Zita, a kíváncsi lány, már napok óta izgatottan forgatta a kezében a különleges meghívót. Selymes tapintású papír, aranyozott betűkkel, és egy apró, forgó óraszerkezet díszítette. „Kaland az időutazó vidámparkban” – állt rajta, alatta pedig egy furcsa cím, ami se térképén, se az interneten nem szerepelt. Bálint, a kalandvágyó fiú, már a küszöbön toporgott, táskája tele szendvicsekkel és egy zseblámpával, bármi is jöjjön.
– Készen állsz, Zita? – kérdezte türelmetlenül, miközben a napsugarak megcsillantak göndör, barna hajában.
– Mindjárt! – felelte Zita, és a hátára kapta kis hátizsákját, benne egy jegyzetfüzettel és ceruzával, mert tudta, a kíváncsiság sosem jár egyedül, és jó, ha van mivel leírni a felfedezéseket.
A különös címre érve egy hatalmas, ódon kapu tárult eléjük, melynek kovácsoltvas rácsai között óraművek és évszámok tekeregtek. A kapu felett egy felirat hirdette: „A Múlt és Jövő Határtalan Utazásainak Kezdőpontja”. Amint beléptek, a levegő megtelt vattacukor és régi könyvek illatával, a távoli zene pedig hol reneszánsz lantpengetés, hol futurisztikus szinti-pop hangjaira emlékeztetett.
Bent egy magas, elegáns úr fogadta őket, aki mintha egy régi festményről lépett volna elő. Hosszú, bársonyos kabátot viselt, kezében egy zsebórával játszott, melynek mutatói vadul forogtak. Ő volt a Vidámpark Időmestere, a hely szívének és lelkének őrzője.
– Üdvözlök mindenkit a Kalandok Kapujában! – mondta mély, zengő hangon. – Ma különleges vendégek vagytok, és különleges feladat vár rátok. A vidámparkunk nem csupán szórakoztat, hanem tanít is. Minden menet egy új korba repít, de ahhoz, hogy vacsorára hazaérjetek, egy rejtvényt kell megoldanotok minden megállóban. A megfejtések együttesen aktiválják az Idővisszafordító gépet. Segítségül itt van Gőz, a kedves automatánk.
Ekkor előgurult egy csillogó, rézből készült robot, gőzölgő illesztésekkel és két nagy, barátságos lámpaszemmel. Gőz eléjük tartott egy pergament, melyen az első rejtvény állt:
„Nagy testem lassan járt,
Fűvel, fával jól lakott.
Évezredek pora takart,
Míg az ember meg nem látott.
Ki vagyok?”
– Ez egy dinoszaurusz! – kiáltotta Bálint azonnal, szemei felcsillantak. – Melyikre gondolhat?
– A válasz a következő utazás kulcsa! – csipogta Gőz. – Keressétek a „Kőkori Körhintát”!
A Kőkori Körhinta valójában hatalmas, faragott famardarakból álló libegő volt, melyek a dzsungel zöldjében tűntek el. Felültek egy hatalmas, barátságos mosolyú mamutra, és máris érezték, ahogy a levegő melegebbé, párásabbá válik, a fák pedig óriásira nőnek. Egy pillanat alatt a Földön jártak, sok-sok millió évvel ezelőtt. Hatalmas brachioszauruszok nyújtózkodtak a fák koronájában, pterodaktilusok szelték az eget, és távolról egy tyrannoszaurusz mély üvöltése hallatszott.
– Látod, Zita? Ez az igazi kaland! – kiáltotta Bálint, miközben izgatottan mutogatott egy csoport triceratopsra.
Zita közben a pergament böngészte. – „Nagy testem lassan járt, fűvel, fával jól lakott.” Ez egy növényevő. A brachioszaurusz is az, meg a triceratops is. De melyik rejti a következő utalást?
Hirtelen egy apró, tollas dinoszaurusz szaladt el mellettük, és egy fényes kavicsot ejtett a lábuk elé. A kavicson egy apró piktogram volt: egy lovag sisakja. Zita felkapta a kavicsot.
– Ez az! A brachioszaurusz lassú és nagy, de a triceratops is. A rejtvény nem egy konkrét fajra utal, hanem az általános jellemzőkre! A kulcs az, hogy a válasz egy növényevő dinoszaurusz. A kavics a következő korszakra utal! – kiáltotta Zita. – Középkor!
Gőz elégedetten csipogott, és a mamut lassan elindult visszafelé. A következő megálló egy dübörgő „Várvédő Vagon” volt. Amint beültek, a gép egyenesen egy középkori vár ostromába repítette őket. Katapultok lőttek, lovagok vívtak, és a levegőben sült hús illata keveredett a puskaporéval.
– Hűha! – Bálint alig bírta levenni a szemét egy páncélos lovagról, aki épp egy sárkányt kergetett (persze, csak egy vidámparki sárkányt, de nagyon valóságosnak tűnt).
Gőz újabb pergament nyújtott át:
„Fémbe öltözött hős vagyok,
Bátor szívvel harcolok.
Várak falát védem én,
Vagy a királyt, ha épp kérik.
Ki vagyok?”
– Ez könnyű! Egy lovag! – mondta Bálint. – De mi a rejtvény? Csak annyi, hogy lovag?
