„`html
Valahol messze, ahol a Kék Hegyek csipkés ormai az égbe nyúlnak, és a fenyőfák illata frissítően simogatja az orrot, élt két elválaszthatatlan jó barát: Jani és Levi. Jani, a fürge lábú, csillogó szemű fiúcska, mindig tele volt huncut ötletekkel, és a szíve úgy dobogott, mint egy kis madáré, ha kalandra gondolt. Levi, a higgadtabb, gondolkodóbb társa, figyelmesen szemlélte a világot, és gyakran az ő csendes bölcsessége segítette ki őket a bajból.
Egy verőfényes nyári reggelen, mikor a harmatcseppek még gyöngyként csillogtak a fűszálakon, elhatározták, hogy felmásznak a Kék Hegyek egyik kevésbé ismert ösvényén, egészen a Réz-sziklákig. A falu apraja-nagyja tudta, hogy a Réz-sziklák mögött egy titokzatos völgy terül el, ahol a legendák szerint a hegyek szelleme, Vihar, néha megmutatja magát a legbátrabbaknak. Persze Vihar nem egy ijesztő szellem volt, hanem inkább a hegyek őre, a szél suttogása, a viharos eső dobja és a csendes hó takarója egy személyben.
„Készen állsz, Levi?” – kiáltotta Jani, már a falu határában, ugrálva a táskájával, ami tele volt szendviccsel, almával és egy nagy kulacs vízzel. Levi nyugodtan igazította meg a hátizsákját. „A hegyek nem szeretik a kapkodást, Jani. Lassan járj, tovább érsz.”
És elindultak. Az ösvény eleinte széles volt és barátságos, puha avarral borítva. A nap sugarai táncoltak a fák lombjai között, és a madarak vígan csicseregtek. Jani futott egy darabig, aztán megállt, hogy megvárja Levit, aki aprólékosan vizsgált meg minden érdekes követ vagy virágot. „Nézd, Jani! Egy havasi gyopár!” – mutatta Levi egy pici, ezüstös virágra. Jani csak legyintett. „Majd, ha felértünk, lesz idő gyopárokat nézegetni!”
Minél feljebb jutottak, annál keskenyebbé és meredekebbé vált az ösvény. A fák törzsei vastagabbak lettek, és a levegő is hűvösebbé, tisztábbá vált. Jani kezdett fáradni, de büszkeségből nem akarta bevallani. Levi észrevette. „Tartsunk egy kis pihenőt, Jani. Együnk egy almát.” Jani hálásan bólintott, és letelepedtek egy mohás kőre. Miközben harapták az édes almát, furcsa, vékonyka hangot hallottak.
„Mííí-mííí!” – hallatszott valahonnan a közeli bokrok felől. Jani felkapta a fejét. „Mi lehet az?”
Levi óvatosan felállt, és benézett a sűrű fenyőágak közé. Egy apró, hófehér gidát pillantott meg, a lábai vékonyak voltak, mint a ceruza, és a szemei tágra nyíltak a félelemtől. „Nézd, Jani! Egy kis gida! Biztosan eltévedt.”
Jani azonnal felpattant. „Szegényke! Segítsünk neki! Gyere, kis gidácska!” – kiáltotta, és elindult felé. De a gida, amint meglátta, hogy közelednek, rémülten ugrott egyet, és eltűnt a bokrok rejtekében. „Hohó, nem is olyan könnyű!” – sóhajtott Jani.
„Türelem, Jani, türelem” – mondta Levi. „A hegyi állatok félénkek. Nem szabad megijeszteni őket. Hogy is hívják a kecskék kicsinyét? Gida. Adjuk neki nevet, hogy könnyebben hívhassuk. Mi legyen a neve?”
Jani elgondolkodott. „Legyen… Bori! Igen, Bori, a hegyi kecske!”
Újra próbálták. Jani letérdelt, és halkan hívogatta: „Bori, gyere ide, Bori! Nem bántunk!” Levi pedig leült egy kicsit távolabb, és lassan, megfontoltan kivett a táskájából egy darabka kenyeret. Letette a földre, majd hátrébb húzódott.
Percek teltek el. A kis Bori csak a bokrok rejtekéből figyelt, a nagy, barna szemeivel. A lábai remegtek. Jani kezdte elveszíteni a türelmét. „Ez sosem fog menni! Fél tőlünk!”
„Figyelj rá, Jani” – súgta Levi. „Látod, hogy néz a kenyérre? Éhes lehet. Csak félelemből nem mer előjönni. Adjunk neki időt.”
Hosszú, csendes percek teltek el. A hegyek csendje körülölelte őket, csak a szél susogott finoman a fenyőfák között. „Hűűű-húúúú” – suttogta Vihar, a hegy szelleme, mintha csak azt mondta volna: „Türelem, fiúk, a türelem a legnagyobb erény a hegyekben.”
