Réges-régen, egy apró, dombok ölelte falucska szélén, ahol a patak szeszélyesen kanyargott a fűzfák között, állt egy különös, ferde kéményű házikó. Ebben lakott Csiribú mester, a falu varázslója. Vagy legalábbis annak mondta magát. Mert Csiribú mester kedves volt, jószívű és a világon mindenkinek segíteni akart, de a varázslás valahogy sosem ment neki. Soha, de soha nem mondta jól a varázsigéket. Mintha a nyelve mindig megcsuklott volna a legfontosabb pillanatban, vagy mintha a varázskönyvébe valaki belecsempészett volna egy csomó tréfás, értelmetlen rímet.
Csiribú mesternek volt egyetlen állandó társa és segítője (vagy inkább kommentátora): Pöff, a beszélő üst. Pöff egy öreg, kopott rézüst volt, amelyik a varázsló háza közepén, a tűzhelyen állt, és gyakran morogva, olykor bölcsen, máskor pedig epésen szólt hozzá a világ dolgaihoz. „Mondom én, mester – dünnyögte Pöff gyakran –, ez a varázslás nem a te asztalod. Inkább süss kenyeret, abban legalább nem tudsz kárt tenni!” De Csiribú mester csak legyintett, és a bajusza alatt mosolygott. „De Pöff, ha nem próbálkozom, sosem fog menni!”
A faluban élt egy Réka nevű kislány is. Réka talpraesett volt, eszes, és nem félt semmitől. Gyakran látogatta meg Csiribú mestert, mert szerette hallgatni Pöff morgolódását, és mert a varázsló mindig adott neki egy-egy finom, bár kissé furcsa ízű mézeskalácsot, ami valószínűleg egy félresikerült varázslat mellékterméke volt. Réka volt az egyetlen, aki nem nevetett Csiribú mester varázslatain, hanem figyelte őket, és igyekezett megérteni, mi is történik valójában.
Egy napon nagy baj történt a faluban. A patak, amely eddig bőségesen táplálta a kutakat, elapadt. A föld kiszáradt, a növények lankadtak, az állatok szomjaztak. A falusiak kétségbeesetten gyűltek össze a falu főterén, és Csiribú mesterhez fordultak. „Mester, segíts rajtunk! Varázsolj nekünk esőt!” – kérlelték.
Csiribú mester szívét összeszorította a szomorúság. Tudta, hogy meg kell próbálnia. Elővette a kopott varázskönyvét, lapozgatott benne, majd mélyen belélegzett. Pöff gyanakodva nézte. „Na, most jön a szokásos katyvasz” – dünnyögte az üst.
„Krokodilok tánca, eső helyett csapjon táncba!” – kiáltotta Csiribú mester, és a varázspálcáját az ég felé emelte. A falusiak összenéztek. Krokodilok? Eső helyett tánc? Ez megint valami félresikerült varázslat lesz. Réka azonban figyelte.
És valóban, nem eső jött. Hanem a falu közepén, a kiszáradt kút helyén, hirtelen egy hatalmas, bugyborékoló forrás tört fel a földből. Vize kristálytiszta volt, és olyan édes, mint a méz. A forrás vize egy kis patakká alakult, ami játékosan kanyargott végig a falu utcáin, új életet adva mindennek. A gyerekek boldogan pancsoltak benne, a föld ismét nedves lett, és a növények újra virágba borultak. A falusiak tátott szájjal nézték. Eső helyett kaptak egy állandó, édes vizű forrást! „Hát, ez nem eső, de mégis jobb!” – kiáltotta valaki.
Pöff is elhallgatott. „Na, ezt meg hogy csinálta?” – morogta magában.
Néhány héttel később újabb baj ütötte fel a fejét. A falut elválasztó egyetlen híd elrohadt, és leomlott. A folyó túloldalán lévő legelőre nem jutottak át az állatok, a piacra sem tudták vinni a termékeket a falusiak. Ismét Csiribú mesterhez fordultak.
A varázsló ismét elővette a könyvét. „Híd helyett légy te, sült krumpli, ne vas, hanem lila!” – szavalta el, majd meglengette pálcáját. Pöff már a fejét rázta. „Lila sült krumpli? Ez már túlzás!”
