Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, de még a Kristály-hegyek innenső oldalán, megbújt egy aprócska falu. Olyan jól megbújt, hogy térkép sem jelölte, és a vándormadarak is csak a legbölcsebbjei ismerték a hozzá vezető utat. Úgy hívták: Rejtekfalu. A házai mintha csak a földből nőttek volna ki, mohos tetejükkel belesimultak a zöldellő lankákba, és a falut kettészelő Zúgó-patak vize olyan tisztán csobogott, hogy a kavicsok fenekén még a csillagok tükörképét is meg lehetett számolni éjszakánként.
Itt élt Berta, a pékasszony, kinek keze alatt a liszt énekelve vált aranybarna veknivé. Az ő pékségéből mindig melegség és friss kenyér illata áradt, ami befonta az egész falut, mint egy puha, láthatatlan takaró. Nem messze tőle, a falu szélén állt Ferkó, a kovács műhelye. Ferkó szálfatermetű, hallgatag ember volt, de az üllőjén pattogó szikrák és a kalapácsának ritmusos kongása mesélt helyette erőről és kitartásról. Ő készítette a legjobb kapákat, a legélesebb sarlókat és a legbiztosabban záródó ajtópántokat a környéken.
És itt élt a két testvér, Éda és Endre. Éda, a nagyobbik, olyan kíváncsi volt, mint egy erdei kisegér, minden fűszál titkát és minden madár énekét ismerni akarta. Öccse, Endre, egy kicsit mindig a fellegekben járt, és olyan dolgokat is észrevett, amiket mások nem: a felhőkben megbúvó állatokat, a harmatcseppekben játszadozó napsugarat, és a hegygerinc mögött lakó szelíd árnysárkányt, Foszlányt.
Foszlány nem volt olyan sárkány, mint a mesék félelmetes szörnyetegei. A teste alkonyati ködből és holdfényből szövődött, pikkelyei úgy csillogtak, mint a nedves pala a nyári zápor után. Félénk volt és magányos, és csak akkor merészkedett le a völgybe, amikor a falu már aludni tért. Éda és Endre voltak az egyetlen barátai. Sokszor hagytak neki a barlangja szája előtt egy-egy darabot Berta-pékasszony diós kalácsából, Foszlány pedig cserébe megmutatta nekik, hol nőnek a legédesebb erdei szamócák, és hol fészkel a ritka, kék tollú jégmadár.
Rejtekfalu élete békésen és csendesen telt, mígnem egy nap valami megváltozott. A Kristály-hegyek csúcsai felől sötétség kezdett leereszkedni a völgybe. De ez nem a szokásos, barátságos esti árnyék volt, ami álmot hoz a pillákra. Ez egy hideg, nyirkos, ragadós homály volt, ami elnyelte a színeket és a hangokat. A Zúgó-patak csobogása tompább lett, a virágok összecsukták szirmaikat, és még Berta pékségéből sem szállt olyan vidáman a füst. A homály bekúszott a házak alá, befészkelte magát a sarkokba, és szomorúságot ültetett az emberek szívébe.
Az első napokban a falusiak csak tanácstalanul toporogtak. A gyerekek nem játszottak a réten, Ferkó kalapácsa is elnémult. Berta kenyere sem akart olyan szépen megkelni a langyos sötétségben. Úgy tűnt, a homály kiszívja az életet a faluból.
– El kell menekülnünk! – suttogta valaki a főtéren. – Ez a sötétség elűz minket innen!
De akkor Ferkó, a kovács, aki eddig csak hallgatagon állt a műhelye ajtajában, hatalmas tenyerével az ajtófélfára csapott. A hang úgy dörrent, mint a mennydörgés.
– Nem! – harsogta. – Ez a mi otthonunk. A vas sem fut el a tűz elől, hanem megerősödik benne. Mi sem futunk el!
A szavainak súlya volt. Az emberek felemelték a fejüket. Berta pékasszony kilépett a pékségből, lisztes kötényét törölgetve.
– Ferkónak igaza van. A kovász sem adja fel a sötétben, hanem dolgozik csendben, és életet ad a tésztának. Nekünk is dolgoznunk kell!
Azon az estén a falu apraja-nagyja összegyűlt a pékség melegében. A homály odakint sűrűsödött, de bent a kemence fénye és Berta bátorító mosolya tartotta a lelket mindenkiben. Tanakodtak, mit tehetnének. Hogyan lehet elűzni egy olyan ellenséget, amit nem lehet megfogni, sem karddal levágni?
Ekkor szólalt meg a csendben Éda.
– A nagymamám mindig azt mesélte, hogy a legsűrűbb sötétséget is elűzi a legapróbb fény. Azt is mondta, hogy a csillagok fénye a legerősebb, mert az a remény fénye.
Endre, aki addig Foszlányra gondolt a hegyek között, felcsillant a szeme.
– De hogyan hozzuk le a csillagokat a völgybe?