Zita a körülötte lévő részletekre figyelt. Egy apró, kopott pajzsdarabot vett észre a vagon ülésén. Rajta egy stilizált liliom volt. – A rejtvény nem a lovagról szól, hanem arról, amit képvisel! – Elmélkedett. – A bátorság, a hűség… A liliom pedig Franciaország királyi jelképe volt. Talán valami francia lovagra utal?
Egy öreg kovács, aki épp egy kardot kalapált, intett nekik. – A liliom, gyermekek, a tiszta szív és a nemesség jelképe. De vigyázzatok, a valódi bátorság nem a fémben lakozik, hanem a szellemben. A következő utatok kulcsa egy olyan szerkezet, ami a tudás fényét hozza el, és a sötét koroknak véget vet.
Zita felkiáltott: – A tudás fénye! A sötét korok vége! A reneszánsz, a könyvnyomtatás! A kulcs a könyvnyomtatás!
Gőz újra elégedetten pöfékelt, és a Várvédő Vagon berregett, majd egy hatalmas, gőzhajtású „Felfedező Hajóba” terelte őket. Ez a hajó nem a tengeren, hanem a felhők között suhant, és alattuk egy reneszánsz város, Firenze bontakozott ki, tele műhelyekkel, kupolákkal és nyüzsgő élettel. Képzőművészek festettek az utcán, tudósok vitatkoztak a tereken, és a levegőben a frissen nyomtatott papír és a festék illata terjengett.
– Nézd, Zita! – Bálint egy távcsővel kémlelő öregurat mutatott. – Ő biztos valami nagy feltaláló!
Gőz a harmadik pergament nyújtotta át:
„Betűket rendezek sorba,
Tudást viszek házatokba.
Nem beszélek, nem írok én,
De millió hangot adok én.
Mi vagyok?”
– Ez egy könyvnyomda! – vágta rá Zita azonnal. – Vagy maga a nyomtatás folyamata!
– Pontosan! – csipogta Gőz. – A válasz: a könyvnyomtatás! Már csak egy utolsó rejtvény van hátra, hogy aktiváljátok az Idővisszafordítót. A negyedik rejtvényt a „Futurisztikus Felfedezőben” találjátok!
A Felfedező Hajó egy futurisztikus „Időkapu Járműbe” vitte őket, ami inkább tűnt űrhajónak, mint vidámparki játéknak. Mikor elindult, a tér és az idő elmosódott körülöttük, és egy pillanatra látták a Földet, ahogyan az évezredek során változik, majd stabilizálódott egy ragyogó, tiszta, utópisztikus városképben, ahol lebegő autók szelték az eget és a fák hatalmas üvegházakban nőttek.
Gőz utolsó pergamenje ez volt:
„Múltam tisztelem,
Jövőm építem,
Jelenemben élek,
De az idővel nem félek.
Én vagyok a…?”
Zita és Bálint egymásra néztek. Ez volt a legnehezebb. Nem egy tárgy, nem egy korszak, hanem valami elvont. – A múltat tiszteljük, a jövőt építjük… A jelenben élünk – ismételgette Zita. – És nem félünk az időtől. Ez az, amit mi tanultunk ma!
– Igen! – kiáltott Bálint. – A kíváncsiság! A tudás! Az, hogy merünk új dolgokat felfedezni, és hogy a múltból tanulunk a jövőre nézve!
– A válasz tehát: a Tanulság! – mondta Zita mosolyogva.
Gőz boldogan csipogott, és a szemei zölden felvillantak. – Helyes! A Tanulság! A legfontosabb kincs, amit az időutazás adhat! A rejtvények megfejtései: „Növényevő Dinoszaurusz”, „Könyvnyomtatás”, „A Tudás Fénye” és „A Tanulság” – mindezek együttesen aktiválják az Idővisszafordítót!
Ekkor az Időmester lépett elő a semmiből, kezében az órája most egyenletesen ketyegett. – Gratulálok, fiatal utazók! Sikerrel jártatok. Nemcsak a rejtvényeket oldottátok meg, hanem barátságokat is kötöttetek az idővel, és megértettétek, hogy a múlt nem csupán történelem, hanem egy kincsesbánya, ahonnan meríthetünk. Most pedig, itt az ideje, hogy hazatérjetek vacsorára!
Az Időmester kezében lévő zsebóra hatalmasra nőtt, és egy fénylő kapuvá változott. Zita és Bálint bepillantottak, és látták, ahogy a saját otthonuk étkezőasztala várja őket, gőzölgő vacsorával. Gőztől búcsút vettek, aki barátságosan megrázta a kezüket.
Amint átléptek a kapun, a vidámpark eltűnt, és ők a saját konyhájukban álltak, pont időben vacsorára. A szülők mit sem sejtettek a kalandról, de Zita és Bálint szeme csillogott a sok-sok emlék, a dinoszauruszok, a lovagok és a reneszánsz műhelyek képei villództak bennük. Tudták, hogy ez a nap nem csupán egy vidámparki kirándulás volt, hanem egy utazás az időben és önmagukban. Megtanulták, hogy a kíváncsiság, a barátság és a tudás a legnagyobb kincs, és hogy minden kor tartogat valami értékeset, amit érdemes felfedezni.
