Az Óperenciás-tengeren is túl, ott, ahol a hegyek csúcsai a felhők puha paplanába fúrják orrukat, volt egy völgy. Ebben a völgyben élt két testvér, Zsófi és Máté. Zsófi olyan leleményes volt, hogy a gondolatai szikrát vetettek, mint a kovakő, ha acéllal találkozik. Máté pedig olyan ügyes kezű fiú volt, hogy fűzfavesszőből is működő furulyát faragott, és a patak köveiből olyan gátat épített, hogy a vízimolnárok is megirigyelték volna.
Egy verőfényes délutánon, miután egy hirtelen nyári zápor végigsöpört a tájon, hatalmas, sosem látott szivárvány feszült az égre. Nem is egy, hanem mindjárt kettő, és a színeik olyan élénken ragyogtak, mintha egy óriás festő éppen akkor mártotta volna ecsetjét a napfénybe. A szivárvány lába pedig nem a messzi távolban veszett el, hanem egészen közelinek tűnt, mintha csak a közeli hegygerinc mögött érne földet.
– Nézd, Máté! – kiáltott fel Zsófi, és a szemét dörzsölte, hátha csak káprázik. – Olyan, mintha meg lehetne érinteni!
– Gyerünk, nézzük meg! – vágta rá Máté, akinek a lábában mindig ott bujkált a kalandvágy. – Azt mondják, a szivárvány végén kincs van!
Nem is kellett több biztatás. Felkapták tarisznyájukat, melyben mindig lapult egy-egy alma és egy kulacs friss forrásvíz, és elindultak a hegynek felfelé. Minél magasabbra értek, a szivárvány annál fényesebb és kézzelfoghatóbb lett. Amikor felértek a gerincre, lélegzetük is elakadt. A szivárvány nem ért véget a földön. Fényes, remegő hídként feszült neki a felhőknek, mintha csak arra várna, hogy valaki átsétáljon rajta.
– Ez… ez egy híd! – suttogta Zsófi ámulattal. – Egy híd a felhőkbe.
Máté óvatosan rálépett. A szivárványhíd szilárd volt a talpa alatt, és kellemes, langyos bizsergés járta át. Zsófi követte, és kéz a kézben elindultak felfelé, a vattacukorszerű, hófehér fellegek birodalmába. Ahogy beléptek a felhők közé, a világ elcsendesedett. Lépteik hangját elnyelte a puha pára, és hamarosan egy hatalmas, tornyos építmény körvonalai bontakoztak ki előttük. Egy csodálatos vár lebegett a semmiben, falai mintha gyöngyházból és megkövült holdfényből épültek volna. Ám az egészet sűrű, szürke, mozdulatlan köd vette körül, amely fojtogatóan telepedett a tornyokra és a bástyákra. A vár szomorúnak és elhagyatottnak tűnt a néma homály fogságában.
Ahogy közelebb merészkedtek a várkapuhoz, a köd hirtelen örvényleni kezdett. A pára összesűrűsödött, formát öltött, és egy gigantikus, tejszínű test bontakozott ki belőle. Két szeme, mint két derengő lámpás, pislogott rájuk a gomolygó fejből. Hosszú, ködfoszlányokból álló bajsza a földet seperte, és amikor megszólalt, hangja olyan volt, mint a távoli, hegyek között visszhangzó mennydörgés.
– Én vagyok a Ködsárkány, e vár bánatának őrzője – dübörögte. – Senki sem léphet be, és a napfény sem süthet be, míg a tornyok a köd fogságában állnak. Csak az törheti meg a varázst, kinek esze vág, mint a beretva, és a szíve bátor, mint az oroszláné. Felelj rejtvényeimre, és a vár fellélegezhet. De ha hibáztok, a köd örökre elnyel benneteket is!
Zsófi és Máté összeszorították egymás kezét. Féltek, de a kíváncsiság és a vár iránti szánalom erősebb volt a félelmüknél.
– Állunk elébe! – mondta Zsófi bátran, a hangja alig remegett.
A Ködsárkány bólintott, és a ködteste megremegett. Feltette az első kérdést:
– Hangom nincsen, mégis messzire szólok. Testem nincsen, mégis birodalmakat döntök romba vagy emelek fel. Ha jó, örömet hozok, ha rossz, bánatot. Mi vagyok én?
Zsófi a homlokát ráncolta. Gondolkodott. Hangtalan, de mégis szól. Testetlen, de hatalmas. A szavak! A hírek! Ami eljut egyik embertől a másikig!
– A hír! – kiáltotta. – A jó hír vagy a rossz hír!