A kis Bori lassan, nagyon lassan, előbújt a bokrok mögül. Apró léptekkel közeledett a kenyérhez, közben folyton a fiúkra pillantott. Amikor elérte, gyorsan bekapta, majd ismét visszarettent volna, de Levi újabb darabkát tett le, egy kicsit közelebb magához. Ez így ment egy darabig. A fiúk nem mozdultak, csak halkan, megnyugtatóan beszéltek hozzá.
Végül Bori elég bátor lett ahhoz, hogy egészen Levihez jöjjön, és a kezéből vegye el a kenyeret. Jani is mosolygott. „Látod, Levi? Sikerült!”
De a gondok még nem értek véget. A nap lassan lebukott a hegyek mögé, és az ég alja sötét, fenyegető felhőkkel telt meg. A szél egyre erősebben fújt, és a fenyőágak ijesztően csattogtak. „Vihar közeleg!” – kiáltotta Jani. „Gyorsan le kell jutnunk, mielőtt ránk sötétedik!”
A kis Bori is megijedt a hirtelen változástól. Ismét reszketni kezdett. „Hűűű-húúúúú!” – morajlott Vihar, a hegy szelleme, most már sokkal fenyegetőbben. Az első esőcseppek is megérkeztek.
„Nem hagyhatjuk itt!” – mondta Levi határozottan. „Muszáj hazavinnünk!”
De a gida nem akart mozdulni. Levi óvatosan megfogta a nyakörvét – amit a gazdája biztosan tett rá, hogy könnyebb legyen megtalálni – és Jani elől ment, hívogatva. „Gyere, Bori, gyere! Látod, már esik is! Megázol!”
A hegyoldal meredek volt, az ösvény sáros és csúszós lett az esőtől. Jani elől ment, a kezével fogta a gida nyakörvét, és óvatosan lefelé húzta. Levi hátulról támogatta Borit, ha megcsúszott, vagy ha megállt, akkor finoman biztatta. „Hátra ne nézz, csak előre!” – kiáltotta Jani, miközben maga is a lába elé nézett, nehogy elessen.
Az eső szakadt, a szél süvített, és a villámok fényes csíkokat húztak az égen, majd mennydörgés rázta meg a hegyeket. „Hűűű-húúúúúúúú!” – üvöltött Vihar, a hegy szelleme, mintha azt mondta volna: „Ez az utolsó próbátok! Bízzatok egymásban!”
A két fiú, ázottan, fázósan, de elszántan haladt lefelé. Jani érezte, hogy Levi mögötte van, és Levi tudta, hogy Jani tartja a gida pórázát. Egymásra figyeltek, vigyáztak, és a kis Bori is érezte, hogy biztonságban van a két jó barát között. Amikor Jani majdnem megcsúszott egy sziklán, Levi azonnal megragadta a karját. Amikor Bori megállt, mert félt egy pocsolyától, Jani türelmesen megvárta, mírt Levi finoman átsegítette rajta.
Óráknak tűnt az út, de végül, már sötétben, a falu fényei felvillantak előttük. Az eső is alábbhagyott. A falu főterén emberek gyűltek össze, fáklyákkal és aggódó arcokkal. Valaki elveszett kecskegidát keresett. „Bori! Bori!” – kiáltotta egy asszony, akinek a hangja tele volt kétségbeeséssel.
„Itt vagyunk!” – kiáltotta Jani, és Levi is megkönnyebbülten felsóhajtott. Ahogy kiléptek a sötétből, a fáklyák fényében meglátták a kis Borit, ahogy boldogan szaladt az anyjához. Az anyakecske nyalogatta, és Bori hálásan dörgölőzött hozzá.
A falu lakói mind köréjük gyűltek. „Ti vagytok a mi kis hőseink!” – mondta a polgármester, és megveregette Jani és Levi vállát. „Nemcsak a gidát mentettétek meg, hanem megmutattátok, milyen az igazi bátorság!”
Jani és Levi, átázva, fáradtan, de boldogan néztek egymásra. Nem harcoltak sárkánnyal, nem győztek le óriásokat, de valami sokkal fontosabbat tanultak meg. Megtanulták, hogy a bátorság nem mindig a hangos kiáltásokban vagy a nagy tettekben rejlik. Néha a bátorság a türelemben bújik meg, abban, hogy kivárjuk a megfelelő pillanatot, és abban, hogy figyelünk egymásra, és segítjük a rászorulókat. Megtanulták, hogy a hegyek, és Vihar, a hegy szelleme, nem csak szépséget, hanem bölcsességet is rejtenek, amit csak a nyitott szívűek fedezhetnek fel.
Azóta Jani és Levi még jobb barátok lettek, és a hegyekbe vezető útjuk minden lépésénél eszükbe jutott Bori, a hegyi kecske, és az a nagy tanulság, amit a Kék Hegyek szívében kaptak. És tudták, hogy Vihar, a hegy szelleme, mindig ott őrködik felettük, és mosolyogva figyeli őket, ahogy a türelem és az egymásra figyelés útján járnak.
„`
