Hol volt, hol nem volt, az üveghegyen is túl, de mégis itt, a mi kék egünk alatt, élt egyszer egy kislány, akit Klárának hívtak. Klára nem volt akármilyen kislány. Míg mások a földön játszottak, ő folyton az eget kémlelte. Imádta a felhőket. Órákig el tudta nézni, ahogy gomolyognak, változnak, néha bárányfelhővé, máskor hatalmas, tornyos várkastéllyá alakulnak. Klára tudta, hogy a felhők nem csupán vízpárából állnak – ő sejtette, hogy mindegyikben egy-egy elvarázsolt világ lakozik, tele titkokkal és mesékkel.
Egy forró, nyári délután, amikor a nap sugarai táncoltak a fák levelein, Klára a kedvenc padján ült a kertben, és egy különösen hívogató, hófehér felhőcsoportot figyelt. Olyan volt, mint egy hatalmas, puha vattacukor, és mintha kacsintott volna rá. Klára szíve hevesebben dobogott. „Mi lenne, ha…?” – gondolta, és már fel is pattant. Egy ugrás, még egy, aztán a kerítés tetejéről elrugaszkodva, mintha csak a szél emelte volna, máris a felhő legpuhább részén landolt. A felhő ringatózva fogadta, mint egy óriás, ölelő vattaágy.
„Hűha!” – suttogta Klára, és szemei elkerekedtek a csodálkozástól. A felhő lassan, de határozottan emelkedni kezdett. Alatta apró házakká zsugorodott a világ, majd eltűnt a zöld és barna folt a kék végtelenségben. A levegő friss és tiszta volt, illatos, mintha frissen mosott ruhák illatát hozta volna a szél. Klára körül apró, csillogó porszemek táncoltak, és a felhő, amin utazott, mintha nevetett volna, olyan könnyedén és játékosan siklott az égen.
Nem sokkal később, a távolban valami elképesztő dolog tűnt fel. Egy hatalmas, szivárványszínű sátor, ami a felhők közül emelkedett ki, mintha maga is felhőből szőtték volna. Körülötte apróbb, csillogó felhőkunyhók, és színes fények vibráltak. Ez csakis a híres Égi Cirkusz lehetett, amiről a nagymamája mesélt neki, amikor még egészen kicsi volt! A felhő pontosan a szivárványkapu elé vitte Klárát, ahol két, fodros felhőcica őrködött.
Klára leszállt, és a kapun belépve egy varázslatos világba csöppent. A porond csillagporral volt felszórva, a reflektorok holdfényt szórtak, és a nézőtéren mindenféle égi lény ült: apró, csillogó tündérek, gomolygó felhőgyerekek, és még néhány szelíd, szivárványszínű sárkány is. A levegőben vattacukor és édes eső illata keveredett.
Azonban valami nem volt rendben. A közönség izgatottan morajlott, de a porondon hatalmas zűrzavar uralkodott. Egy testes, büszke bajuszú, szivárványos cilinderes úr, Cirrus igazgató, a cirkusz vezetője, kétségbeesetten rohangált körbe. Szemei kétségbeesetten villogtak, és cilinderje a tarkójára csúszott.
„Jaj, jaj, jaj! Katasztrófa! Teljes katasztrófa!” – kiabálta Cirrus igazgató, kezét tördelve. „Éppen most kellene kezdődnie a műsornak, de… ó, ég és föld! Vagyis inkább ég és ég! A mi csodálatos szivárványtrapézunk elszakadt!”
Klára odament a porond széléhez, és meglátta a bajt. A szivárványtrapéz, ami a cirkusz legfőbb látványossága volt, valóban elszakadt. A ragyogó, áttetsző szivárványszálak szétfoszlottak, és a trapéz fénye megfakult. Mellette egy apró felhőlány, Pára Panni, szipogott, és apró felhőcseppeket hullatott, amik a porondon szétpattantak. A cirkusz leggyorsabb, legvakmerőbb akrobatája, Villám Zoli pedig dühösen rohangált körbe, villámgyorsan, ahogy a neve is sugallta, és a szakadt trapéz maradványait rugdosta.
„Nincs megoldás!” – sóhajtott Pára Panni. „Enélkül nem tudunk fellépni! Én nem tudok a levegőben táncolni, Zoli sem tudja bemutatni a pörgős trükkjeit! A közönség csalódott lesz!”
„Dehogynem!” – mondta Klára, meglepve saját bátorságán. Minden tekintet rászegeződött. Cirrus igazgató ránézett a kislányra, és felvonta bozontos szemöldökét. „Kislányom, te mit tudhatsz a szivárványtrapézokról? Ez egy égi szerkezet, nem holmi földi játék!”