A Ködsárkány hatalmasat dobbantott a ködlábával. A vár legmagasabb, központi tornya körül a köd felszállt, mint egy elengedett palást. A torony aranyozott csúcsa megcsillant a felhőkön áttörő napsugárban, és az egész építmény mintha egy nagyot sóhajtott volna.
– Helyes – dörmögte a sárkány, és a lámpásszemei elismerően villantak. – De a java még hátravan! Jöjjön a második talány! Annak adsz enni, aki alkotott téged. Minél többet eszik, annál jobban fogy. Mi az?
Máté nézett körbe. Enni adni valaminek, ami attól fogy? Ez valami eszköz lehet. Valami, amit használnak. Eszébe jutott, ahogy a fát faragja a bicskájával. A fa fogy, a forgács pedig mintha az éles penge „étele” lenne. De a penge nem fogy el… Aztán beugrott neki a kép, ahogy a takács néni a faluban a szövőszékén dolgozik. A vetélő szalad a szálak között, és ahogy a vászon egyre nő, a fonál a vetélőben egyre fogy.
– A vetélőben a fonál! – kiáltotta diadalmasan. – A szövő adja neki a fonalat, és minél hosszabb a vászon, annál rövidebb a fonál!
A Ködsárkány ismét bólintott. A vár keleti szárnya is megszabadult a ködtől. Előbukkant egy csodás, üvegből készült kert, telis-tele ragyogó, sosem látott virágokkal. A sárkány hangja most már halkabb volt, szinte szomorú.
– Ügyesek vagytok. De az utolsó rejtvény a legnehezebb. Ez köti össze a kettőtöket. Figyeljetek jól! Mit tudsz adni a másiknak, amit te is megtartasz, és minél többet adsz belőle, annál több lesz neked is?
A testvérek elgondolkodtak. Ez volt a legfurcsább kérdés. Adni is, meg is tartani? És még több is lesz belőle? Zsófi a pénzre gondolt, de az elfogy, ha odaadja. Máté az almára a tarisznyában, de abból is kevesebb lesz. Néztek egymásra tanácstalanul. Látták a másik szemében a bizalmat és a szeretetet. Zsófi tudta, hogy Máté bízik az ő eszében. Máté tudta, hogy Zsófi számít az ő bátorságára. És akkor, ahogy egymás szemébe néztek, Zsófi agyában felvillant a szikra.
– Azt hiszem, tudom… – suttogta. – De ezt együtt kell kimondanunk.
Odahajolt Máté füléhez, és belesúgta a megoldást. Máté arca felderült, és nagyot bólintott. Egyszerre, egy hangon kiáltották a Ködsárkány felé:
– A szavunkat! Az ígéretet!
Mert ha ígéretet teszel, azt odaadod a másiknak, de neked is meg kell tartanod. És minél több ígéretet tartasz be, annál jobban bíznak benned, annál többet ér a szavad.
Amint a szavak elhangzottak, a Ködsárkány egy utolsó, mély sóhajjal szertefoszlott. A maradék köd is felszállt, és a vár teljes pompájában ragyogott a napfényben. A falak szikráztak, a tornyok az ég kékjébe nyúltak, és az egész helyet betöltötte a halk, csilingelő zene.
A vár kapuja kitárult, és egy ősz, fénylő szakállú, légiesen könnyed alak lépett ki rajta. A Légtorony őre volt az, akit a bánat köde tartott fogságban.
– Hálás vagyok nektek, bátor gyermekek – szólt a hangja, mely olyan volt, mint a szellő suttogása. – Ez a vár gyűjti össze a föld legszebb álmait és a legtisztább napfényt, hogy aztán a szivárványokon keresztül lecsorgassa a világotokba. De a magány és a feledés sűrű ködöt vont köré. A Ködsárkány nem volt gonosz, csupán a vár szomorúságának a jelképe, egy varázslat, mely csak az összetartás és a tiszta gondolatok erejével törhető meg. Ti ketten, a leleményességeddel és az ügyességeddel, de legfőképpen azzal, hogy bíztatok egymásban, visszahoztátok a fényt.
Az Őr egy apró, szivárványszínben játszó kristályt adott a kezükbe.
– Vigyétek ezt magatokkal. Míg nálatok van, sosem tévedtek el, és mindig emlékezni fogtok rá, hogy a legnagyobb ködöt is eloszlatja, ha két ember igazán összetart.
Zsófi és Máté megköszönték az ajándékot, és elindultak hazafelé a szivárványhídon. Amikor visszanéztek, a felhők fölött álló vár ragyogott, és vidám fénysugarakat szórt a lenti völgyre. Tudták, hogy a kincs, amit a szivárvány végén találtak, nem aranyból vagy ezüstből volt, hanem valami sokkal értékesebből: a tudásból, hogy a bátorság és az összetartás képes fényt vinni a legsötétebb helyekre is.