És képzeljétek! A híd helyén valóban nem lett híd. De a folyó felett, mintha a semmiből nőtt volna ki, megjelent egy hatalmas, élénk, lila színű, puha, de rendkívül erős szőnyeg. Olyan volt, mint egy repülő szőnyeg, de nem repült, hanem a két part között feszült, és olyan rugalmas volt, hogy a legnehezebb szekérrel is át lehetett rajta kelni, sőt, a gyerekek ugráltak rajta, mint egy trambulínon. Amikor pedig leszállt az este, a szőnyeg elkezdett világítani, és gyönyörű, lila fényt árasztott, bevilágítva a folyót. A falusiak el voltak ragadtatva! Egy híd helyett kaptak egy varázslatos, világító hidat, ami sokkal izgalmasabb volt, mint bármelyik régi híd.
Réka ekkor már sejtett valamit. Nem lehet véletlen, hogy Csiribú mester minden félresikerült varázslata a lehető legjobb eredménnyel járt. Elhatározta, hogy megfigyeli a varázslót.
Eljött a tél, és soha nem látott hideg borult a falura. A tűzifa elfogyott, a házak hidegek voltak, az emberek reszketve dideregtek. A falusiak Csiribú mesterhez siettek. „Mester, varázsolj nekünk fát, vagy meleget!”
Csiribú mester szemeiben látszott a kétségbeesés. „Hóember táncoljon, a fák virágozzanak, sálak helyett pók!” – kiáltotta, majd a pálcáját a fák felé fordította. Pöff felhorkant. „Pók? Na, most aztán tényleg megfagyunk a pókhálóban!”
De mi történt? A fák valóban nem virágoztak. Viszont a törzsükön és az ágaikon hirtelen puha, meleg, gyapjúszerű moha kezdett nőni, ami enyhén mézeskalács illatú volt. Ezt a mohát könnyen le lehetett szedni, és amikor a házakba vitték, melegen tartotta a szobákat, sőt, ha egy kicsit megdörzsölték, enyhe, kellemes meleget árasztott. A falusiak nem hittek a szemüknek! Nem kellett fát vágni, csak le kellett szedni a melegítő mohát a fákról, ami ráadásul folyamatosan újratermelődött. A házak melegek lettek, és a falu megtelt a mézeskalács kellemes illatával. A gyerekek pedig puha mohaágyneműben aludtak, és sosem fáztak.
Réka ekkor már tudta. Összegyűjtötte a falusiakat. „Emberek!” – kiáltotta. „Nézzétek csak meg Csiribú mester varázslatait! Mindig rosszul mondja őket, de a végeredmény mindig jobb, mint amit kértünk! A szomjúságra forrást kaptunk, a híd helyett repülő szőnyeget, a hidegre pedig melegítő mohát! Csiribú mester szíve olyan tiszta és jó, hogy még a félresikerült varázslatai is a javunkra válnak!”
A falusiak elgondolkodtak. Réka szavai megvilágították a helyzetet. Valóban, Csiribú mester sosem akart rosszat, és mindig a legjobb szándékkal próbált segíteni. És bár a szavai összekuszálódtak, a varázslat mögötti jóindulat valahogy mindig megtalálta a helyes utat. A baj helyett mindig valami még jobbat kaptak.
Attól a naptól kezdve a falusiak más szemmel néztek Csiribú mesterre. Már nem nevettek a félresikerült varázslatain, hanem türelmesen várták, hogy mi sül ki belőle. És sosem csalódtak. Csiribú mester maradt az ügyetlen varázsló, aki sosem mondta jól az igéket, de a falu tudta: az ő jószándéka erősebb volt minden tökéletes varázslatnál. És Pöff, az üst? Ő is egyre kevesebbet morogott. Sőt, néha még büszkén is megjegyezte: „Na, azért ez nem volt rossz, mester. Nem rossz!”
És így éltek boldogan a falu lakói, Csiribú mester furcsa, mégis csodálatos varázslatainak árnyékában, tudva, hogy a szív tisztasága és a jó szándék a legfontosabb varázserő a világon.
