Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, de még a pöttyös bögrék birodalmán innen, feküdt egy aprócska falu, Aranyszeglet. Nevét onnan kapta, hogy a lenyugvó nap utolsó sugarai mindig megpihentek a házak égkékre festett zsalugáterein, és olyankor az egész falu aranyban úszott. Ebben a faluban élt egy fiú, akit úgy hívtak: Bocskai Jóska. Jóska nem volt átlagos fiú. Míg a többi gyerek a porban focizott vagy csúzlit faragott, ő inkább azon törte a fejét, hogyan lehetne a kakas kukorékolását felhasználni ébresztőóraként, vagy miként lehetne a kerti törpék sipkájára apró napkollektort szerelni, hogy éjjel világítsanak.
Jóska legkedvesebb barátja és mentora Ilus néni volt, a falu mesemondója. Ilus néni háza olyan volt, mint egy élő mesekönyv: a kerítésen vadszőlő kanyargott, az ablakában muskátli virított, a konyhájából pedig mindig olyan isteni aranygaluska-illat szállt, hogy még a felhők is megálltak fölötte egy pillanatra szippantani. Ilus néni tudta a világ összes történetét, és azt is, hogy a legnagyobb csodák gyakran a legapróbb dolgokban rejtőznek.
Egy verőfényes keddi napon, épp amikor a falu postáját, egy szivárványszínben játszó kitinpáncélú csudabogarat várták, Jóska a falu széli rétre indult. Alkatrészeket keresett legújabb találmányához, egy pitypang-ernyő reptető szerkezethez. Ahogy a fűben térdelt, megakadt a szeme valamin. Egy bogáncs volt, de nem akármilyen. Míg a többi bogáncs szürkés-zölden gubbasztott, ez halványan, ezüstösen derengett, mintha a holdfény egy darabkája ragadt volna a szirmaira. Szöszös tüskéi pedig nem csak úgy álltak, hanem lassan, szinte észrevétlenül forogtak, mint egy parányi, kozmikus óramű.
Jóska, a találékony fiú, óvatosan megérintette. Az egyik apró, szúrós szösz megcsípte az ujját. Abban a pillanatban furcsa bizsergés futott végig rajta. Egy pillangó, amely épp az orra előtt libbent el, hirtelen visszaugrott egy jó arasszal, és újra elrepült előtte. Jóska pislogott. „Ez fura volt” – motyogta. Újra megérintette a bogáncsot, ezúttal egy másik szöszét, amit az óramutató járásával megegyező irányba pöccintett meg. A mellette lévő katica hirtelen kétszeres sebességre kapcsolt, és már ott sem volt. Jóska szája tátva maradt. Ez a bogáncs… ez a bogáncs irányította az időt! Elnevezte magában Időszösznek, az időutazó bogáncsnak.
A zsebébe rejtette a kincset, és hazaszaladt. Az első, amit kipróbált, a leckéje volt. A számtanpélda sehogy sem akart kijönni. Jóska elővette Időszöszt, visszatekert öt percet, és hopp, eszébe jutott a helyes megoldás, amit a tanító néni a táblára írt. „Ez fantasztikus!” – ujjongott. Másnap reggel, amikor majdnem elaludt, csak előretekert tíz percet, és máris felöltözve, megreggelizve találta magát az iskola kapujában, bár a hasa furcsán korgott, hiszen a reggelit valójában átugrotta.
A tréfák ideje is eljött. Ilus néni éppen a híres aranygaluskáját sütötte. Jóska nem bírta kivárni, hogy a tészta megkeljen. Elővette Időszöszt, és egy órával előrébb pörgette az időt a konyhában. A tészta egy szempillantás alatt akkorára dagadt, hogy kimászott a tálból, és mint egy lassú, fehér lávafolyam, elindult a konyhakövön. Ilus néni éktelen sikolyban tört ki, Jóska pedig ijedtében gyorsan visszatekerte az időt. A tészta visszahuppant a tálba, Ilus néni pedig mit sem sejtve dúdolgatott tovább. Jóska megkönnyebbülten sóhajtott, de egy apró szomorúság költözött a szívébe: a közös nevetés a kifutott tésztán kimaradt az életükből.
