A nagymama padlásánál nincs is izgalmasabb hely a világon. Legalábbis Julcsi számára biztosan nem. A levegőben évtizedek pora szállt, és a tetőablakon beszűrődő fénysávban parányi porszemcsék táncoltak, mintha titkos üzeneteket rajzolnának a levegőbe. Julcsi imádta a régi holmik puha, édeskés illatát, a recsegő padlódeszkák hangját és a tudatot, hogy itt minden tárgynak saját története van.
Egy borús délutánon, miközben az iskolakezdés miatt szomorkodott egy kicsit, felkucorodott a padlásra. Félt az új osztálytól, az ismeretlen tanító nénitől, és a hasában apró, hideg gombóc fészkelte be magát, valahányszor rágondolt. Hogy elterelje a figyelmét, egy kopott, bőrkötésű ládát kezdett vizsgálgatni, amit eddig még sosem nyitott ki. A fedele nehezen járt, de egy halk nyikordulással végül engedett. Belül selyempapírba csomagolt, régi ruhák és megsárgult fényképek lapultak, alattuk pedig, a láda legmélyén, egy összetekert, pergamenszerű lap hevert.
Julcsi óvatosan kiemelte. Nem térkép volt ez a szó megszokott értelmében. A vonalak finoman fénylenek, mintha folyékony aranyból rajzolták volna őket, a papír pedig meleg volt a kezében. Ismeretlen tájat ábrázolt: sűrű, zöld erdőt, kanyargó folyót és egy hegyet, aminek a csúcsán egy vízesés ragyogott, mint egy gyémánt. Ahogy Julcsi ujjával végigsimított egy kanyargós ösvényen, a térkép hirtelen erősebben felizzott. A padlás falai megremegtek, a fénysáv szivárványszínűvé vált, és a levegő megtelt a nedves föld és ezernyi ismeretlen virág édes illatával. Julcsi becsukta a szemét, és amikor újra kinyitotta, már nem a poros padláson állt.
Hatalmas, zöld levelek hajlottak fölé, mint egy óriási ernyő. A levegő párás volt és meleg, a fák törzse vastag, mint a házak oszlopai, és mindenfelől hangok ezrei szűrődtek hozzá: madarak csivitelése, rovarok zümmögése és valami távoli, mély dobogás. Az őserdőben volt!
– Hűha! – suttogta ámuldozva. A kezében még mindig ott szorongatta a varázstérképet. Mielőtt azonban jobban körülnézhetett volna, egy villámgyors, barna suhanás után a térkép hirtelen eltűnt a kezéből. Felkapta a fejét, és egy apró, csintalan szemű majmocskát látott, aki egy indán csimpaszkodva lobogtatta a zsákmányát.
– Hé, add vissza! Az az enyém! – kiáltotta Julcsi ijedten.
A kismajom csak vidáman kuncogott, és egy bukfencet vetve átugrott egy másik ágra. Úgy tűnt, játékra hívja a kislányt. Julcsi egy pillanatig habozott, de aztán a kíváncsisága legyőzte a félelmét, és a majom után eredt.
– Várj! Én Momo vagyok! – csivitelte a majmocska, miközben ügyesen ugrált fáról fára. – És te ki vagy? Sohasem láttam még ilyen furcsa, színes ruhájú lényt errefelé.
– Julcsi vagyok – lihegte a kislány, miközben egy gyökérben majdnem orra bukott. – Kérlek, add vissza a térképemet! Anélkül nem jutok haza.
Momo megsajnálta a kétségbeesett kislányt. Egy kecses mozdulattal leereszkedett egy vastag ágra, és Julcsi kezébe pottyantotta a pergament. – Ne haragudj, csak játszani akartam. Ritkán jár erre idegen. Merre tartasz, Julcsi?
– Azt hiszem, a Kristály-vízeséshez kell eljutnom – mutatta a térképet. – Ott van a hazavezető út. De ez az erdő olyan… hatalmas.
Mielőtt Momo válaszolhatott volna, a föld enyhén megremegett alattuk. A bokrok közül méltóságteljesen előbukkant egy elefánt, akkora, mint egy kisebb domb. A bőre szürke és ráncos volt, mint a fák kérge, de a szemei bölcsen és barátságosan csillogtak. Julcsi szíve a torkában dobbant, de az állat szelíd tekintete megnyugtatta.
– Üdvözöllek az otthonunkban, kicsi vándor – csendült egy mély, megnyugtató hang, ami mintha magából a földből jött volna. – A nevem Luna. Momo már mesélt rólad. Ne félj, segítünk neked eljutni a vízeséshez.
