Valahol, az Óperenciás-tengeren is túl, de még a Selyemrét innenső oldalán, ahol a fák gyökerei ezüstösen csillognak a mohapárnában, élt egy testvérpár, Janka és Palkó. Janka olyan kislány volt, akinek a szemeiben a nyári ég kíváncsisága lakott, Palkó pedig olyan fiú, akinek a lábában mindig ott ugrándozott a kalandvágy. Velük tartott mindenhová Bömme, a lompos, csupaszív kutya, akinek a farka úgy járt, mint a verklis óramutatója, ha jókedve volt – és legtöbbször jókedve volt.
Egy langyos nyári délutánon, amikor a levegőben méz és vadvirág illata úszott, a gyerekek messzebbre merészkedtek a szokásosnál. A Nagy Tölgyes peremén túlra, ahol a fák sűrűbben álltak, és a napfény már csak foltokban tudta átszínezni az avar szőnyegét. Bömme, a kutya, hirtelen izgatott vakkantásokkal iramodott neki az ismeretlennek, egy tarka pillangót kergetve, amelynek szárnyai mintha apró üvegdarabkákból lettek volna összerakva.
– Bömme, gyere vissza! – kiáltotta Palkó, de a kutya már el is tűnt egy bodzabokor sűrűjében. Janka és Palkó egymásra néztek, majd vállat vonva követték hűséges barátjukat. Az ösvény, amelyen jártak, egyre különösebbé vált. A kövek lágyan világítottak a talpuk alatt, a páfrányok levelei finoman összekoccantak, mintha apró csengők szóltak volna a szélben. Még a levegő is más volt itt, mintha édesanyjuk frissen sült kalácsának illata keveredett volna a tiszta forrásvízével.
Hamarosan egy napsugár-hímzéses tisztásra értek, amelynek közepén egy aprócska falu bújt meg. A házikók úgy nőttek ki a földből, mintha óriási, tarka kalapos gombák lettek volna. Kéményeikből nem füst, hanem szappanbuborék-színű pára szállt fel, az ablakpárkányokon pedig olyan virágok nyíltak, amelyek halkan dúdoltak magukban. Csodálatos hely volt, mégis… valami hiányzott. A falut mély, bársonyos csend borította. Az utcákon sétáló apró emberek arca komor volt, a válluk görnyedt, mintha láthatatlan terhet cipeltek volna. Nem szóltak egymáshoz, csak a dolgukat végezték lehajtott fejjel. Még a madarak sem énekeltek a falu felett.
Bömme, aki közben megunta a pillangókergetést, most egy padon ülő, kendős nénike lábához dörgölődzött. A néni ráncos arca olyan volt, mint a szélbarázdált föld, de a szemeiben, a sok szomorúság mögött, pislákolt még a parázs. Mikor meglátta a gyerekeket, ajkán halvány mosolyféle derengett.
– Adjon Isten, gyerekek! – köszönt halkan. – Én Ilka néni vagyok. Hát ti hogy kerültök ide, Meseligetbe? Rég nem járt erre idegen.
– Csak a kutyánkat követtük – felelte Janka félénken. – De… miért ilyen szomorú itt mindenki? Olyan szép ez a falu, mégis, mintha mindenki sírna legbelül.
Ilka néni nagyot sóhajtott, és a hangja olyan volt, mint a száraz levelek zizzenése. – Jaj, édeseim, nagy a mi bánatunk. Valaha ez a falu volt a világ legvidámabb helye. Az utcákon ének és kacagás zengett reggeltől estig. Ugyanis a mi falunknak volt egy csodálatos kincse: egy arannyal, gyémánttal teli láda. De egy nap a kincsnek lába kélt. Hiába kerestük hegyen-völgyön, sehol sem leltük. A kincs elvesztésével pedig a szívünkből is elveszett az öröm. Elfelejtettük, hogyan kell nevetni.
Palkó szeme felcsillant. Egy elveszett kincs! Ez aztán a kaland! – Mi segítünk megkeresni! – vágta rá azonnal. – Hol látták utoljára?
Ilka néni elgondolkodott. – A falu legöregebb fája, a Szív-gyökerű Tölgy őrizte. Azt beszélik, a láda csak arra vár, hogy tiszta szívű gyerekek találják meg, akik nem a csillogását, hanem a melegségét keresik. De mi már annyit kerestük, hogy a reményünk is elfáradt.
