Hol volt, hol nem volt, az üveghegyen is túl, de még a mesék birodalmán is túl, ott élt Számoló Manó. Ő volt a felelős minden apró és nagy számért, a nulla kerekded formájától a végtelen kacskaringós útjáig. Birodalma, a Számtalan Számok Völgye, mindig rendben volt, minden szám a helyén pihent, várva, hogy valaki megszámolja, összeadja, vagy éppen elossza őket. Számoló Manó nem egyedül végezte munkáját, hű társa, a játékos és fürge Számcica segítette. Számcica bundája olyan volt, mint egy puha számtábla, és a bajszaival még a legmakacsabb számokat is meg tudta győzni, hogy ugorjanak a helyükre.
Egy reggel azonban, amikor a nap első sugarai áttörtek a felhőkön, és megcsillantak a Számtalan Számok Völgyének harmatos füvén, valami nagyon furcsa dolog történt. A számok, amiknek szépen sorban kellett volna állniuk, mint a katonák, teljesen összekeveredtek! Mintha valaki egy nagy kosárba dobálta volna őket, aztán alaposan összerázta, és szétszórta volna a szélben.
– Jaj, jaj, jaj! – kiáltott fel Számoló Manó, ahogy kikukucskált a számokkal teli házikójából. – Ez meg mi? Teljes a felfordulás! A Kerek Erdő fái, amiknek büszkén kellett volna állniuk, tele voltak hetesekkel! Minden ágon, minden levélen ott csücsült egy-egy hetes, mintha karácsonyfadíszek lennének. A tó felszínén pedig, ahol a vízcseppek táncoltak, most apró hármasok lebegtek, mint a tündérhaj. Mintha a tó hirtelen háromszög alakúvá változott volna!
Számcica, aki épp a tíz ujját számolta (persze a saját mancsán), azonnal felkapta a fejét. – Miau! Ez aztán a nagy zűrzavar! Ki tehette ezt? – kérdezte, és a bajsza hegyével a tó felé mutatott.
Számoló Manó elgondolkodva megvakarta a szakállát. – Azt hiszem, tudom, ki a ludas. Biztosan Kupac, a lustaság trollja járt erre. Ő az, aki sosem szereti a rendet, és mindent a legkönnyebb, de legkevésbé logikus módon old meg. Valószínűleg megunta, hogy a számok szépen sorban állnak, és úgy gondolta, jópofa lesz, ha összekeveri őket. De most mi lesz? Hogyan fogunk így számolni? Hogyan fogják a gyerekek megtanulni, hogy a négy mindig négy, és a hét mindig hét, ha mindenhol mást látnak?
A Kerek Erdő fái szomorúan susogtak, a hetesekkel megrakodva nehezen ringatták ágaikat. A tó is mintha morcosabban csobogott volna a rengeteg hármas miatt. A manó és a cica tudták, hogy muszáj rendet tenniük, de hogyan? A számok makacsok voltak, és nem akartak egykönnyen lejönni a fákról, sem felugrani a tóból.
– Ne aggódj, Manó! – dorombolta Számcica, és nekidörgölte puha fejét a Manó lábához. – Együtt majd megoldjuk! Tudod, mi a legjobb módja a rendrakásnak? Ha játékot csinálunk belőle! A gyerekek is sokkal jobban tanulnak, ha játszva tanulnak, nem igaz?
Számoló Manó szeme felcsillant. – Igazad van, Számcica! Játékot játszunk! És közben megmutatjuk mindenkinek, hogy a számolás nem unalmas feladat, hanem egy izgalmas kaland!
Először a Kerek Erdő felé vették az irányt. Ahogy közeledtek, látták, hogy Kupac, a lustaság trollja egy nagy, mohos kő tetején ül, és a hasát vakargatva kuncog. – He-he-he! Milyen vicces! A hetesek fán nőnek! Ki látott már ilyet? – morogta, és egy nagyot ásított.
– Kupac! – kiáltott rá Számoló Manó. – Ezt te tetted, ugye? Ezt a nagy zűrzavart!
A troll megrántotta a vállát. – Én? Dehogyis! Csak egy kicsit átrendeztem a dolgokat. Unalmas volt, hogy minden a helyén van! – Mondta, és egy újabb ásítással majdnem leesett a kőről.
– Akkor most segíts rendet tenni! – mondta Számoló Manó. – Vagy legalább nézd meg, hogyan csináljuk!
A Manó és Számcica a legközelebbi, hetesekkel teli fához léptek. – Figyeljetek, gyerekek! – mondta Számoló Manó. – Ez egy Hétágú Fa játék! Minden fáról le kell szedni a heteseket, de csak akkor, ha pontosan hét levelet, vagy hét makkot, vagy hét virágot számoltunk meg rajta! A hetesek akkor ugranak le a fáról, ha érzik, hogy a helyes számmal vannak körülvéve.