Julcsi hálásan mosolygott. Momo felpattant Luna hátára, és az elefánt óvatosan megemelte az ormányát, hogy felsegítse Julcsit is. Fentről az egész őserdő egy hatalmas, zöld tengernek tűnt. Így hárman indultak útnak: Julcsi, a bátor kislány; Momo, a fürge kismajom; és Luna, a jóságos elefánt.
Az ösvény egy mély szakadékhoz vezette őket, amely felett valaha egy kötélhíd ívelt át. Mostanra azonban a híd kötelei elszakadtak, és csak néhány imbolygó deszka maradt belőle a mélység felett.
– Jaj, ne! – keseredett el Julcsi. – Ezen sosem jutunk át.
– Ne add fel ilyen könnyen! – csiripelte Momo. – Együtt megoldjuk!
És valóban, mindenkinek akadt feladata. Luna az erős ormányával letépett egy hosszú, vastag indát a fákról, ami erősebb volt bármilyen kötélél. Momo, aki pillekönnyű volt és ügyes, átlendült a szakadék felett, kezében az inda egyik végével, és egy masszív fához kötötte a túloldalon. Julcsi pedig, aki az iskolában tanulta a legbiztosabb csomókat, megmutatta Lunának, hogyan rögzítse az inda másik végét az innenső parton. Perceken belül egy új, erős híd feszült a szakadék felett. Julcsi büszkén nézett végig a közös művükön. A gombóc a hasában mintha egy kicsit kisebb lett volna.
Továbbhaladva hirtelen sötét fellegek gyűltek az égre. Az őserdő elcsendesedett, majd hatalmas cseppekben megeredt az eső. A barátságos kis csermely, amely addig vidáman csordogált mellettük, percek alatt tajtékzó, haragos patakká duzzadt, ami fákat és köveket sodort magával.
– Az ösvény a víz alatt van! – kiáltotta Momo ijedten, miközben Luna hátán kuporgott. – Elzárja az utunkat a vízeséshez!
A víz hideg volt és félelmetesen örvénylett. Julcsi egy pillanatra megint megijedt, de aztán ránézett Lunára. Az elefánt szeme nyugodt és eltökélt volt.
– Kapaszkodjatok erősen! – mondta Luna, és lassan, megfontoltan belegázolt a megáradt patakba. Hatalmas teste, mint egy élő szikla, állta a víz sodrását. Lépésről lépésre haladtak előre. A víz a hátukig csapott, de Luna rendíthetetlenül ment tovább. Julcsi szorosan átölelte az elefánt nyakát, és érezte az állat erejét és nyugalmát. Rájött, hogy a félelem ellen a legjobb orvosság a bizalom.
Amikor végre a túlpartra értek, csuromvizesen, de sértetlenül, a nap is újra kisütött. Nem sokkal később meghallották a vízesés zúgását. Előttük, a sziklák között, ezernyi apró szivárványt szórva omlott alá a Kristály-vízesés. A vízfüggöny mögött a levegő különösen ragyogott.
– Itt van – suttogta Julcsi, és a térkép a kezében újra melegen lüktetett.
Eljött a búcsú ideje. Momo egy sima, fényes kavicsot nyomott a markába. – Hogy emlékezz ránk! – mondta szomorúan.
Luna pedig gyengéden megérintette Julcsi arcát az ormányával. – Ne feledd, kislány, a bátorság nem azt jelenti, hogy sosem félsz. Hanem azt, hogy a félelem ellenére is mersz lépni. Főleg, ha a barátaid veled vannak.
Julcsi könnyes szemmel ölelte át az elefánt ormányát. – Sohasem felejtelek el titeket!
Azzal vett egy mély lélegzetet, és belépett a vízesés fénylő függönye mögé. A színek és hangok újra kavarogni kezdtek körülötte, és egy szempillantás múlva ismét a nagymama csendes, poros padlásán találta magát. A nap ugyanúgy sütött be a tetőablakon, mintha el sem ment volna. Egy álom volt csupán? Julcsi kinyitotta a markát. A tenyerében ott feküdt a sima, fényes kavics.
Lement a lépcsőn, a szívében már nyoma sem volt a szorongásnak. Az iskolakezdés többé nem tűnt ijesztő, leküzdhetetlen akadálynak. Hiszen ha át tudott kelni egy szakadt kötélen egy mély szakadék felett, és meg tudott küzdeni egy tajtékzó folyóval, akkor egy új osztályterem sem jelenthet neki gondot. Tudta, hogy mindenhol lehet barátokat találni, és ha az ember bízik magában és a társaiban, nincs olyan nehézség, amit ne győzhetne le.
A legnagyobb kalandok ugyanis nem a térképeken, hanem a szívünkben kezdődnek.
