Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, de még a csillagoktól innét, volt egy völgy, melyet úgy hívtak: Hajnalvölgy. A neve éppen illett is rá, mert minden reggel az első napsugarak itt csókolták meg a földet, aranyra festve a harmatos fűszálakat és a kristálytiszta patak vizét. A völgyben apró, mézeskalács-házikók sorakoztak, kéményükből vidám füst pöfékelt, és a levegőben mindig ott szállt Bori néni pékségének édes, fahéjas illata.
Hajnalvölgy lakói boldogok voltak, a gyerekek pedig a legboldogabbak. Kergetőztek a virágos réten, gátat építettek a patakban, és messzire hangzott a nevetésük. Ám volt valami, ami árnyékot vetett erre a vidámságra. A völgy fölé magasodó, komor hegy. A hegy, ahol a Mogorva Óriás lakott.
Senki sem látta őt igazán, de mindenki hallotta. Néha, amikor a legszebb volt a játék, a föld megremegett a talpuk alatt, és egy mély, dörgő hang visszhangzott a sziklákon: „TŰNJETEK!” Ilyenkor a madarak elhallgattak, a pillangók elbújtak, és a gyerekek ijedten szaladtak haza, bezárva maguk mögött a kertkaput. Az Óriás nem tűrte, hogy bárki is a hegye közelébe merészkedjen. Elzavarta a bogyót gyűjtő asszonyokat, a fát vágó férfiakat, de legfőképpen a gyerekek zsivaját nem állhatta.
A falu gyerekei között volt egy kisfiú, Eli. Elinak olyan szeme volt, mint a tiszta tavaszi égbolt, és olyan szíve, mint egy puha, meleg fészek. Ő nemcsak a virágok szépségét látta meg, hanem a letört szirmok szomorúságát is. Hallotta a madarak vidám csicsergését, de meghallotta a fészekből kiesett fióka halk csipogását is. És amikor az Óriás hangját hallotta, a többi gyerekkel ellentétben, ő nemcsak a haragot érezte benne. Valami mást is hallott. Valami törékenyet, valami fájdalmasat, mintha egy hatalmas harang megrepedt volna, és a kongása hamisan, szomorúan szólna.
Egy napon, miközben a patakparton játszottak, az Óriás ismét felbődült. A dörrenés hatalmasabb volt, mint valaha. A gyerekek sikítva rohantak Bori néni péksége felé, ahol a meleg és a biztonság várta őket. Eli azonban megállt. Felnézett a hegyre, és a félelem helyett kíváncsiság és szánalom költözött a szívébe. „Miért kiabál ennyire? Talán fáj valamije?” – gondolta.
Aznap este, mikor mindenki aludt, Eli nem tudott elaludni. Az Óriás fájdalmas hangja visszhangzott a fülében. Elhatározta, hogy tesz valamit. Másnap reggel, mielőtt a nap felkelt volna, kiosont a házból. Első útja Bori nénihez vezetett, aki már javában dagasztotta a kenyeret. A pékasszony meleg mosollyal fogadta.
– Hát te, Eli fiam, ilyen korán? Csak nem egy friss, meleg kalácsra fáj a fogad? – kérdezte kedvesen.
– Bori néni – mondta Eli halkan –, én az Óriáshoz megyek. Azt hiszem, nagyon szomorú. Vinnék neki valamit, amitől jobb kedve lesz. Adna nekem a legédesebb, legpuhább mákos csigájából?
Bori néni arca először megriadt, de aztán belenézett Eli tiszta, bátor szemébe, és megértette, hogy a kisfiút nem a vakmerőség, hanem a jóság vezérli. Bólintott, és egy még meleg, illatos mákos csigát csomagolt egy tiszta kendőbe.
Eli a kis batyuval a kezében elindult a hegy felé. Az ösvény egyre meredekebb és kövesebb lett. Minél feljebb ért, annál jobban érezte a föld remegését. Végül egy hatalmas tisztásra ért, melynek közepén, egy sziklán ült a Mogorva Óriás. Hatalmas volt, mint maga a hegy, a háta meggörnyedt, a feje a tenyerébe temetkezett. És Eli ekkor látta meg, amit eddig senki más. Az Óriás nem kőből volt, hanem valami furcsa, szürke, kérges anyagból, és a mellkasán, éppen a szíve fölött, vékony, fénylő repedések hálózták be. Minden szívdobbanásnál a repedések fájdalmasan felizzottak, és halk, nyöszörgő hang szivárgott ki belőlük. A hatalmas dörrenés nem volt más, mint egy elfojtott, óriási sóhaj.