Számcica azonnal munkához látott. Fürgén felmászott az egyik fára, és elkezdett dorombolni, miközben a mancsával finoman megérintette a leveleket. – Egy… kettő… három… négy… öt… hat… hét! – számolta. És lőn csoda! Ahogy kimondta a „hét” szót, az összes hetes, ami azon az ágon csücsült, vidáman leugrott, és szépen sorba rendeződött a földön.
– Hűha! – kiáltott fel Kupac, és még az álmossága is elszállt egy pillanatra. – Ez tényleg működik!
De nem volt minden olyan könnyű. Néhány fán nehezebb volt megtalálni a hét levelet. Számoló Manó türelmesen mutogatta: – Látjátok, itt van egy kis csoport, ami hat. Az nem jó. De ha ide teszünk még egyet, akkor már hét lesz! Ne adjátok fel, még ha elsőre nem is sikerül! A számolás olyan, mint egy rejtvény: néha próbálkozni kell többször is, de a végén mindig meglesz a megoldás!
A Kerek Erdő fái, látva a Manó és Számcica kitartását, mintha még jobban is segítettek volna. A levelek maguktól rendeződtek csoportokba, a virágok is könnyebben engedték magukat megszámolni. Lassan, de biztosan, az összes hetes lekerült a fákról, és szépen sorba állt a földön, várva, hogy visszatérjen a helyére a Számok Völgyébe.
Miután a Kerek Erdő rendbe jött, a tóhoz indultak. Itt a hármasok táncoltak a vízen, és néha eltűntek a hullámok között. – Ez egy Három Kacsa Keresése játék! – jelentette ki Számoló Manó. – Minden alkalommal, amikor három dolgot találunk a tó körül – legyen az három kő, három vízililiom, vagy három békaugrás –, akkor egy hármas felugrik a vízből, és a helyére áll!
Számcica, aki imádta a vizet, óvatosan a partra lépett. – Miau! Nézzétek! Itt van egy, kettő, három apró kavics! – dorombolta, és a mancsával rájuk mutatott. És bumm! Egy hármas ugrott ki a vízből, és szépen elhelyezkedett a kavicsok mellett.
Kupac, aki eddig csak ásítozott és nézelődött, most izgatott lett. – Én is akarok! Én is akarok három dolgot találni! – kiáltotta, és elkezdte keresni a tóparton a hármas csoportokat. Először persze rosszul számolt, össze-vissza mutogatott. – Egy… kettő… négy… – mondta, mire Számoló Manó türelmesen elmagyarázta: – Ne feledd, Kupac, minden szám fontos, és mindegyiknek megvan a maga helye. A négy nem jön a kettő után, ha hármat keresünk. Próbáld újra!
Kupac, bár még mindig lusta volt, de már nem volt olyan rosszkedvű. Próbálkozott újra, és újra. – Egy… kettő… három! – kiáltotta végre helyesen, amikor három vízililiomot talált. És egy újabb hármas ugrott ki a tóból, és elégedetten lebegett a társaival. Lassan, de biztosan, a tó is megszabadult a hármasoktól, és a számok szépen sorban álltak a parton.
A nap már lemenőben volt, amikor minden szám visszakerült a helyére. A hetesek a Számok Völgyének hetes-dombján álltak, a hármasok a hármas-tó partján pihentek. A Kerek Erdő fái újra könnyedén susogtak, és a tó vize is tisztán csillogott.
Számoló Manó és Számcica fáradtan, de boldogan néztek körül. – Látod, Kupac? – mondta Számoló Manó. – Milyen szép, ha minden rendben van! És milyen jó móka volt rendet tenni! A számolás egy nagy játék, amivel bármit rendbe tehetünk, és közben okosabbak is leszünk.
Kupac elgondolkodva bólintott. – Azt hiszem, igazad van, Manó. Lehet, hogy a rendrakás nem is olyan rossz dolog, ha közben lehet játszani. És a számolás… hát, az tényleg izgalmasabb, mint gondoltam!
És így történt, hogy Számoló Manó és Számcica nemcsak rendet tettek a Számok Völgyében, hanem megtanították Kupacnak és minden gyereknek is, hogy a türelem és a próbálkozás meghozza az örömöt. Mert minden egyes helyesen megszámolt szám egy kis győzelem, és minden egyes játékos feladat egy lépés a tudás felé. Ne féljetek hát a számoktól, gyerekek! Számoljatok bátran, játsszatok vidáman, mert a számolás egy nagy kaland, ami mindig tartogat valami újat és izgalmasat!