Jankát és Palkót azonban nem olyan fából faragták, aki könnyen feladja. Bömme vezetésével, aki mintha megérezte volna a kaland szagát, elindultak a falu szélén álló, égig érő tölgyfa felé. A fa olyan hatalmas volt, hogy a lombkoronája beborította a fél tisztást, a gyökerei pedig óriási, föld alatti kígyókként tekeregtek a felszínen. Az egyik vastag gyökér alatt, egy mohával benőtt üregben, megpillantottak egy faragott, vasalt ládikát.
– Megvan! – kiáltotta Palkó diadalmasan. Remegő kézzel húzták elő a nehéznek hitt ládát, ami meglepően könnyű volt. Palkó izgatottan pattintotta fel a rozsdás zárat, és mindketten belekukucskáltak. Aztán arcukra döbbenet ült. A ládában nem volt arany, sem drágakő. Helyette gondosan összetekert pergamenlapok, színes szalaggal átkötött mesék, faragott bábuk és simára csiszolt kavicsok hevertek, amelyekre apró képeket festettek.
– Hiszen ez… üres! – nyögte Palkó csalódottan. – Ezek csak holmi régi papírok és kacatok! Ez nem kincs!
Janka azonban óvatosan kiemelt egy tekercset. Kinyitotta, és olvasni kezdte a halvány tintával írt sorokat. Egy történet volt, egy bátor nyusziról, aki túljárt a ravaszdi róka eszén. Ahogy Janka hangja betöltötte a tisztást, valami csodálatos dolog történt. A közelben lévő, bánatában lekonyult harangvirág lassan felemelte a fejét, és a színe élénkebb lett. A tölgyfa levelei között megrebbent a szél, és mintha halk kuncogást hozott volna magával.
Palkó is felvett egy faragott figurát, egy pöttöm, pocakos manót. Hirtelen eszébe jutott egy vicces történet, amit a nagypapájától hallott, és a manót mozgatva mesélni kezdte. Arról szólt, hogyan próbált meg a manó egy óriási szamócát hazavinni, de végül maga is belepottyant a gyümölcs közepébe.
Ekkor már a falusiak is odasereglettek, hallva a gyerekek hangját. Amikor Palkó a történet végére ért, egy kisfiú a tömegben felkacagott. A nevetése úgy csengett, mint egy rég nem hallott dallam. Aztán egy másik falusi is elmosolyodott, majd egy harmadik is felnevetett. A nevetés, mint a tó vizén a hullámok, végigfutott a tömegen.
Ilka néni könnyes szemmel lépett a gyerekekhez. – Ó, balga fejek! Most már értem – suttogta meghatottan. – A kincs sosem az arany volt. A kincs a történeteink voltak! A mesék, amiket esténként egymásnak mondtunk, a vidám dalok, a közös nevetések. Amikor az aranyat kezdtük keresni, elfelejtettük a legfontosabbat: megosztani egymással a meséinket. Elvesztettük a történeteinket, és velük együtt az örömünket is.
A felismerés szikraként pattant végig a falun. Az emberek elővették a ládából a tekercseket, és olvasni, mesélni kezdtek. Volt ott történet a csillagokat terelgető pásztorfiúról, a folyóban lakó, huncut vízitündérekről, és a hegy gyomrában alvó, jószívű sárkányról. Ahogy a mesék szárnyra keltek, a falu visszanyerte varázsát. A házak színei újra felragyogtak, a virágok énekelni kezdtek, és a levegő megtelt azzal a rég elveszett, boldog kacagással.
Janka és Palkó a falu közepén álltak, Bömme boldogan csóválta a farkát körülöttük. Rájöttek, hogy a világ legnagyobb kincse nem az, amit egy ládába lehet zárni, hanem az, amit a szívünkben hordozunk és megosztunk másokkal. A történetek, a szeretet és a nevetés. Ettől lesz egy közösség igazán gazdag.
Amikor a nap alábukott a hegyek mögött, és az első csillagok kigyúltak az égen, a két testvér búcsút vett Meseliget boldog lakóitól. Megígérték, hogy hamarosan visszatérnek új történetekkel. Ahogy hazafelé baktattak a varázserdőn át, már nem a lámpásuk fénye, hanem a szívükben hordozott melegség világította meg az utat. Tudták, hogy egy olyan kincsre leltek, ami soha, de soha nem veszhet el többé.
