Hol volt, hol nem volt, élt egyszer a városliget szélén, egy öreg tölgyfa gyökerei között, egy apró, de annál kíváncsibb sündisznó, Jeromos. A bundája olyan puha volt, mint a legfinomabb moha, az orra pedig mindig izgatottan szimatolt, ha valami újdonságra lelt. Szerette ő a parkot, a frissen hullott leveleket, a reggeli harmatban előbújó gilisztákat és a hűs árnyékot a nyári délutánokon. De valami mégis hiányzott neki. Esténként, amikor a nap lebukott a házak mögött, és a város fényei fellobbantak, Jeromos mindig kikukucskált a borzlyukból. A messzi fények úgy vibráltak, mint ezernyi apró, leesett csillag, és a távoli moraj, a város lüktetése izgatta a fantáziáját. – Mi lehet odakint? – kérdezte tőle a szél, és Jeromos is ezt gondolta. – Mi rejtőzik a fények mögött?
Egy ilyen fénylő estén Jeromos szíve már nem bírta tovább. A kíváncsiság szúrós tüskéi hajtották előre. „Ma éjjel elindulok!” – gondolta elszántan. Óvatosan kikúszott a borzlyukból, megvárta, míg a park csendesebb lesz, és a fák árnyékai hosszúra nyúlnak. A kerítésen átbújva, apró, tüskés lábain elindult a fények felé. Először csak a távoli moraj hallatszott, aztán egyre közelebb ért. A levegő is más volt, nem a friss föld és a nedves avar illata, hanem valami édes-füstös keverék, ami tele volt ismeretlen szagokkal. Aztán hirtelen ott volt. Egy széles, aszfaltozott út, amin óriási, fényes dobozok száguldottak el mellette, félelmetes sebességgel. A lámpák vakítóan világítottak, hol pirosan, hol zölden, a zaj pedig olyan hangos volt, hogy Jeromos füleit majd’ leszakította a dübörgő motoroktól és a csikorgó fékektől. Egy pillanatra megbánta, hogy eljött, a félelem apró tüskéket szúrt a szívébe, de a kíváncsiság erősebb volt.
Egy saroknál, ahol a fények még erősebben táncoltak, és a kirakatok színes árukkal csábítottak, Jeromos annyira megzavarodott, hogy rossz irányba indult. Egy nagy, sötét árnyék közeledett, és Jeromos már érezte a forró levegőt, ahogy elsuhan mellette. Szerencsére időben beugrott egy virágágyás mögé, és összegömbölyödött. A szíve a torkában dobogott, mint egy apró, ijedt veréb. „Ez a város nem is olyan barátságos, mint gondoltam!” – gondolta. „Túl gyors, túl hangos, túl sok!”
Pár perc múlva, amikor a zaj kicsit alábbhagyott, és a szíve is megnyugodott, Jeromos óvatosan kibújt a virágok közül. Ekkor egy halk hangot hallott. – Jaj, de aranyos kis sün! – Egy kislány guggolt le elé. Hosszú, barna haja volt, amit egy piros masni fogott össze, és olyan kedves szeme, mint a nyári ég. Ő volt Lili.
– Elvesztél, kicsi? – kérdezte Lili halkan, nehogy megijessze a tüskés állatkát. Jeromos bizonytalanul pislogott, és csak aprókat szimatolt. Lili óvatosan letett elé egy darabka almát, amit a zsebében talált. – Tessék, egyél! – Jeromos, aki már egészen megéhezett a nagy kalandban, óvatosan közelebb kúszott, és elrágcsálta a finom, lédús almát. Lili mosolyogva figyelte, ahogy a sünike elmajszolja a falatot.
– Nem szabad itt lenned, kicsi sün – mondta Lili, miközben simogatta a virágágyás szélét. – Nagyon veszélyes a forgalom. A parkban van a helyed, ott biztonságban vagy. Tudod, merre van a park?
Jeromos bizonytalanul rázta a fejét. Lili elgondolkodott. – Nézd, hallod azt a csilingelést? – mutatott az utcára, ahol egy hosszú, sárga jármű közeledett. A villamos, aminek az elején egy nagy, barátságos lámpa világított, és a jellegzetes hangja betöltötte az éjszakát. – Az a villamos, Csilingnek hívják. Mindig csilingel, amikor jön, és a sínjei a park felé vezetnek! Ha követed a síneket, és figyelsz Csiling csilingelésére, biztosan hazatalálsz. De légy nagyon óvatos, és csak akkor kelj át, ha nincs autó! Ne szaladj át csak úgy, várj, amíg tiszta az út!