A legnagyobb kalandja a csudabogár postással esett meg. A bogár egy különösen fontos levelet hozott Ilus néninek egy távoli rokontól, egy parányi, ibolyasziromra írt üzenetet. Ám ahogy a bogár kirepült a postahivatalból, egy hirtelen szélroham kikapta a csápjai közül a levelet, és az tovaszállt a patak felé. A csudabogár kétségbeesetten kerregett. Jóska nem habozott! Előkapta Időszöszt, és visszatekert egy egész percet. A szélroham elült, a levél pedig biztonságban pihent a bogár csápjai között. A postás hálásan biccentett felé, mintha csak tudná, mi történt, és Jóska büszkén kihúzta magát. Hős volt!
De ahogy teltek a napok, Jóska egyre furcsábban érezte magát. Az élet olyan lett, mint egy film, amit oda-vissza tekerget. Ha elrontott egy rajzot, visszatekerte. Ha unatkozott, előrepörgette. De közben elvesztek a dolgok. Elveszett a pillanat varázsa, a meglepetés öröme, és ami a legrosszabb: a hibákból való tanulás lehetősége. Az a bizonyos konyhai baleset is egyre többet járt a fejében. Talán jobb lett volna, ha együtt takarítják fel a tésztát Ilus nénivel, és közben jóízűen nevetnek a galibán.
Egy este, mikor már mindenki aludt Aranyszegleten, Jóska kiült a tornácra. A kezében morzsolgatta Időszöszt. Eszébe jutott, amit Ilus néni mesélt egyszer: „Minden pillanat olyan, mint egy gyöngyszem a nyakláncon, Jóska. Ha kiveszel egyet, vagy átugrasz egy másikat, a lánc már nem lesz ugyanaz. A szürke gyöngyök teszik a fényeseket még ragyogóbbá.”
Jóska felnézett a csillagos égre. Megértette. Az idő nem egy játékszer, amit tekergetni lehet. Az idő ajándék. Minden egyes másodperce. A várakozás, a kudarc, a nevetés, a könnyek, a kifutott tészta és a sikeres találmányok. Mind-mind az ő életének a gyöngyszemei voltak. Ha mindent kijavít, ha minden unalmas részt átugrik, a végén csak egy üres, unalmas nyaklánca marad.
Másnap hajnalban, még mielőtt a kakas kukorékolt volna, Jóska visszament a rétre. Letérdelt a fűbe, és megkereste a helyet, ahol a különös bogáncsot találta. Óvatosan, szinte gyengéden, visszahelyezte Időszöszt a földbe. A bogáncs ezüstös fénye egy pillanatra felragyogott, mintha csak köszönetet mondana, majd belesimult a többi, hétköznapi bogáncs közé.
Bocskai Jóska mélyet lélegzett a friss, harmatos levegőből. Nem érzett szomorúságot, csak békét. Hazafelé menet látta, ahogy a csudabogár postás épp egy napraforgón pihen, és integetett neki. Otthon Ilus néni már ébren volt, és a konyhából frissen sült kalács illata szállt. Jóska odament hozzá, és megölelte.
– Valami történt, Jóska fiam? – kérdezte Ilus néni mosolyogva.
– Csak rájöttem valamire – felelte a fiú. – Hogy a legeslegjobb találmány az, ha az ember nem csinál semmit, csak megéli a pillanatot. Például ezt, amikor sül a kalács.
Ilus néni kuncogott, és egy meleg szeletet nyomott a fiú kezébe. Attól a naptól fogva Bocskai Jóska még több csodás szerkezetet talált fel, de az időt békén hagyta. Megtanulta, hogy a legnagyobb varázslat nem az idő tekergetése, hanem annak türelmes és örömteli megélése. Mert minden pillanat egy ajándék, amit kár lenne visszacsinálni vagy átugrani.
