Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, de még a csillagporos Tejúton is innen, volt egy kisváros, ahol az esték olyan csendesek voltak, hogy hallani lehetett, amint a hold ezüst fonalat sző a háztetőkre. Ebben a városkában élt egy kislány, Zsófi, akinek a szíve olyan nyitott volt, mint egy kitárt ablak a tavaszi szélben. Minden apró csodának tudott örülni: egy falevél erezetének, egy katicabogár pöttyének vagy a pocsolyákban tükröződő égboltnak.
Egy langyos nyári éjszakán, amikor a tücskök hegedűlték altatódalukat, Zsófi a szüleivel sétált. A levegő méz és hársfavirág illatú volt. Ahogy bekanyarodtak egy ismeretlen, macskaköves sikátorba, amit Zsófi még sohasem látott, a kislány szeme megakadt valamin. Egy apró, sötét üzleten, amelynek cégére mintha csak a csillagok fényéből lett volna szőve. A girbegurba betűk alig látszottak a homályban, de Zsófi kibetűzte: „A Csillagfény Játékboltja – Nyitva, amíg a csillagok ragyognak.”
– Anya, apa, nézzétek! – suttogta izgatottan, de a szülei, mintha észre sem vették volna, csak mentek tovább. Zsófi egy pillanatra megtorpant. A kíváncsiság, mint egy apró, hívogató csengő, ott csengett a fülében. Odalépett a bolt poros kirakatához. Bent teljes sötétség honolt, de ahogy az orrát az üveghez nyomta, a leheletétől feltisztuló párán át megpillantott egy halvány, pislákoló fényt.
Az ajtó kilincse hívogatóan csillant meg a holdfényben. Zsófi mély levegőt vett, és lenyomta. Az ajtó nem nyikorgott, hanem lágy, dallamos csilingeléssel tárult ki. Belépve egy egészen más világba csöppent. A levegőben fahéj és régi könyvek illata szállt, a polcokon pedig megszámlálhatatlan játék sorakozott, mindegyiket finom csillagpor lepte be.
– Hmpf. Mit keres itt egy ilyen kis leányzó éjszaka közepén? – dörrent rá egy mély, morgós hang a pult mögül. Zsófi összerezzent. Egy idős, bozontos szemöldökű úr állt ott, akinek az arca olyan ráncos volt, mint egy szárított alma. Morcos úr volt az, a bolt titokzatos gazdája, bár a nevét Zsófi akkor még nem tudta.
– Én… én csak benéztem – hebegte Zsófi. – Olyan szép a boltja.
Mielőtt az úr válaszolhatott volna, a pulton megmozdult valami. Egy apró, ezüst csengő finoman megrázta magát, és kristálytiszta, vékony hangon megszólalt:
– Üdvözöllek, Zsófi! Én Csiling vagyok. Ne haragudj Morcos úrra, a szíve mélyén kedves, csak a külseje egy kicsit szúrós, mint a gesztenyeburok.
Zsófi szeme elkerekedett. Egy beszélő csengő!
– Te… te tudsz beszélni?
– Hát persze! Ebben a boltban minden egy kicsit másképp működik – csilingelte vidáman. – Itt a játékok nemcsak szórakoztatnak, hanem tanítanak is. Nem pénzért adjuk őket, hanem egy mosolyért, egy kedves gondolatért, vagy azért, ha valaki megtanulja a leckét, amit a játék rejteget.
Morcos úr csak dünnyögött valamit az orra alatt, de a szeme sarkában Zsófi apró, érdeklődő csillanást vélt felfedezni.
– Szeretnél kipróbálni egyet? – kérdezte Csiling. Zsófi boldogan bólintott.
Csiling egy faragott fadobozkához vezette, amelynek a tetején bonyolult zár volt.
– Ez a Türelem Dobozkája – magyarázta. – Nem lehet erővel kinyitni. Csak akkor tárul fel, ha csendben ülsz mellette, és figyelsz a halk ketyegésére. Meg kell várnod, amíg a saját idejében kinyílik.
Zsófi leült a dobozka elé egy kis sámlira. Először toporgott, fészkelődött, próbálta volna feszegetni a zárat, de az meg sem mozdult. Morcos úr a pult mögül figyelte. Zsófi végül feladta a próbálkozást. Lehunyta a szemét, és csak a dobozka szinte hallhatatlan, ritmikus kattogására figyelt. Az idő lelassult. Percek teltek el, melyek óráknak tűntek, de Zsófi türelmesen várt. Egyszer csak egy halk, finom kattanást hallott. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy a dobozka fedele magától felnyílt. Belül nem volt kincs, csak egyetlen, tökéletesen sima, tenyérbe illő folyami kavics, ami kellemes meleget árasztott. Zsófi megértette: a jutalom nem a kavics volt, hanem a nyugalom, amit a várakozás közben érzett.
