Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, de még a Zöldellő Hegyek innenső oldalán, állt egy aprócska ház. A házikó ablakából minden reggel egy kíváncsi szeplős fiúcska, Tóbiás kukucskált ki. Tóbiás nem akármilyen fiú volt. A zsebeiben nem üveggolyókat, hanem különleges kavicsokat, mohadarabkákat és madártollakat hordott. Szíve pedig úgy dobogott az erdőért, mint a harkály a tölgyfa kérgéért: kop-kop-kop, kalandra fel!
Az erdő, amit Tóbiás annyira szeretett, rejtegetett egy titkot. Egy mély, párafelhőbe burkolózó völgyet, ahová a felnőttek sosem merészkedtek. „A Ködös Völgy elnyeli a hangokat és az időt” – mondogatták, és intőn felemelték a mutatóujjukat. De Tóbiás fülében ezek a szavak nem félelmet, hanem izgalmas dallamot keltettek. Mi lehet ott, ahol az idő is megpihen?
Egy napsütéses délutánon, amikor a levegő mézillatú volt a virágzó akácoktól, Tóbiás úgy döntött, eljött az idő. Egy kulacs friss forrásvízzel és egy zseb zörgősre száradt almával felszerelkezve elindult a Ködös Völgy felé. Ahogy egyre beljebb hatolt, a fák óriásira nőttek, a páfrányok pedig zöld legyezőkként simogatták az arcát. A megszokott madárcsicsergés elhalkult, és helyét egy mély, békés csend vette át, amit csak a saját szívdobogása tört meg.
A völgy közepén, egy tisztáson pillantotta meg. Először csak egy mozgó, zöld dombnak hitte, ami mohával van benőve. De aztán a domb felemelte hosszú, elegáns nyakát, és két, meleg borostyánkőként ragyogó szem nézett vissza rá. Nem volt bennük harag, sem fenyegetés, csak végtelen, ősi szelídség. Tóbiás lélegzete elakadt. Egy dinoszaurusz! Egy igazi, eleven dinoszaurusz, aki éppen egy óriási szederbokorról csemegézett, olyan finoman szedegetve a bogyókat, mintha a legértékesebb gyöngyszemek volnának.
A fiú lassan kilépett a fák takarásából. A dinoszaurusz egy pillanatra abbahagyta az evést, és hatalmas fejét kissé oldalra billentette. Tóbiás a zsebébe nyúlt, kivette a legszebb, legsimább folyami kavicsot, és lassan a lény felé nyújtotta. A dinoszaurusz mélyet dobbant a lábával, ami megremegtette a földet, de aztán óvatosan előrehajolt, és puha, meleg orrával megszaglászta a kavicsot, majd gyengéden megbökte Tóbiás tenyerét. A fiú szívét elöntötte a boldogság. Nem félt többé.
– Dina – suttogta. – A neved Dina lesz. – A dinoszaurusz erre egy mély, dörmögő, elégedett hangot hallatott, mintha csak értené és tetszene is neki az új név.
Napokig tartott a barátkozás. Tóbiás minden délután meglátogatta Dinát. Mesélt neki a faluról, az iskoláról, a csillagokról, amiket az ablakából látott. Dina pedig csendben hallgatta, és néha megosztotta vele a legédesebb gyümölcsöket, amiket csak ő ért el a hosszú nyakával. Úgy tűnt, ez a béke örökké tarthat.
Ám egy napon valami megzavarta az idillt. Egy apró, zizegő drágakőként cikázó valami csapódott Tóbiás vállának. Csepp volt az, a kolibri, akinek szárnyai olyan sebesen vertek, hogy alig lehetett látni őket. Pici szívében hatalmas pánik lakozott.
– Veszély! Veszély! – csipogta éles, vékony hangon. – Jön a vihar! A Nagy Szél! A fészkek! A fiókák!
Tóbiás felnézett az égre. A ragyogó kék színt hirtelen ólomszürke, dühös felhők kezdték eltakarni. A levegő lehűlt, és a szél süvítve kapott bele a fák lombkoronájába. A völgy peremén álló öreg tölgyek és fenyők, ahol a madarak fészkeltek, aggasztóan hajladoztak.
– Mit tehetnénk? – kérdezte Tóbiás kétségbeesetten. – Túl magasan vannak a fészkek, és mi túl kicsik vagyunk!