Eli lassan, óvatosan közelebb lépett. Az Óriás felemelte a fejét, és a szeme villámokat szórva meredt a kisfiúra.
– MIT KERESEL ITT? TŰNJ INNEN! – dörögte, és a hangjától megremegtek a fák.
Eli azonban nem futott el. A szemébe nézett, és csendesen így szólt:
– Láttam, hogy szomorú vagy. Hoztam neked valamit. Bori néni sütötte. Nagyon finom.
Letette a földre a kis batyut, és kibontotta. A friss mákos csiga illata felszállt az Óriás orrához. Az Óriás évszázadok óta nem érzett ilyen kedves illatot. Meglepődve nézett a csigára, majd a kisfiúra. Lassan, ügyetlenül kinyújtotta érte a hatalmas ujját, és óvatosan a szájához emelte. Ahogy lenyelte az első falatot, a szívén lévő egyik legkisebb repedés halványabban kezdett fényleni, és egy pillanatra elhalkult a fájdalmas nyöszörgés.
Eli minden nap visszatért. Nem szólt sokat, csak hozott valamit. Egyik nap egy sima, hűvös kavicsot a patakból. Másnap egy tarka mezei virágcsokrot. Harmadnap egy piros almát. És minden apró ajándékkal, minden kedves gesztussal egy újabb repedés kezdett begyógyulni az Óriás szívén. A jóság apró tettei lassan, de biztosan hidat építettek a félelem és a magány fölött.</p
A falu gyerekei észrevették, hogy az Óriás hangja már nem olyan félelmetes. Sőt, napok óta nem is hallották. Először csak a bátrabbak, majd a többiek is követték Elit a hegy lábáig. Ott megálltak, és figyelték, ahogy a kisfiú egy madártollat ad az Óriásnak, aki óvatosan végigsimít a puha pihéken.
Egy nap Eli a többi gyerekkel együtt ment fel. Nem vittek semmit, csak magukat. Megálltak a tisztás szélén, és Eli intésére énekelni kezdtek. Azt a dalt énekelték, amit a legjobban szerettek, a völgyről, a napsütésről és a játékról. A tiszta, csilingelő gyerekhangok felszálltak a levegőben, és betöltötték a csendet. Körbevették az Óriást, mint egy meleg, puha takaró.
Az Óriás lehunyta a szemét. A dal minden hangja egy-egy arany cseppként hullott a szívére. Érezte, ahogy az utolsó, legmélyebb repedés is lassan összeforr. A fájdalmas izzás végleg kialudt. Amikor a dal véget ért, az Óriás kinyitotta a szemét. És a gyerekek csodálkozva látták, hogy a szeme már nem szór villámokat. Hanem könny csillogott benne. Majd az Óriás arcán, amit eddig csak a mogorvaság redői barázdáltak, megjelent valami egészen új: egy mosoly. Széles, meleg, hálás mosoly volt, ami bearanyozta az egész tisztást.
Attól a naptól fogva Hajnalvölgy élete megváltozott. A hegy többé nem volt komor és félelmetes. A gyerekek feljártak a tisztásra játszani, és az Óriás csendesen, mosolyogva figyelte őket. Néha a hatalmas tenyerén emelte fel őket, hogy közelebbről lássák a felhőket, máskor pedig a legszebb virágokat szedte le nekik a magas sziklákról. A dörgő kiáltás helyét halk, barátságos dörmögés vette át, és a falu újra dalolt, hangosabban és boldogabban, mint valaha.
És Hajnalvölgy lakói, kicsik és nagyok, megtanulták a legfontosabb leckét: a mogorvaság és a harag sokszor csak egy repedezett szív fájdalmas kiáltása. De nincs olyan mély seb, amit a jóság apró, kitartó tettei, egy kedves szó, egy megosztott falat vagy egy közösen elénekelt dal meg ne tudna gyógyítani.