– Ügyes voltál! – csilingelte Csiling. – Most próbáljuk ki a Kíváncsiság Kaleidoszkópját!
A következő játék egy rézveretes, gyönyörűen díszített kaleidoszkóp volt. Zsófi belenézett, de nem színes üvegcserepeket látott benne. Helyettük a bolt egy-egy apró részlete jelent meg, de egészen új megvilágításban. Meglátta a porszemcséket, ahogy táncolnak a holdfény keskeny sugarában, a pókfonál ezüstös csillogását a polc sarkában, és Morcos úr szemének mélyén a szomorúság és a kedvesség különös keverékét. A kaleidoszkóp azt tanította neki, hogy a világ tele van rejtett szépséggel, csak nyitott szemmel és kíváncsi szívvel kell járni.
– Látom, érted a lényeget – dörmögte Morcos úr, és a hangja már egy árnyalattal lágyabb volt. – Most gyere, mutatok még valamit.
Egy asztalhoz vezette Zsófit, amin apró, fából faragott manók álltak egy parányi, összeomlott híd két oldalán.
– Ezek az Együttműködés Manói – mondta Csiling. – Egyedül egyikük sem tudja felépíteni a hidat. Csak akkor sikerülhet, ha egyszerre, összehangoltan mozgatod őket.
Zsófi óvatosan megfogta a manókhoz erősített vékony zsinórokat. Hosszú percekig tartott, mire rájött a titokra. Ha az egyik manó emelt egy gerendát, a másiknak alá kellett támasztania. Ha az egyik húzott, a másiknak tolnia kellett. Lassan, de biztosan, a kis fahíd kezdett összeállni. Amikor az utolsó fadarab is a helyére került, Morcos úr szája szélén mintha egy apró mosoly bujkált volna.
– Nagyon ügyes vagy, Zsófi – mondta szinte suttogva. – Kevesen jönnek rá ilyen hamar a játékaink titkára.
Zsófi körbenézett a csodálatos bolton.
– Melyik a legszebb játék az összes közül? – kérdezte áhítattal.
Morcos úr és Csiling egymásra néztek.
– A legszebb játékot nem lehet megfogni – csilingelte a kis csengő. – Nem fából vagy fémből van. A legszebb játékot a szívünkben hordozzuk.
Morcos úr lehajolt a pult alá, és elővett egy pici, üresnek tűnő üvegcsét, ami halványan, aranyszínű fénnyel derengett.
– Ez a Jókedv-üvegcse – mondta a boltos, és a hangja már egészen meleg volt. – Nincs benne semmi, mégis tele van mindennel. Benne van a frissen sült kalács illata, egy meleg ölelés érzése, a barátokkal való nevetés hangja és a nap első sugarának melegsége. Ezt nem lehet kipróbálni. Ezt csak hazavinni lehet.
– Hazavihetem? – kérdezte Zsófi tágra nyílt szemekkel. – Mit kér cserébe?
– Mondtam már, hogy itt más a fizetség – mosolygott Morcos úr, és a ráncai most már vidám patakocskáknak tűntek az arcán. – Az ára egy őszinte, szívből jövő mosoly. Egy olyan, amilyet csak egy nyitott szívű kislány tud adni.
Zsófi arcán olyan ragyogó mosoly terült szét, hogy a bolt legsötétebb sarka is fénybe borult. A mosolyától a poros játékok is megcsillantak. Morcos úr bólintott, és Zsófi tenyerébe helyezte a langyos üvegcsét.
– Vigyázz rá, és oszd meg másokkal is! Minél többet adsz belőle, annál több lesz neked is – mondta búcsúzóul.
Zsófi megköszönte, és kisietett a boltból. Az ajtó halkan csilingelve csukódott be mögötte. Amikor visszanézett, a sikátorban már csak egy sötét, üres falat látott. A Csillagfény Játékboltja eltűnt, mintha soha nem is lett volna ott.
Amikor hazaért, a szülei fáradtan ültek a nappaliban. Hosszú napjuk volt. Zsófi odalépett hozzájuk, és kinyitotta a kis üvegcsét. A szobát azonnal betöltötte a melegség, a nevetés és a megmagyarázhatatlan, tiszta öröm. Édesanyja és édesapja arcáról eltűnt a fáradtság, és egymásra, majd Zsófira mosolyogtak. A kis lakás megtelt kacagással és szeretettel.
Zsófi tudta, hogy a legértékesebb játékot hozta haza a csodaboltból. Egy olyan játékot, ami sosem törik el, sosem merül le, és minél többet játszanak vele, annál fényesebben ragyog. A jókedvet, amit aznap este az egész családnak ajándékozott.
