Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, de még a part menti sziklákon innen, megbújt egy aprócska falu, ahol a házak úgy kapaszkodtak egymásba, mintha a sós tengeri széltől tartanának. A falu lakói a tengerből éltek, a halászok minden hajnalban kifutottak a bárkáikkal, és a tenger adta kincsekkel tértek haza estére. A legfontosabb épület a faluban mégsem a templom vagy a piac volt, hanem a vénséges vén világítótorony, ami a szikla tetején trónolt, mint egy mogorva, de jószívű óriás. Ennek a toronynak a fénymestere volt az Öreg Világító, egy csendes, ráncos arcú bácsi, akinek a szemeiben ott tükröződött az óceán minden titka.
Azonban az utóbbi időben a torony fénye pislákolt, erőtlen volt, mint egy fáradt szentjánosbogár. A hatalmas lámpa szerkezete megöregedett, és az Öreg Világító hiába bütykölte, nem tudta visszahozni régi erejét. A tengerészek aggódtak, mert a partot egyre sűrűbben lepte el a köd, ami alattomos volt és veszélyes, mint egy szürke, vizes takaró, ami elnyeli a hangot és a fényt.
Ebben a faluban élt két elválaszthatatlan barát, Lili és Marci. Lili olyan kíváncsi volt, hogy ha a kíváncsiságot árulnák a piacon, ő lenne a leggazdagabb kislány a faluban. Szemeivel szinte itta a világot, és minden kavicsban, minden felhőben egy újabb mesét látott. Marci pedig a leleményesség bajnoka volt. Zsebeiben mindig akadt egy darab drót, egy csavar vagy egy furcsa formájú kagyló, és nem volt olyan elromlott csengő vagy nyikorgó ajtó, amit meg ne javított volna. Ő nem a felhőkben, hanem a szerkezetekben látta a csodát.
Egyik este, ahogy a nap utolsó arany könnycseppjeit hullatta a tenger bársonyfekete vizébe, a két gyerek a parton ült. A levegő sűrű volt a párától, és a köd már nyújtogatta ezüstös karjait a falu felé. Lili a távolt kémlelte, amikor hirtelen felkiáltott.
– Marci, nézd! Ott! Látod?
Marci odapillantott, ahová Lili mutatott. A szürkületben, ahol a tenger és az ég összeolvadt, a ködfátyol mögül egy sziget derengett elő. De nem akármilyen sziget volt! Nem sötét sziklák emelkedtek ki a vízből, hanem az egész sziget mintha belülről ragyogott volna. Halvány, gyöngyházfényű derengés vette körül, ami egyszerre volt varázslatos és kísérteties.
– Az nem lehet – motyogta Marci, miközben a szemét dörzsölte. – Ott nincsen semmilyen sziget. Apám minden zátonyt ismer errefelé.
– De én látom! – suttogta Lili ámulattal. – Olyan, mint egy álom.
Ahogy a nap teljesen eltűnt a látóhatár mögött, a sziget fénye felerősödött, majd amilyen hirtelen feltűnt, olyan hirtelen el is halványult, és a sűrűsödő köd teljesen elnyelte. Másnap elmesélték a látottakat az Öreg Világítónak, aki a torony tövében javítgatta a hálóját. Az öregember arca elkomorult, és mélyet sóhajtott.
– Á, igen. A Világító Sziget – mondta halkan. – Régi legenda. Azt beszélik, réges-régen az a sziget volt a tengerészek őrangyala. Fénye erősebb volt minden világítótoronynál, és a legvastagabb ködön is áthatolt. De a fénye már évtizedek óta nem ragyog. A sziget szelleme, Fénylő, elszomorodott, és a kristályok, amik a fényt adják, elvesztették harmóniájukat.
Lili szeme felcsillant a kaland ígéretétől, Marci agya pedig azonnal kattogni kezdett. Egy sziget, ami kristályokból nyeri a fényét? Ezt a rejtvényt meg kell fejteni!
– El kell mennünk oda! – jelentette ki Lili.
– De hogyan? Senki sem tudja, pontosan hol van – mondta Marci, de a hangjában inkább kihívás, mint kételkedés csendült.
– Csak szürkületkor jelenik meg – gondolkodott hangosan Lili. – Akkor kell elindulnunk! A te kis csónakoddal, Marci! Amit te magad javítottál meg!
Így is tettek. A következő naplementekor, amikor az ég alja narancs és lila színekben izzott, vízre bocsátották Marci apró, de erős csónakját. Eveztek a csendes vízen, egyenesen a ködös derengés felé. Hamarosan megpillantották a szigetet, ami most már nemcsak derengett, hanem hívogatóan pulzált. Partot értek egy sima, kristályos homokkal borított öbölben. A szigeten minden fűszál, minden mohapárna halványan világított. A levegőben halk, csilingelő zene szólt.
Elindultak a sziget belseje felé, egy ösvényen, amit fénylő kövek szegélyeztek. Az ösvény egy barlang szájához vezette őket. A barlang közepén egy hatalmas, tejszínű kristály állt, de a fénye alig pislákolt, mintha a szíve utolsókat dobogna. A nagy kristály körül három kisebb, különböző színű kristály foglalt helyet egy-egy talapzaton, de ezek teljesen sötétek voltak.