Jeromos felnézett a hatalmas, sárga villamosra, ami éppen akkor állt meg a közelben. A csilingelése valóban kellemes, megnyugtató volt, mint egy édes altatódal a város zajában. Olyan volt, mintha maga a város mondaná: „Ne félj, itt vagyok, segítek!” Csiling lassan elindult, és a jellegzetes hangja elkísérte, amíg el nem tűnt a távolban. Jeromos apró szíve ismét megtelt reménnyel.
Lili elköszönt, és megígérte, hogy máskor is megnézi a virágágyást, hátha találkoznak. Jeromos pedig, megerősödve az alma erejétől és Lili kedvességétől, elindult a villamossínek mentén. A város továbbra is tele volt meglepetésekkel. Látott egy utcai zenészt, aki olyan szépen hegedült, hogy még a galambok is megálltak hallgatni. Érzett egy pékségből kiszűrődő friss kenyér illatot, ami olyan finom volt, hogy megint megkordult a gyomra. Látta, ahogy a szökőkutak vize táncol a fényekben, és az emberek nevetve sétáltak a forgalmas járdán. Minden sarkon valami új csoda várta. De a szíve mélyén már a park nyugalmára, a borzlyuk melegére vágyott. És a villamos csilingelése, bár néha elveszett a város zajában, mindig valahogy visszavezette a helyes útra. Mintha Csiling, a barátságos villamos, vigyázó szeme lenne rajta.
Ahogy telt az idő, és a város fényei egyre fáradtabban pislogtak, Jeromos is egyre fáradtabb lett. A tüskéi nehéznek tűntek, a lábai pedig alig bírták már a hosszú sétát. A város már nem tűnt annyira izgalmasnak, inkább hatalmasnak és ijesztőnek. Az éjszaka hűvöse is átjárta apró testét. „Hogy jutok haza?” – kérdezte magától. Ekkor eszébe jutott Lili kedves arca és szavai: „Légy óvatos, és csak akkor kelj át, ha nincs autó!” És eszébe jutott Csiling, a villamos, amelynek csilingelése most már nem csak irányt mutatott, hanem erőt is adott. Mintha azt súgná: „Ne add fel, kicsi barátom, a cél közel van!”
Rájött, hogy az út hazafelé nem csak a lábain múlik, hanem a fejében és a szívében is. Szüksége van bátorságra, hogy ne adja fel, és okosságra, hogy emlékezzen, mit látott és hallott. Lili tanácsa, Csiling csilingelése, a pékség illata, a szökőkút fénye – mindezek apró térképdarabkák voltak, amiket össze kellett raknia. Elhatározta, hogy nem adja fel. Összeszedte minden bátorságát. Amikor egy villamosmegállóhoz ért, eszébe jutott, hogy Lili azt mondta, a villamos a park felé megy. Megvárta, míg elhalad egy Csiling nevű villamos, és megpróbált a sínek mellett maradni. Figyelt a lámpákra, az autókra, és csak akkor indult el, amikor biztonságosnak érezte. Apró léptekkel, de határozottan haladt előre. Néha elbújt egy bokor alatt, ha túl nagy volt a forgalom, máskor pedig gyorsan átszaladt egy zebrán, amikor a lámpa zöldre váltott a gyalogosoknak. Tudta, hogy minden lépés közelebb viszi az otthonához.
És lassan, nagyon lassan, a város fényei elhalványultak, a zajok elcsendesedtek, és a levegő újra friss föld illatú lett. A fák árnyékai ismerősen nyújtóztak, és a madarak halk csipogása is hallatszott a távolból. Ott volt! A park! Jeromos szívét elöntötte a megkönnyebbülés. Átcsúszott a kerítésen, és egyenesen a borzlyuka felé vette az irányt. Mielőtt bement volna, még egyszer visszanézett a távolba, a fénylő városra. Egy nagy kaland volt, tele veszélyekkel és csodákkal.
Másnap reggel, amikor felébredt, Jeromos már nem az a sündisznó volt, aki előző este elindult. Fáradt volt, de tele élményekkel, és a szíve bölcsebb lett. Rájött, hogy a város hatalmas és csodálatos, de a parkban van a helye, ahol a biztonság és a nyugalom várja. És arra is rájött, hogy a legnagyobb kalandokhoz nem is térkép kell, hanem bátorság a szívben és okosság a fejben. Lili kedvessége, Csiling iránymutatása és a saját elszántsága volt a legjobb térképe. Most már tudta, hogy bármilyen messzire is merészkedik, ha van benne bátorság és okosság, mindig hazatalál, és mindig tudni fogja, hol van az igazi otthona.