A kérdés a levegőben lógott, de a felnőttek arcán már nem a félelem, hanem a gondolkodás látszott. Összenéztek: a pék, a kovács és a gyerekek. És akkor, a közös tanakodásban megszületett a terv.
Másnap Ferkó olyan munkába kezdett, amilyet még sosem végzett. Nem kapát vagy ekevasat készített, hanem apró, tenyérnyi lámpásokat vékonyra kalapált bádogból. Az oldalukra parányi csillagokat és holdakat vágott, és mindegyikbe egy-egy csiszolt hegyikristályt foglalt, amit még a gyerekek gyűjtöttek a patakparton.
Berta sem pihent. A legnagyobb teknőjében dagasztott. De nem kenyeret, hanem valami különlegeset. A liszthez a legédesebb mézet, a legbátrabb diót és egy csipetnyi őrölt, csillogó követ kevert, amit szintén a gyerekek hoztak a Kristály-hegyek lábától. „Csillagporos kifli” – nevezte el, és azt mondta, aki eszik belőle, annak a szívébe bátorság költözik.
Éda és Endre feladata volt a legnehezebb. Fel kellett jutniuk a hegygerincre, oda, ahol a levegő a legtisztább, és ahonnan a csillagok a legfényesebben ragyognak. De a homály már a hegyoldalt is ellepte, és az ösvények elvesztek a sötétben.
– Foszlány! – suttogta Endre az alkonyatba. – Segíts nekünk!
Mintha csak a gondolatait hallotta volna meg, egy halk suhogás hallatszott, és a ködből előbukkant az árnysárkány hatalmas, de szelíd alakja. A pikkelyei halványan derengtek, mintha magukba szívták volna az elmúlt éjszakák holdfényét. A gyerekek elmesélték neki a tervet. Foszlány egy pillanatig habozott, mert ő maga is félt a ragadós, idegen sötétségtől, de aztán a barátaira nézett, és bólintott egyet.
A két testvér felmászott Foszlány széles hátára, és a sárkány hangtalanul a levegőbe emelkedett. Átrepültek a sötét völgy felett, fel, egyre feljebb, amíg maguk mögött nem hagyták a homályt. Ott, a hegytetőn, a világ tetején, a csillagok olyan közel voltak, hogy szinte meg lehetett érinteni őket. Milliónyi gyémántként ragyogtak a bársonyfekete égen.
Éda és Endre elővették Ferkó lámpásait. A kristályok azonnal inni kezdték a csillagok tiszta, hideg fényét. Úgy megteltek ragyogással, hogy a gyerekeknek hunyorogniuk kellett. Amikor az összes lámpás pislákolás helyett már egyenletes, erős fénnyel világított, Foszlány óvatosan visszaszállt velük a faluba.
Lent már mindenki őket várta. Minden ház ablakában egy-egy falusi állt, kezében egy kihűlt, sötét lámpással. Berta mindenkinek adott a Csillagporos kifliből, ami meleget és erőt adott nekik.
Éda és Endre a főtér közepén álltak meg Foszlány hátán. Intettek, és a falusiak egyszerre gyújtották meg a kanócaikat a gyerekek által hozott csillagfény-lámpásokról. A fény házról házra terjedt, lámpásról lámpásra. Az apró lángok először csak pislákoltak, de aztán, ahogy egyre többen lettek, összefonódtak, és egyetlen hatalmas, meleg ragyogássá olvadtak össze.
És akkor csoda történt. A hideg, nyirkos homály, ami addig olyan legyőzhetetlennek tűnt, elkezdett visszahúzódni. Zsugorodott a fény elől, felszívódott, mintha soha nem is lett volna. A Zúgó-patak ismét vidáman csobogott, a levegő kitisztult, és a pékség kéményéből felszálló füst újra egyenesen az ég felé szállt.
A falu népe nem ujjongott hangosan. Csendes, mély boldogság töltötte el a szívüket. Egymásra néztek, és megértették. A kovács ereje, a pék melegsége, a gyerekek reménye és a sárkány csillogó hűsége. Egyik sem lett volna elég egymagában. De így együtt, közös erővel elűzték a sötétséget.
Attól a naptól fogva Rejtekfalu lakói már sosem féltek az árnyékoktól. Megtanulták, hogy a bátorság nem azt jelenti, hogy valaki nem fél, hanem azt, hogy a félelem ellenére is teszi a dolgát. És legfőképpen azt, hogy a legnagyobb bátorság a közös munkában rejlik.
És ha valaha a Kristály-hegyek felé jársz egy sötét éjszakán, és apró, pislákoló fényeket látsz a völgyben, tudd, hogy Rejtekfalu bátor lakói azok. Talán éppen most gyújtják meg csillagfényes lámpásaikat, hogy emlékeztessék egymást és az egész világot: a legkisebb közös fény is erősebb a legnagyobb sötétségnél.