Ahogy közelebb léptek, a levegő megremegett, és a nagy kristályból egy fénylő alak emelkedett ki. Áttetsző volt, mint a szitakötő szárnya, és a hangja olyan volt, mint a szélcsengő halk játéka.
– Üdvözöllek, halandó gyermekek – suttogta Fénylő, a sziget szelleme. – Érzem a szívetekben a jóságot. Segíteni jöttetek?
Lili bátran előrelépett.
– Igen. Az Öreg Világító mesélt rólad. A falunknak szüksége van a fényre. A hajósok félnek a ködben.
Fénylő arca, ami csak fénypontokból állt, szomorúan rezdült meg.
– A sziget szíve, a Nagy Kristály elgyengült. A három kisebb kristály, melyek a természet erejét gyűjtik össze, elvesztették a kapcsolatot. Újra össze kell hangolni őket, de én, a sziget lelkeként, nem érinthetem őket. Csak tiszta szívű, bátor gyerekek tehetik meg. Halljátok hát a rejtvényt:
„Az első a nap utolsó sugarát issza, hogy arannyá váljon.
A második a csillagok ezüstjét őrzi a tiszta víz tükrében.
A harmadik a tenger sós dalától kapja erejét.”
A gyerekek összenéztek. Marci a fejét vakarta.
– A nap utolsó sugara… – kezdte. – Amikor ideértünk, a nap éppen lement! Keressünk egy kristályt, ami a nyugati oldalon van!
Kiszaladtak a barlangból, és a sziget nyugati peremén meg is találták az első, aranyszínű kristályt. Egy sziklapárkányon állt, de vastagon benőtte a smaragdzöld moha, ami eltakarta a fény elől. Lili és Marci óvatosan, puszta kézzel elkezdték letisztogatni. Ahogy az utolsó mohafoszlány is lehullott, a nap utolsó, bíborvörös sugara áttört a felhőkön, és eltalálta a kristályt. Az kő egy pillanatra vakító arany fényben izzott fel, majd egy vékony fénysugár indult el belőle a barlang felé. Az első megvolt!
– A csillagok ezüstje a tiszta víz tükrében… – ismételte Lili. Találtak egy kis tavacskát a sziget közepén, aminek az alján ott feküdt a második, ezüstös kristály. A víz felszínét azonban falevelek és virágszirmok borították, megtörve a tükröt. Marci a zsebébe nyúlt, elővett egy vékony drótot, meghajlította a végét, és mint egy ügyes horgász, egyesével leszedegette a felszínről a szemetet. Amikor a víz újra sima lett, mint az üveg, a felhők mögül előbukkanó csillagok ezüstös fénye megcsillant a felszínén, és a lenti kristály életre kelt. Egy újabb fénysugár vágott a barlang felé.
Már csak egy volt hátra. „A tenger sós dalától kapja erejét.” Rohantak vissza a partra, ahol a hullámok csapkodták a sziklákat. Egy sziklahasadékban találták meg a harmadik, kékeszöld kristályt. A felcsapódó víz sós permete vastag, fehér réteggel vonta be, ami elzárta a külvilágtól.
– A tenger dala a hullámverés! – kiáltotta Lili. – Le kell mosnunk róla a sót, hogy újra hallja!
Kagylóhéjakkal és a tenyerükkel vizet mertek, és elkezdték lemosni a sós kérget. Kemény munka volt, de ahogy a kristály megtisztult, a hullámok minden egyes csattanása rezonálni kezdett benne. A kő mély, kékeszöld fénnyel kezdett világítani, és a harmadik fénysugár is elindult a helyére.
Visszasiettek a barlangba. A három kisebb kristály most már élénken ragyogott, és a fénysugaraik a Nagy Kristály közepén találkoztak. A hatalmas kő egy pillanatra megremegett, majd egy mély, meleg, mindent betöltő fénnyel kezdett pulzálni. A fény kiáradt a barlangból, és az egész sziget vakítóan ragyogni kezdett. A köd, mintha megijedt volna ettől a tiszta erőtől, visszahúzódott.
Fénylő alakja most már nem volt áttetsző és szomorú. Erős volt és ragyogó.
– Köszönöm, bátor gyerekek! – csendült a hangja, tele hálával. – A kíváncsiságotok és a leleményességetek, a ti tiszta szívetek adta vissza a sziget fényét. A harmónia helyreállt. A Világító Sziget újra őrzi a tengert.
Lili és Marci büszkén és boldogan szálltak csónakba. A hazaút már nem volt sötét és bizonytalan. A sziget barátságos, állandó fénye mutatta nekik az utat, mint egy égi lámpás. Amikor partot értek, az egész falu a parton várta őket. Az Öreg Világító könnyes szemmel ölelte át őket.
– Visszahoztátok a csodát – suttogta meghatottan.
Attól a naptól fogva a Világító Sziget minden éjjel ott ragyogott a tengeren, biztonságos utat mutatva a halászoknak. A falu népe pedig megtanulta, hogy a legősibb legendákban is ott rejtőzik az igazság, és hogy a legnagyobb sötétséget is el lehet oszlatni, ha a kíváncsiság és a leleményesség összefog egy jó cél érdekében. Lili és Marci pedig tudták, hogy a legnagyobb kincs nem a tenger mélyén, hanem egy barát segítő kezében rejlik.
