg a csengőmet?” – kérdezte Csiribiri, hangjában a kétség. „Valahol ott kell lennie az időben!”
Óraőrző lassan bólintott. „Valóban. De talán nem az a fontos, hogy hol van, hanem az, hogy mit tanulsz az utazás során. Gyere, mutatok neked valamit.”
Óraőrzővel a háta mögött Csiribiri újra belevetette magát az idő örvényébe. Ezúttal egy régebbi időbe ugrottak, Áron születésnapjára. Csiribiri látta magát, még egészen apró kiscicaként, ahogy Áron ölében kuporog, és a fiú épp ráadja a kis ezüst csengőt. Látta Áron örömét, a saját boldog dorombolását. A csengő akkor is csilingelt, és most is hallotta a hangját a fülében, mintha a múlt visszhangja lenne. Milyen egyszerű és tiszta volt az a pillanat! Milyen drága volt az a közös öröm!
„Emlékszel, milyen értékes volt az a pillanat?” – suttogta Óraőrző. „Azért, mert akkor történt. Azért, mert abban a pillanatban éltetek, együtt. Most is egy ilyen pillanat van, és mindegyik más, mindegyik különleges.”
Csiribiri elgondolkodott. Igaz, az a pillanat, amikor megkapta a csengőt, valóban felejthetetlen volt. De az, hogy most újra láthatta, nem hozta vissza a csengőt, csak az emléket. Elszántan folytatta a keresést. Talán a jövőben, ahol már megtalálták, vagy ahol egyáltalán nem veszett el!
Újabb ugrás. Ezúttal egy kicsit a jövőbe. Látta Áront, ahogy a kertben játszik, de most egyedül. Nem kergette a labdát, csak ült a fűben, és nézte a felhőket. Csiribiri látta a fiú arcán a szomorúságot. Érezte, hogy Áronnak hiányzik. Neki hiányzik. A cica szíve összeszorult. A jövő ígérete szép, de a jelen valósága a legédesebb, ahogy Óraőrző mondta. Milyen üres volt ez a jövő a csengője nélkül, és ami még fontosabb, nélküle, Csiribiri nélkül!
„A jövő ígérete szép, de a jelen valósága a legédesebb,” – ismételte meg Óraőrző, mintha olvasna Csiribiri gondolataiban. „A jövő még nem történt meg, a múlt elmúlt. Csak a most van valóságosan.”
Csiribiri kezdte megérteni. Az időutazás izgalmas volt, de minden ugrás elvonta a figyelmét attól, ami igazán fontos: a jelentől. A csengője fontos volt, de a vele való játék, a közös pillanatok Áronnal, azok voltak a legértékesebbek. Ha folyamatosan a múltat kergeti, vagy a jövőt fürkészi, elveszíti a jelent.
Ezzel a gondolattal a fejében Csiribiri úgy döntött, visszatér a saját idejébe. Bezárta a szemét, és megpörgette a homokórát. A világ ismét elmosódott, majd visszaállt a megszokott rendjébe. Ott állt, abban a kertben, ahol elvesztette a csengőjét, pontosan abban a pillanatban, amikor elindult az időutazásra.
Áron még mindig ott ült a bokor mellett, szomorúan nézte a földet. „Nem találom, Csiribiri,” – mondta halkan. A cica odament hozzá, és gyengéden hozzádörgölőzött a lábához. Aztán felugrott Áron ölébe, és dorombolni kezdett. A homokóra lágyan ringatózott a nyakában.
„Hé, Csiribiri, mi ez?” – kiáltott fel Áron hirtelen, és felemelte a cica fejét, hogy jobban lássa a nyakában lévő homokórát. Ekkor vette észre! A bokor mellett, pontosan ott, ahol Áron percekkel ezelőtt már kereste, egy apró, ezüst csillogás látszott a fűben. A csengő! Nem volt elrejtve, nem volt messze, csak éppen egy fűcsomó takarta el a szemük elől.
Áron felvette a csengőt, és óvatosan visszahelyezte Csiribiri nyakára. A cica boldogan megrázta a fejét, és a csengő ismerős, édes hangja betöltötte a levegőt. Csiling! Csiling! Milyen jó volt újra hallani!
De most már tudta, hogy a csengő csak egy tárgy. Az igazi kincs a vele töltött idő, a közös nevetés, a puha dorombolás, a napsütéses délutánok Áronnal. Minden egyes pillanat egy ajándék, amit ki kell bontani, és meg kell becsülni. Nem kell a múltba utazni, hogy újraéljük a szépet, és nem kell a jövőt fürkészni, hogy tudjuk, mi jön. Csak élni kell a jelent, teljes szívvel.
Csiribiri összegömbölyödött Áron ölében, és hosszan dorombolt. A homokóra lágyan lógott a nyakában, de most már tudta, hogy a legnagyobb kaland nem az idősíkok közötti ugrálás, hanem az, hogy minden nap, minden percben, minden együtt töltött pillanatban megtalálja az örömöt. Mert minden pillanat ajándék, és a legszebb ajándék az, amit most élünk át.