„Lehet, hogy földi vagyok, de a nagymamám mindig azt mondta: ha valami elszakad, és fontos a szívünknek, akkor meg kell találni a módját, hogy megjavítsuk” – mondta Klára, és körülnézett. A felhőcirkusz falai is mintha finom, áttetsző szálakból álltak volna. Eszébe jutott, ahogy a pókok a kertben szorgalmasan szőnek, és milyen erős hálót képesek készíteni apró, vékony szálakból. „Nézzék csak! A felhők is apró szálakból állnak, mégis erősek és tartósak! Ha ezeket a szivárványszálakat újra összefonnánk, és megerősítenénk valamivel, akkor talán még erősebb is lehetne a trapéz, mint azelőtt!”
Cirrus igazgató elkerekedett szemmel nézett Klárára. „Megerősíteni? De mivel? A szivárványszálak túl finomak ahhoz, hogy csak úgy összefonjuk őket!”
Klára ekkor a zsebébe nyúlt. Mindig volt nála egy különleges, színes hajpánt, amit a nagymamája hímzett neki. Erős volt, és a szivárvány minden színében pompázott. „Ezzel!” – mondta Klára, és felmutatta a szalagot. „És nézzék! Azok a kis felhőpókok, amik a sátor tetején szövögetnek! Biztosan tudnak olyan erős fényselymet készíteni, ami ellenáll a legnagyobb pörgésnek is!”
Cirrus igazgató arca felderült. „Fényselyem! Hát persze! A felhőpókok! Hogy is feledkezhettem meg róluk? Te valóban egy okos kislány vagy, Klára!”
Azonnal munkához láttak. Klára irányította a munkát. Először is, a cirkusz apró, de szorgalmas felhőpókjai – akik addig a háttérben dolgoztak, és a felhősátor finom szálait szövögették – előjöttek, és a legfényesebb, legerősebb fényselyem szálakat kezdték ontani. Villám Zoli villámgyorsan gyűjtötte össze a fényselymet, Pára Panni pedig finom, ügyes ujjaival segített Klárának összefonni az elszakadt szivárványszálakat az új, erős fényselyemmel. Klára a saját színes hajpántját is belefonta a trapézba, hogy még erősebb és tartósabb legyen, és hogy a nagymamája bölcsessége is ott legyen a levegőben.
Órákig tartott a munka, de a csapat együtt, szívvel-lélekkel dolgozott. A szivárványtrapéz lassan, de biztosan újra egész lett. Sőt, még ragyogóbb és erősebb volt, mint valaha! A színes fényselyem és Klára hajpántja új, vibráló árnyalatokat kölcsönzött neki, mintha egy frissen festett szivárvány lenne.
„Készen van!” – kiáltotta Klára, amikor az utolsó szálat is eldolgozta. „Próbáljátok ki!”
Pára Panni félve, de izgatottan kapaszkodott fel az új trapézra. Egy apró hintázás, majd egy kecses mozdulat. A trapéz tartott! Még egy lendület, és Pára Panni már a levegőben táncolt, könnyedén és magabiztosan, mint egy pehely. A közönség fellélegzett, majd hatalmas tapsvihar tört ki. Aztán Villám Zoli következett. Ő aztán nem teketóriázott! Felpattant a trapézra, és olyan villámgyors mozdulatokkal pörgött és fordult, hogy Klára szédülés nélkül is alig bírta követni. A trapéz még a legmerészebb trükköknek is ellenállt. Erősebb volt, mint valaha.
„Hölgyeim és uraim!” – kiáltotta Cirrus igazgató, akinek arca már sugárzott a boldogságtól. „A műsor folytatódik! És mindez Klára, a mi kis földi vendégünk találékonyságának és bátorságának köszönhető! Kérem, tapsolják meg őt!”
Klára elpirult a tapsvihartól. Soha nem gondolta volna, hogy egy nap ő menti meg az Égi Cirkuszt. A műsor a legnagyobb sikerrel folytatódott. Pára Panni kecsesen lebegett a levegőben, Villám Zoli hihetetlen sebességgel száguldott a trapézon, és a közönség ujjongott. Klára a díszpáholyban ült, és boldogan nézte a csillogó előadást.
Amikor a műsor véget ért, és a felhőcirkusz fényei elhalványodtak, Cirrus igazgató köszönetet mondott Klárának. Ajándékul egy apró, csillogó felhőcseppet adott neki, ami sosem párolgott el, és örökké őrizte az Égi Cirkusz varázsát. A kislány felült a felhőjére, és az visszavitte őt a kertjébe, éppen mielőtt a nap lement volna.
Klára az ágyában fekve a kis felhőcseppet szorongatta. Tudta, hogy ez a nap nem csak egy álom volt. Megtanulta, hogy a legnehezebb helyzetekben is van megoldás, ha az ember nyitott szemmel jár, és mer gondolkodni. Megtapasztalta, hogy a bátorság és a segítőkészség nem csak a felnőttek kiváltsága, és hogy a találékonyság néha sokkal többet ér, mint a legnagyobb erő. És attól a naptól fogva, Klára még nagyobb szeretettel nézett fel az égre, tudva, hogy a felhőkben nem csak mesék, hanem igazi barátok is várhatnak rá, és hogy egy kislány is képes megmenteni egy egész cirkuszt.