Csepp kétségbeesetten röpködött körbe-körbe, mint egy apró, színes forgószél. Ekkor Tóbiás szeme Dinára tévedt. Ott állt mellette, hatalmas teste, mint egy megmozdíthatatlan hegy. Lábai vastagabbak voltak, mint a legöregebb fatörzsek. És akkor a fiú agyában villámként cikázott át egy gondolat.
– Dina! – kiáltotta. – Te tudsz segíteni! Te erős vagy! Hatalmas vagy!
Dina szomorúan megrázta a fejét. A borostyán szemeiben félelem csillant. Megszokta, hogy az ereje inkább ijesztő, mint segítő. Megszokta, hogy óvatosnak kell lennie, nehogy véletlenül letaroljon egy bokrot, vagy kárt tegyen egy apró élőlényben. Mindig is rejtegette az erejét.
– Nem, Dina! – lépett közelebb Tóbiás, és megsimogatta a dinoszaurusz érdes, mégis meleg bőrét. – A te hatalmas erőd most nem rombolni, hanem óvni tud! Kérlek, segíts a madaraknak!
Dina a fiú őszinte szemébe nézett, majd a vihar tépázta fák felé fordult. Hallotta a fiókák rémült csipogását, amit a szél zúgása alig nyomott el. Egy mély levegőt vett, és elindult. Léptei most nem a földet rengették, hanem céltudatosak és szilárdak voltak. Csepp, a kolibri, mint egy apró, repülő iránytű, mutatta neki az utat a legveszélyeztetettebb fészkekhez.
A vihar ekkorra már teljes erővel tombolt. Az eső ostorként csapott le, a szél pedig úgy próbálta kicsavarni a fákat a földből, mint egy makacs dugót a palackból. Az első fa, egy sudár nyírfa, már-már a törés határán volt.
Dina hihetetlen óvatossággal a fa mellé lépett. Hatalmas testével élő, lélegző pajzsként állta el a szél útját. A süvítő orkán hiába ostromolta ezt a zöld, pikkelyes falat, a fa mögötte megnyugodott. Dina hosszú nyakát, mint egy gyengéd darut, felemelte, és óvatosan megtámasztott egy különösen veszélyesen himbálózó ágat, amin egy rigófészek billegett.
Tóbiás lélegzetvisszafojtva figyelte. Látta, ahogy a dinoszaurusz, aki egyetlen rossz mozdulattal egész erdőrészt letarolhatna, most milliméteres pontossággal dolgozik. Látta, ahogy a gigászi erő a leggyengédebb gondoskodássá válik. Dina fáról fára járt, Csepp vezetésével. Hol a testével védett, hol a nyakával támasztott, hol pedig csak csendben ott állt, mint egy ősi őrszem, akinek jelenléte magabiztosságot adott a recsegő-ropogó ágaknak.
A vihar, mintha belefáradt volna a küzdelembe a szelíd óriással, lassan alábbhagyott. A szél megszelídült, az eső csendes szemerkélésbe váltott, majd végül az is elállt. A felhők mögül kikandikált a nap, és a vizes leveleken szivárványként csillantak meg a fénysugarak.
A völgy csendes volt egy pillanatig, aztán megtelt élettel. A madarak előbújtak a fészkekből, és a leggyönyörűbb hálaéneket csiripelték, amit Tóbiás valaha hallott. Nem Dinának, a félelmetes óriásnak szólt, hanem Dinának, a megmentőjüknek. Csepp, a kolibri odarepült a dinoszaurusz hatalmas orrához, és egy apró, hálás puszit lehelt rá.
Dina szívében olyan melegség áradt szét, amit még a legforróbb napsütés sem tudott adni. Rájött, hogy a hatalmas teste és ereje nem teher, hanem ajándék. Egy ajándék, amit jóra is használhat.
Tóbiás odasietett hozzá, és átölelte a lábát, amennyire csak tudta. Felnézett a barátjára, és a szemében csodálat és szeretet ragyogott.
– Látod, Dina? – mondta mosolyogva. – A legnagyobb erő nem az, ami pusztít, hanem az, ami oltalmaz. A te erőd egy jó szívből fakad.
Attól a naptól fogva Tóbiás és Dina a Ködös Völgy titkos őrzői lettek. A fiú megtanulta, hogy a legfélelmetesebbnek tűnő dolgok mögött is lapulhat gyengédség, Dina pedig megértette, hogy az igazi nagyság nem a méretben, hanem a szív jóságában rejlik. És ha valaki elég csendben figyelt a völgy szélén, néha hallani vélte egy fiú nevetését, egy kolibri zizegését és egy hatalmas, de végtelenül barátságos dinoszaurusz elégedett, dörmögő dúdolását.
